Vannak, akik hétköznapi emberként ifjú koruktól kezdve teszik a dolgukat önzetlenül, másokért, értünk, mindannyiunkért, megmaradásunkért. Általában jellemzőjük a szerénység, a feltűnés nélküli mindennapi cselekvés, nincs idejük behódolni jövő–menő pártoknak, vezéreknek, mert egy élet is kevés nekik céljaik megvalósításához. Amelyekkel közösséget teremtenek, értéket hoznak létre és mentenek.
A búcsi Szobi Eszter egy közülük. Nevét országos szinten ismerik, hiszen a babacsaládok öltöztetésével, összegyűjtésével férjével Szobi Kálmánnal bejárták az ország minden csücskét. Mentették a menthetőt.
A házaspár neve a hatvanas években vált ismertté a LANT nevű irodalmi színpadjuk által, amellyel számtalanszor voltak a Jókai Napok győztesei vagy díjazottjai.
S valahol itt kezdődött az önkéntes, civil életük, a „csak adni” és nem kapni – ez természetes volt még az ő generációjuknak, pályázati és lobbizó cselekvések nélkül. Őszintén, szívből, a közösségért. Közösséget alkotva.
Kálmán, a férj népművelőként szervezett, Eszter pedig a helyi óvoda igazgatójaként volt napi kapcsolatban a falu ifjúságával. Majd körzeti módszertani vezetőként és gyermeklapok szerkesztőjeként „merült bele” a közéletbe.
Ők így ismerkedtek meg az emberi tisztelettel, alázattal, szolgálattal, kötelességgel, amit nem lehet pénzért tenni, pénzben mérni. Mert hitték, Nagy Lászlóval egyetemben, hogy
„minden nap kezdődik valami, valami nagyszerű, valami gyönyörű”.
A kilencvenes évek elején nyitották meg az Emese Házat, (egyetlen lányukról elnevezve), s befogadták nemcsak a „magukfajtáját”, de idegen népek, nemzetek Búcsra, és e tájra kíváncsi embereit. Magyar pálinkával, pogácsával, és végtelen kedvesen fogadták az északi szlováktól kezdve a Hollandiából érkezett vendéget is.
1999-ben létrehozták a búcsi székhelyű Kultúráért és Turizmusért Társulást, s Búcs a falusi turizmus bölcsője lett
– olvashattuk a Komáromi Lapokban.
Huszonegy évvel ezelőtt, Eszter nyugdíjba vonulása előtt jött az ötlet, hogy a négy generációs babacsaládok beöltöztetésével mentsék meg a felvidéki magyarság legnagyobb kincsét, a népviseletet. Akkor keltek útra férjével, járták a tájegységeket, hogy megkeressék azokat, akik az egyforma babacsaládokra megvarrják a tájegység viseletét.
Tizenegy néprajzi tájegység több mint ötven településéről 6-7 tagú (többgenerációs) babacsalád gyűlt össze
(vagy 220 darab) amikor rájöttek, hogy ezeknek hely is kellene egy múzeum formájában, ahová az országot (több mint 200 hazai kiállítás) és külföldet bejárt vándorkiállítás után, végső elhelyezést kapnak. Ekkor már Eszter magára maradt, férje korai hirtelen halála miatt. Ő azonban nem adta fel.
Bátyjával, Kerekes Andrással a családi örökséget, szülőházukat szánták erre a célra, természetesen teljesen ingyen. 2010-ben létrehozták, megnyitották a Felvidéki Népviseletes Babacsaládok Házát Búcson.
Húsz évvel ezelőtt Eszter életében egy újabb fejezet kezdődött. Felújítani, berendezni, méltó módon állandó kiállítási jelleggel működtetni a házat, a múzeumot, mely egyedüliként létezik nemcsak a Felvidéken, de valószínűleg a Kárpát-medencében is.
Mert mind a kiállítások megnyitóin, mind az azóta megjelent kiadványokban, sőt könyvekben is hirdeti a múzeum mottóját:
„Megfogni egymás kezét,
összebújni egymást megölelni
És utolsó szikrájából
annak, ami bennünk emberi
Új tüzet rakni a jövőhöz
És a friss kenyérsütéshez”
(Heltai Jenő)
E cél érdekében Eszter 1999-től szervezi az Emese Udvarházi Napokat, a kézműves és fafaragó találkozókat, ahol elsősorban a helyi iskola diákjai ismerkednek a régi mesterségekkel, játékokkal. Évente konferenciák is szerepelnek a programban, különböző jellegű néprajzi, turisztikai témákra. Kapcsolatai Budapesttől kezdve Lengyelországig, majd Erdélyig terjednek. S gyakran szervezi a segítők, babaruhát varrók (a még élők) kirándulását is ezekre a tájakra, mert úgy érzi, nem eléggé hálás mindenkinek, aki segíti bármiben is.
Rendezvényeit az utóbbi években hazai és magyarországi támogatásokból tudta fedezni, maga pedig az életét áldozza ezért, hogy turisztikai, néprajzi értéket mentsen, adjon át.
Már több könyvet, dokumentumot kiadott működésükről. A legutóbb megjelent, Az összefogás és az összetartozás dicsérete című dokumentumkiadványt férje, Szobi Kálmán emlékére állította össze, ez olvasható egy vele készült riportban:
„Összefogással igenis bármit el tudunk érni! Fel kell ismernünk, hogy mi, itt a kisebbségben még inkább egymásra vagyunk utalva.Nem csak most, Trianon évében, hanem mindenkor”
Ezt jelképezi a fentebb idézett mottójuk is.
Eszter ez év elején jubileumi születésnapot élt meg, csendesen. Barátai, segítői gondoltak rá. Mi pedig – s reméljük az utókor is – mindig hálával és tisztelettel adózunk neki a közösségnek szentelt életművéért.
