A nagyböjt utolsó szakasza a hamvazószerdától számított negyvenedik naptól, a virágvasárnaptól nagyszombatig tartó nagyhét, mely a húsvéti három szent napban teljesedik ki.
Latin megnevezését (Dominica palmarum – pálmavasárnap) a pálmaágakról nyerte, melyeket az ünneplő tömeg tisztelete jeléül a Jeruzsálembe szamárcsikón bevonuló Jézus elé az útra rakott. Tájainkon a pálmaágat a lombfakadás előtt virágzó fűzfagally, a barka szimbolizálja.
A virágvasárnapi szentmisére a hívek barkát visznek magukkal, amit a pap még a templomon kívül megáld, megszentel. Ezután a hívek a szentelt barkával a kezükben rövid, általában a templom körüli, jelképes körmenettel emlékeznek Jézus jeruzsálemi bevonulására.
A népi hagyomány a húsvéti szentelt barkát mágikus tulajdonságokkal ruházta fel, és igen sokféle hiedelmet fűzött hozzá, néha egymásnak is ellentmondót. Némely szerint a barkát nem szabad bevinni a házba, mert akkor nyáron sok lesz bent a légy, viszont az ereszbe szúrva megvédi a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől. Mások szerint a szobában kell tartani, hogy a háztól minden bajt távol tartson.
A szentelt barkából a temetőbe, az elhunyt családtagok sírjába is tűztek egy-egy szálat, hogy azok is részesüljenek a húsvéti kegyelmekből. A veteményes kertben földbe szúrt barkától jobb és nagyobb termést reméltek.
Képeslap keresztúttal (Honti Múzeum gyűjteménye)
A virágvasárnapi szentmisén az evangéliumot Jézus Krisztus szenvedéstörténetével, a passióval hirdetik.
A nagyhét első három napja szentmise nélküli, úgynevezett aliturgikus napnak számított.
A két háború közötti időszakban vendégpapok segítségével ez alatt a három nap alatt is folytak a közös gyónások, általában valamelyik délutánon, hogy mindenkinek, az iskolás gyermekeket is beleértve, alkalma legyen a lelki megtisztulásra.
Természetesnek számított, hogy ilyenkor a család minden gyónóképes tagja a bűnbánat (bűnbocsánat) szentségéhez járult. A második világháború után a közös gyónást a nagyhetet megelőző szombaton, esetleg vasárnap délután tartották.
Már a nagyböjt vége felé, a nagyhét kezdete előtti napokban rendbe tették a pincét, padlást, kamrát, istállót, baromfiólat, felsöpörték az udvart, de még a ház előtti terület, árkot is kitisztították, hogy a nagyhét kezdetén már csak a lakást kelljen kicsinosítani.
Az alapos nagytakarítás során lepókhálóztak, mindent le- és kiporoltak, lemostak, ajtót, ablakot, bútort egyaránt, nagymosást végeztek. Meleg, napos időjárás esetén volt, aki a ház elejét is lemeszelte. A legnagyobb katolikus ünnep tiszteletére a templomot is ugyanolyan gondosan kitakarították, mint az otthonokat.
A munkát a Rózsafüzér Társulat, valamint a Mária Kongregáció tagjai, a Mária-lányok (első lányok) végezték, és szükség esetén a falusi lányok-asszonyok közül hívtak segítséget.
A takarítás végeztével mindent előkészítettek a három szent napon végzett liturgiához, és a templomhajó baloldalán, a Piéta-szobor alatt, elhelyezték a szentsírt, melynek alsó részébe fektették a halott Jézust ábrázoló szobrot, amit fehér virágokkal, régebben hortenziával raktak körül. A nyílást egy fehér függönnyel eltakarták. A felső részre egy, csak ilyenkor használt, régebbi oltárszekrényt állítottak, ahová a nagycsütörtöki liturgiában az oltárfosztás előtt a pap az Oltáriszentséget tette.
Nagycsütörtökön rendszerint délután, illetve estefelé tartották
az Eucharisztia megalapítására emlékező szentmisét, amikor elnémul az orgona és a csengő, sőt, a harangok is Rómába mennek.
A feltámadási szertartásig a harangokat és a csengőt ma is kereplővel helyettesítik.
Nagypénteken egész nap szentségimádást tartottak, majd az úgymond csonka misével (átváltoztatás nélküli mise) zárták a napot, melyben az evangéliumot a virágvasárnapihoz hasonlóan az énekelt, vagy recitált nagypénteki passió pótolja. A mise végeztével a pap megnyitja a szent sírt, vagyis az előző este virágokból és fehér textíliákból kialakított „ravatalra” fekteti a Megváltót szimbolizáló feszületet. A feszület hosszanti szára mellé nem tettek virágot, hogy a szent sírt térdelve őrzők és a Jézuskát csókolók számára maradjon elegendő hely.
A szertartás után a sír mellé térdeltek az első őrzők, s a hívek megkezdték a Jézuska csókolását. A feszülethez térden állva mentek, megcsókolták a sebhelyeket, de legalább egyet, imádkoztak, s az odakészített perselybe adakoztak.
Az így összegyűjtött pénzt aztán a püspökség elküldte a jeruzsálemi Szent Sír templom fenntartására.
A sírt nagyszombaton a feltámadásig, általában délután háromig őrizték pontosan kidolgozott jegyzék szerint, amit a templomajtóra tűztek, hogy mindenki elolvashassa. Az 1980-as években nagyobb gyerekek és fiatalok, főleg lányok őrizték a sírt. A jelölés megtiszteltetésnek számított, nem illett sem visszautasítani, sem lekésni a megadott időpontról. Az őrzők számától függően általában félóránként történt a váltás. A templomban mindig voltak csendben ájtatoskodó felnőttek is, szülők vagy társulati tagok, akik felügyelték az őrzőket. Sajnos, az utóbbi években a fiatalok hiánya miatt Lontón elmaradt a szent sír ilyen formájú őrzése.
Míg a nagyhét első fele az általános rendrakás és lelki megtisztulás ideje volt, a három szent napon a megszabott liturgiák kerültek előtérbe, s otthon sem végeztek nehéz, vagy mezőgazdasági munkát.
Az asszonyok nagyszerdán, de legkésőbb nagycsütörtökön megsütötték a kenyeret és a húsvéti mazsolás kalácsot.
Az 1960-as évek közepétől már egyre kevesebb háznál volt kemence, a pékárut a boltban vásárolták. A régi hiedelmek és szokások ekkorra lassanként feledésbe merültek, de a nagypénteki szigorú böjtöt a legtöbb helyen megtartották. A nagypéntek dologtiltó jellegéből a mosás, varrás, kenyérsütés, mezei munka tilalmára még emlékeztek, ezért aki megtehette, csak a legszükségesebb tevékenységet végezte.
A szocialista társadalmi rendszer aztán tett róla, hogy a nagypéntek fontosságát bagatellizálja, ünnepi hangulatát elvegye, közönséges munkanappá degradálja. A gyárakban, mezőgazdasági üzemekben folyt a munka, az iskolákban a tanítás, nyitva tartottak az üzletek, és az iskolai, valamint üzemi konyhák ezen a napon biztos, hogy csak húsételt főztek.
A falusi családok túlnyomó többségében még böjtös ételt, fokhagymalevest, rántott levest, tésztafélét fogyasztottak, de a háziasszonyok már sütötték a húsvéti asztalra szánt kalácsot, süteményeket.
A szerző helytörténeti kutató.
