Hetvenhét évvel ezelőtt, 1943. január 12-én indított támadást a szovjet 40. hadsereg a magyar királyi 2. honvéd hadsereg doni védőállásai ellen. A túlerő kivetette a szívósan védekező honvédeket állásaikból, akik a visszavonulás időszakában súlyos harcokat vívtak az ellenséggel. A magyar 2. hadsereg személyi vesztesége 1943. január-február folyamán 50 ezer hősi halott, 50 ezer sebesült és 27-28 ezer hadifogoly, vagyis 127-128 ezer fő volt. A nehézfegyverzet 100%-a semmisült meg és a teljes anyagi veszteség 70%-ot tett ki. A németek oldalán harcoló román 3., 4. és az olasz 8. hadsereg is nagy veszteségeket szenvedtek, a románok véres vesztesége 158 ezer, az olaszoké pedig 122 ezer katona volt.
Farkas András (Medgyesegyháza, 1914. szeptember 2. – Szolnok, 2008. január 31.) továbbszolgáló szakaszvezető, 1942. november 1-jétől lépett elő hivatásos szakszolgálatos őrmesterré. Tényleges katonai szolgálatát 1938. február 1-jén kezdte meg a gyulai 5/III. határőrosztály géppuskásszázadánál, s 1938 augusztusában itt végezte el a tisztesiskolát is. Csapatteste átszervezésekor a gyulai – később jászberényi – 2/III. géppuskás század állományába került. 1939. július 19-én elvégezte a Honvéd Képességvizsgáló Intézet tanfolyamát Budapesten, majd november 1-jén továbbszolgálatot vállalt. A jászberényi 32/III. géppuskás század rajparancsnokaként részt vett az erdélyi bevonulásban. 1940. október 1-jén áthelyezték a jászberényi 6. kiegészítő kirendeltséghez. 1942. március 15-i minősítése szerint: „Megbízható, komoly, csendes, jó szellemi képességű, nyugodt, jó kedélyű. Fegyelmezett, igen jó fellépésű, elöljáróihoz ragaszkodik, szolgálatkész. Szolíd, kötelességtudó, jó bajtárs, szerény életet él.” Farkas szakaszvezető 1943. március 24-én került a magyar királyi 2. honvéd hadsereg anyagi törzséhez (parancsnoka: Csatai Aladár vezérkari alezredes), ahol írnoki és szolgálatvezetői beosztásokban tevékenykedett. Az anyagi törzs a német Oberkommando des Heeres General Quartiermeister Befehlstelle Süd (Szárazföldi Haderő Főparancsnokság Déli Parancsnokságának főszállásmestere) mellett működött Poltavában. Farkas őrmester bajtársaival a keleti hadműveleti területről 1943. május 3-án tért haza, s bevonult jászberényi csapattestéhez. 1943. október 1-jén a hadiszalagos Magyar Bronz Érdemérmet, valamint a Tűzkereszt 2. fokozatát kapta meg.
Farkas András őrmester portréja 1943-ból (Babucs Zoltán gyűjteménye)
Kérésemre András bácsi 1996-ban írta meg Jászberényben 1942/1943-as élményeit, s ennek közreadásával kívánunk tisztelegni a magyar 2. hadsereg hősi halott honvédei és munkaszolgálatai emléke előtt. Következzék hát a katonás tömörséggel megfogalmazott rövid visszaemlékezés: „Vezénylés címén a Honvédelmi Minisztériumba kerültem és 1942. február hó 2-án 8h-kor a várbeli Fortuna utcában jelentkeztem. A vezérkari főnökség parancsára odavezényelt tisztek, tiszthelyettesek és legénység parancskihirdetésen vett részt és megalakult a magyar anyagi törzs, feladata összekötő szerep lett a német Dél Hadseregcsoport-parancsnoksággal. Teljes felszerelés után február hóban a budapesti Nyugati pályaudvarról elindult vonatunk Berlinbe, ott csatlakoztunk egy német szerelvényhez és irány a keleti front. Első állomás Minszk, majd Kurszk, Harkov, Poltava, a német főhadiszállás székhelye. A szálláshely elfoglalása után megkezdődött a magyar 2. hadsereg-parancsnoksággal az összeköttetés. Beérkeztek az első igénylések. Ezeknek az igényléseknek a kielégítése volt a feladata a német hadsereg-parancsnoksággal minden fegyvernem felé. Minden fegyvernemnek volt egy előadója és egy írnoka, összlétszámunk 32 tiszt és 32 tiszthelyettes, kb. 60 fő legénységgel. Élelmezést a német ellátóktól kaptunk. Saját konyhánk és sütödénk volt, így az élelmezés minőségére nem panaszkodhattunk. Szigorú egészségügyi ellenőrzés volt. Magánlakásokban voltunk elszállásolva, a lakossággal a kapcsolatunk jó volt. Poltaváról a főhadiszállás a harcoló alakulatok után állomáshelyét Kubán felé vette, de mielőtt új állomáshelyét elfoglalta volna, az orosz hadsereg áttörte a frontot és megkezdődött a visszavonulás, ami keserves körülmények közt történt, mert se szállásunk, se élelmünk nem volt és gyötört bennünket a nagy hideg. Nehéz viszonyok közt megérkeztünk Kijevbe, ahol már rendes szállásunk volt.
A parancsnokság megkapta a hazavonulási parancsot, bevagoníroztunk és irány Lemberg, majd – legnagyobb örömünkre – Budapest. Megérkezéskor az alakulat parancskihirdetés után feloszlott, mindenki bevonult a saját alakulatához és evvel befejeződött a hadműveleti szolgálatunk.”
