Nemrégiben számoltam be a kassai IV. Radványi Géza Emléknapokról. A tudósításba persze nem tanácsos személyes asszociációkról, felbuggyanó emlékeket belefoglalni. Mert régi emlékeket kavart föl a rendezvény bennem, melyek közérdeklődésre is számot tarthatnak.
Előrebocsátom, hogy Kassa szerepe a magyar irodalomban közismert és megkerülhetetlen, még ha ez nem volt állandóan kimagasló és pótolhatatlan, ám erről a művelt közönségnek van valamilyen elképzelése. Tinódi Lantos Sebestyén, Balassi Bálint, Bornemisza Péter, Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Baróti Szabó Dávid, Márai Sándor, Rácz Olivér, Gál Sándor… A lista minden bizonnyal hiányos.
Azt viszont kevesen tartják számon, hogy a világszínvonalú magyar filmművészet is sokat köszönhet Kassának. Bacsó Péterre, Bán Frigyesre és Radványi Gézára gondolok, akikről idén az Emléknapok szóltak. Mindhárman Kassán születtek – és minő véletlen egybeesés! – egyikük sem a születéskor bejegyzett vezetéknevén lett közismert. Mindhármuknak német vezetékneve volt és Kossuth-díjat kaptak.
A második napon Bán Frigyes (1902-1969) életével ismerkedtünk és megnézhettük a Rákóczi hadnagya (1953) c. filmet. Valamikor a 60-as évek elején láttam Pesten. Már akkor hosszabb ideje játszották és így csak valamelyik, a város peremén álló moziban vetítették. Sokat villamosoztunk.
Paraszti jellegű településre emlékszem, fehérre meszelt falakkal és zsúptetővel. Időben érkeztünk, de várni kellett, mivel a filmet másutt is vetítették és valamilyen oknál fogva a motoros futár fél órát késett a kópiával. Így a mozi körül sétálgattunk, amikor meghozták fémdobozban a várva várt alkotást és végre beülhettünk a nézőtérre. Egy hosszú, téglalap alaprajzú teremre emlékszem, hagyományos székekkel és annak udvarára, ahol céltalanul bóklásztam. Akkor még perecet árultak a pesti mozikban, azt is vásároltunk.
A nézők közül meg egy lelkes parasztemberre emlékszem. Ha nem a kurucok győzelmével ért volna véget a romantikus mese, talán szét is verte volna a mozit.
Bizonytalan vagyok már ennyi idő után, hogyan nézett ki. Belejátszanak a sztereotípiák, hogyan kellett kinéznie egy megnyerő külsejű parasztembernek hat évtizede, de a lelkesedését őrzöm és a szívemet melengeti. Ma harcsabajszú, szikár, barázdált arcú, fehér inges, fekete bekecsű embernek gondolom.
Megnézhettük a filmet. Csak arra emlékeztem már, hogy Zenthe Ferenc (1920-2006) játszott benne. Nyilván azért is, mert a Tenkes kapitánya (1963) c. tévéfilmsorozat főszerepét alakította. A Rákóczi hadnagya címszerepét Bitskey Tibor (1929-2015) játszotta. Szerelmét viszont Vass Éva (1933-2019) alakította. Bán Frigyes után Gábor Miklós (1919-1998) felesége lett.
Gábor Miklós kassai emlékeinek köszönhető, hogy az első magyar musical, az Egy szerelem három éjszakája (1961) megszületett. Ő ugyanis Kassán bujkált a világháború végén katonaszökevényként. Ezeket az emlékeit közzé is tette, ám sajnos nem mindent. Amiről most szó lesz, nem. Ugyanis színészbarátja, Tegzes Miklós (1923-2011) Voszkobojnyikovéknál lakott albérletben. Ott ünnepelte a Miklós-napot 1944-ben. Voszkobojnyikov Évával azon ábrándoztak, hogy majd együtt fogják Pesten elvégezni a színművészetit. Ez a történet lett alapötlete az első magyar musicalnak. Filmre is vitték a darabot (1967), melyet Kassán is be kellene mutatni.
Tegzes Miklósról azonban alig találtam adatot. Mintha soha nem létezett volna, pedig az egyik kassai színházi prospektusban szerepel. Gábor a musicalben Bálint szerepét játszotta. Voszkobojnyikovék a Kemény-házban laktak, mely néhány lépésre áll a MaJel központtól, ahol a rendezvény zajlott.
A Rákóczi hadnagya zenéjét Farkas Ferenc (1905-2000) Kossuth-díjas zeneszerző írta. Szinte fényképszerűen emlékszem rá, amint besztercebányai családi házunkban ül a fotelben. Apám mondta el később, hogy bányászokkal kapcsolatos zeneművet kívánt írni és ezért felkérte, tegye lehetővé számára, hogy egy aknába engedjék le.
