Szokásommá vált, hogy újságokból kivágom, vagy fénymásolom, hírportálokról, közösségi oldalakról pedig elmentem az általam érdekesnek, hasznosnak vagy tanulságosnak vélt cikkeket, írásokat. Vagy azért, hogy ha témába vágó cikket írok, s ha szükséges, tudjak idézni belőlük, legyen hivatkozási alapom, vagy pedig azért, hogy megfricskázva továbbadjam.
Ez utóbbira vállalkozom most, amikor egy régebben olvasott cikket eltettem az irattartómba a többi újságkivágás közé azzal a feltett szándékkal, hogy alkalomadtán megszellőztetem, megosztom olvasóinkkal. De bizony megfeledkeztem róla, és csak a napokban került ismét a szemem elé az egyik magyarországi napilapban fenti címmel megjelent írás. Szívem szerint teljes terjedelmében ide másolnám, de ezúttal elégedjünk meg annak kivonatos ismertetésével, amely joggal válthat ki belőlünk nyugtalanító ellenérzéseket.
Mint kiderült a cikkből, a karlsruhei (város Németországban, Baden-Württemberg tartományban, itt található a német alkotmánybíróság székhelye – a szerző megjegyzése) alkotmánybíróság 2017. november 7-i döntésében kimondta, hogy a férfi- és női nem mellett egy harmadik is létezik: az interszexuális. Ezzel az LMBTQ meghatározás (leszbikus, meleg, biszex, transzszex, queer) kiegészült egy további betűvel, LMBTQI lett.
A döntés értelmében, idézem a szerzőt: „ A magukat harmadik neműnek tartók ezentúl jogosultak erre a minősítésre a hivatalos eljárások során, a mellékhelyiségek pedig kibővülnek egy harmadik részleggel: a jelzőtábla figurájának egyik lábán szoknya, a másikon nadrág van.“
A cikkíró a továbbiakban megjegyzi, hogy az ügy logikus folytatása a homoszexuálisok körüli fejleményeknek: a nemi kisebbséghez tartozást, a normálistól való eltérést nem kell szégyellni, bátran fel kell vállalni. Idézi a német Spiegel lapot, amely ezt „olyan kulturális áttörésnek nevezi, amely megszünteti a „bináris” gondolkodást; amikor valami csak vagy fehér, vagy fekete, német vagy idegen, férfi vagy nő“ – teszi még hozzá.
Kitérőként tekintsük át röviden, mit is jelent az interszexualitás. A Wikipédia szerint az interszexuális egyéneknek lehetnek férfi és női biológiai jellemzőik is egyszerre. Az interszexualitás fogalmát a 20. század gyógyászata alkotta azoknak a személyeknek a számára, akiket nem tudtak sem férfiként, sem nőként definiálni. Az interszexualitás kifejezést ugyanakkor politikai mozgalmak is kihasználják annak érdekében, hogy kritikát állítsanak a nemek jelenlegi besorolási elvének, és hallassák hangjukat egy új kategorizálási rendszer létrehozásának érdekében. Holott, tegyük hozzá, az interszexualitás nem egységes kategória, számos betegség vagy állapot járhat együtt interszexuális anatómiával.
A cikkíró azzal folytatja, hogy miután ez az áttörés sikeresen megtörtént, a Spiegel a következő problémát abban látja, hogy vajon nyújthatnak-e a szülők segítséget az ezen rendellenességgel született gyermeküknek, vagy hagyják rá, hogy melyik vécébe menjen be? A szerző nincs meggyőződve arról, „hogy aki eddig rejtegette a másságát, annak most jót tesz, ha nyíltan „felvállalja”, és tüntetően bevonul a félig szoknyás, félig nadrágos rajzú boxba. Különben is, senki sem lepleződik le, senki sem szégyenül meg a hagyományos vécékben. Bocsásson meg a kedves olvasó, miközben magam is átérzem e téma tragikus voltát, a kezelése kissé tragikomikusnak tűnik számomra, hiszen a mellékhelyiség lett az emberi identitás meghatározásának legfontosabb helyszíne.“
A jegyzet utolsó bekezdésében a szerző rávilágít arra, hogy a „ nyugati civilizáció most identitásválsággal küszködik. Nem illik büszkén megvallani nemzeti hovatartozásunkat, kultúránkat, történelmünket, vallásunkat, nemiségünket. Büszkék csak a bárminemű kisebbségek lehetnek a másságukra.“ A végén pedig felteszi a kérdést, hogyan oldják meg ezt a problémát azok az országok, ahol a nyelvben nemek vannak, és mi lesz a beszélt és írott nyelvben a megszólításokkal? Mert eddig a hölgyek, urak megnevezés volt használatban, de az interszexuális embereket vajon hogyan fogják hívni?
Azt már én teszem hozzá, hogy nálunk remélhetőleg még sokáig nem lesz időszerű a címbeli ikon megjelenése az illemhelyeken, de az identitásválságnak már jelentkeznek bizonyos jelei, például nemzeti hovatartozásunk megvallását illetően, mi több, a nemek hagyományos besorolásának elutasítására vonatkozóan is.
Ismerősöm mesélte, hogy kisvárosuk alapiskolájában a gyerekek nyilvántartási lapjának kitöltésekor az osztályfőnök nem az anyja, vagy apja nevét kérdezi a nebulótól, hanem a szülei nevére kíváncsi. Netán a következő lépés az lesz, hogy már a tanuló nemét sem lehet majd feltüntetni? Legfeljebb arról lehet megtudni, hogy milyen jelzésű illemhelyet vesz igénybe…