Egy kötélen le is engedték, mécses volt a kezében és ő hangokra vadászott. Máig őrzöm a levelet, melyben megköszönte apámnak, hogy ezt lehetővé tette számára. Külön kutatnom kellene, milyen zenemű születését segítette elő ez az élmény, ahogy lebeg a sötét „semmiben”, egy apró láng serceg a kezében, miközben a csönd hangjait memorizálja.
Bán Frigyes azonban még korábban csöndben belépett az életembe anélkül, hogy tudtam volna róla. Ő rendezte A Szent Péter esernyőjét (1958), mely Mikszáth regénye nyomán készült. Besztercebánya főterén egy óriásplakát hirdette az eseményt, hiszen magyar–csehszlovák koprodukcióban készült, habár csak szlovák színészek játszottak benne. A plakáton egy hatalmas piros esernyő volt látható. Így meg rögtön asszociálok. Feledett és alig emlegetett festőművészünk, Skuteczky Döme (1850-1921) egyik festményén szerepel egy hatalmas piros esernyő. A besztercebányai főtéren tartott vásárokat örökítette meg.
A besztercei magyarok akkor ünnepeltek. Önbizalmunkat emelte ez a bemutató. Az, hogy Töröcsik Mari (1935-) játszotta a főszerepet, teljesen kiesett az emlékezetemből.
Skuteczkyt nem ismerhettem, de céhbeli társát, Flache Gyulát (1892-1967) igen. Iskolából jövet néhányszor láttam, amint a Beszterce patak mentén festeget. Szinte látom egyik képének színeit, meg gyanúsan vörös arcát. Anyám neheztelt rá alkoholimádata miatt. Erről nem beszélt, mert senkiről sem volt hajlandó rosszat mondani, de összevont szemöldöke, szigorú arcvonásai, ha rá terelődött a szó, többet árultak el, mint szeretett volna.
Ezt a besztercebányai utcát is tönkretették nacionál-szocialista módon tönkretették. Gyermekkorom egyik romantikus játszóterepét, a mór stílusú zsinagógát lebontották, a többi ódon épület sincs már meg. Csak egy rajzom őrzi az egyiket, mivel az iskolában unatkoztam és az ablakon át lerajzoltam.
A zsinagóga mellett lakott egy szinte teljesen kopasz nő, aki ebbéli hiányosságát kendővel igyekezett palástolni, kevés sikerrel. Eugène Ionesco nyomán Kopasz Énekesnőnek neveztem el, holott énekelni sohasem hallottam. Az ódon kapura is emlékszem, melyen keresztül kilépett az utcára. Kopott, téglából emelt építmény volt. Szemben meg egy kék színű postakocsi agonizált. Naponta mentem el mellette, így emlékeimben megőriztem. Ott rogyadozott napról napra egyre reménytelenebbül.
Ilyenen utaztunk egyik nyáron Léváról Nagysallóra. A bakon kocsis ült, az egyes megállóhelyeken belefújt kis trombitájába. A csomagok a kocsi tetején pihentek. Anikó, Andrea, Laci voltak ott egy nyáron a játszótársaink, a Pap gyerekek. Anikó költő lett, de soha sem találkoztam vele később. Gál Sándor író, költő felesége volt egy ideig. A másik két testvérről sajnos semmit sem tudok. Óriási kert volt a református templom körül, ahol finom gyümölcsöket ettünk és állandóan esküvőt játszottunk. Gallyakból kalyibát, azaz „termet” emeltünk, húgommal öten körülültük az asztalt és falatoztunk. A tányérok szőlőlevelek voltak. Főleg a hatalmas körtefára emlékeszem. Én voltam a vőlegény, Andrea meg a menyasszony, a többiek pedig a násznép. De Lacikát meg kellett nyugtatni, hogy voltaképpen ő a vőlegény… Derűs, naiv, paradicsomi állapotok! A harmóniumon játszottam esténként. Versenyt rendeztünk, ki tud több szilvás gombócot megenni. Azt hiszem, csaltam, s így sikerült nyernem.
Egyszer Montágh Imre (1935-1986) népszerű beszédművelőnek említettem ezt az esetet, amit külön is el kellett neki mesélnem. Mármint azt, hogyan utaztam postakocsin. Régmúlt, romantikus időket idéz, pedig hatvan éve történhetett.
Az utóbbi időben Montágh többször is eszembe jutott, vajon mit szólna a Színház- és Filmművészeti Főiskolán zajló eseményekhez. De általam személyesen ismert más színészeket is szeretnék megkérdezni, csak sajnos nem lehet.
Az a gyanúm, hogy velük egy véleményen lennék. Montágh tragikus halála mindnyájunkat megrázott. Éppen Somodiból ment haza. De ezzel kapcsolatosan szívesen faggatnám Sinkovits Imrét (1928-2001), Lukács Margitot (1914-2002), vagy akár Bárdy Györgyöt (1921-2013). Bárdy elmesélte nekem, hogy Kassára a második világháború alatt repülővel érkezett elsőként. Felajánlotta a tegeződést, de ezt túlzott szerénységem miatt nem tudtam elfogadni. Épp a dóm előtt sétáltunk, amikor egy hölgy ráköszönt. – Ön az, művész úr? – Igen, kezicsókolom!
Ez az a kor volt, amikor ha nagy ritkán szerepeltem a magyar tévében, másnap a szembejövő emberek szemén láttam: Aha, ez az az ember, aki tegnap szerepelt!
Viszont mit adnék érte, ha Bács Ferenccel (1936-2019) ismét elbeszélgethetnék! Ő azon különleges és ritka emberfajtát képviselte, akivel szavak nélkül is megértettük egymást. Ezért fogadott megtisztelő barátságába.
Bacsó Péter filmjét, a Te rongyos életet (1983) is megtekinthettük az Emléknapok keretében. Kellemes meglepetésként ért, hogy Lukács Margit (1914-2002) is szerepelt a filmben. Vele Kassán ismerkedtem meg egy fellépése alkalmával, mint a többi neves említett színésszel, akiket végigvezettem a városon. Őt azután sokszor felkerestem budapesti otthonában. Közvetlen, korrekt, összeszedett személyiséget ismertem meg benne. Egyszer a feleségemmel látogattam hozzá, aki művésznőnek szólította. „Hol itt a művésznő?” – csodálkozott. 1945 előtt többször szerepelt Kassán.
Nagyon sok mindenről beszélgettünk az otthonában. De amivel megajándékozott, az a következő történet. A férje orvos volt. A második világháború után egy szovjet katona, akit a férje is kezelt, meghalt. Vizsgálat indult. Férjét és kollégáját okolták a haláláért. Sokszor kihallgatták őket. A férje ragaszkodott hozzá, hogy nem hibáztak, menthetetlen volt. A másik végül elismerte a sok zaklatás miatt, lehet, hogy hibáztak. A férjét nem vitték el, a másik éveket „üdült” Szibériában. Ebből vonta le a következtetést: mindig ragaszkodni kell az igazsághoz!
A rendszerváltásig gyakorta látogattam, azután már erre nem volt alkalmam. Megszaporodtak a teendőim. Majd közölték velem, hiába keresem fel, mert kizökkent az időből és már nem érzékeli a realitásokat. Gyakran mondja, a rádióba kell mennie, vagy a színházba fellépnie. Így látogatásaim elmaradtak. Még hallottam a rádióban szerepelni, valamilyen Márai írást olvasott fel, de azután már csak a halálát tudtam szomorúan tudomásul venni.
Bacsó Péter egyik kassai látogatásakor megkérdeztem tőle, rokoni kapcsoltban áll-e Bacsó Bélával (1891-1920), a fehérterror idején meggyilkolt kassai születésű újságíróval. Mosolyogva mesélte, valamelyik pártkorifeus közölte vele, kiadják „apja” cikkeit. Ő viszont közölte, engedtessék meg neki, tudja, ki volt az apja, akit Böhm Alfrédnek hívtak.
Valamikor a 80-as évek elején Jakoby Gyuláné, a festőművész felesége számolt be nekem arról, hogy Radványi Géza (1907-1986) filmrendező Kassán járt. Rettenetesen sajnáltam, hogy nem találkozhattam vele. Bosszantott, hogy senki sem szólt nekem erről, pedig lett volna kérdeznivalóm tőle.
Leghíresebb filmjében, a Valahol Európában feltűnik Gábor Miklós is, akinek kassai kötődéséről már szóltam. Viszont ilyenkor rögtön eszembe jut, hogy egyik kollégáját, Mensáros Lászlót (1926-1993) apja, aki katonatiszt volt, Kassán rejtegette a világháború vége felé. Néha Somodiban üdült és a Nyári Művelődési Táborok alkalmával találkozhattunk vele. Szinte látom, ahogy lassan szembe jön velem, én meg meglepődve és kicsit zavarban a váratlan találkozástól, köszöntöm. Ő fogadja.
Ekkor még egy emlék ugrik be. Egy alkalommal Budapesten Jimmy Carter (1924-) volt amerikai elnökkel találtam magamat szemben. Hirtelen nem tudtam, kivel is futottam össze, pedig ismerősnek tűnt az arca. Rábámultam, ő meg köszöntött. Akkor kapcsoltam és fogadtam a köszönését. Hiába, híres ember vagyok, ha egy amerikai elnök előre köszön nekem! – híresztelhettem volna a formális tényeknek megfelelően.
Nekem az idei Radványi Géza Emléknapok erről is szóltak. Míg mindez végigfutott az agyamon, fiatalabb önmagammal találkoztam. Kellemes érzés volt!
