2021-ben ismét megszámláltatunk s megtudjuk, hogy mennyien is vagyunk magyarok a Felvidéken. Ha az előző két népszámlálási fogyásunkból indulunk ki, akkor a jövő évi is fájdalmas veszteségeket fog eredményezni kisebbségi (#kevesebbségi) közösségünk számára. De vajon mennyire megbízhatóak ezek a számadatok és mennyire mutatja valós képét társadalmunknak, ha fekete-fehérré van az adatközlés lebutítva?
Bár nem vagyok sem szociológus, sem demográfus, de meglátásom szerint körülbelül olyan, mint az a gyerekjáték, ahol formákat kell az adott helyre beleilleszteni, viszont nem minden forma követi le tökéletesen a helyet, ahova be kellene illeszteni azt. Valahogy így lehet ez a mi felvidéki magyar társadalmunkkal is, ahol az identitásunknak, de főleg a két nemzethez való viszonyulásnak annyi árnyalata van legalább, mint E. L. James könyvének. Az idő előrehaladtával pedig csak egyre fokozódni fog ez a társadalmi jelenség.
Mert bár nagyon könnyű kérdésnek tűnik, de jobban belegondolva egyáltalán nem annyira egyértelmű választ adni arra, hogy ki is a magyar a Felvidéken.
Illusztráció
Az 1920-as években erre válaszolni még viszonylag könnyű lehetett, bár a többes identitás már akkor is létező jelenség volt, mára – 100 év távlatából – viszont a felvidéki magyar és a magyarországi magyar identitás között olyan mértékű „szétfejlődést” okozott ez az elszakított időszak, hogy deformációkkal, külön identitásformákkal kell azokat kezelni. Ami egyébként egyáltalán nem jelenti azt, hogy teljesen elkülönülne egymástól a kettő, de a különbség immáron szemmel látható.
Ugyanakkor azt sem jelenti, hogy ez az identitás vészesen közelítene a szlováksághoz, hiszen a különbség a kettő között sokkal számottevőbb. Mégis árnyalatbeli eltolódásokat figyelhetünk meg a két nemzet közötti elhelyezkedésünkből kifolyólag, amit sokszor kényelmetlen még magunknak is bevallanunk. Nagyjából abba a koordinátarendszerbe lehet valahová elhelyezni, amit a nemzeti identitástudat vertikális és regionális identitástudat horizontális egyenesei foglalnak keretbe, hasonlóképpen a nyelv és a nyelvjárás viszonyrendszeréhez.
Ezeket az eltolódásokat, árnyalatbeli különbségeket a jelenlegi népszámlálási metodika mégsem tudja megfelelően érzékelni és kimutatni.
Kép: Csonka Ákos/Felvidék.ma
Kiindulópontnak megfelelőek lehetnek az ebből nyert adatok, de csak annak, mivel nem lehet egyértelműen mind a 458 467 magyar nemzetiségűt (2011-es adat), vagy 508 714 magyar anyanyelvűt 100%-osan piros-fehér-zöldre festeni, holott a jelenlegi metódus ezt teszi. A két szám közötti különbözet már eleve ezt támasztja alá, és akkor hol vannak még az intenzitáskülönbségek. Például hiú ábránd lenne az egész félmilliós közösségi halmazunkat 100%-osan „keménymagos” magyar identitásúnak tekinteni. A „keménymagosok” száma fölött elkezdődik az árnyalódás a magyar identitás intenzitását illetően, ami persze nem az 508 714-nél végződik. Ennél valószínűleg sokkal tovább árnyalódik a vegyes identitásúakon keresztül, egészen azokig a szlovákokig, akik bár teljes mértékben szlováknak érzik magukat, de gyökereik, közegük, kapcsolataik vagy egyéb szempontok révén némileg rendelkeznek valamilyen szintű „magyarságfoszlányokkal”, ami lehet 1%, de akár 49% is.
Részben ezt a problematikát igyekeznek feloldani a szakemberek a jövőre esedékes új módszertannal, illetve egy kiegészítő kérdéssel, mely a másodlagos identitásra vonatkozik majd.
Ez bár ad a témakörhöz némi új aspektust és fogódzót, megítélésem szerint mégsem oldja fel annak teljes egészét. Sokkal ildomosabb lenne, ha az anyanyelv mellett az egyéb beszélt nyelvekre (is) rákérdeznének, ahol mindenki bátran feltüntetheti, hogy legalább alap szinten milyen nyelveken képes kommunikálni.
Az angol, német és egyéb világnyelvekből bár messzemenő következtetéseket nem lehetne levonni, de a mi esetünkben szépen kirajzolódna egy asszimilációs mutató, ami az identitásvegyület szinteződését világítaná meg. Érdekes képet mutatna, ha sok százezerrel több magyarul kommunikálni képes személy lenne (minden bizonnyal van is) Szlovákiában, mint a statisztikai lélekszám szerinti magyar nemzetiségű vagy anyanyelvű.
Itt kell megjegyezni, hogy alapelveiben (aláhúzom, alapelveiben) a Most-Híd filozófiája is részben ebből a rétegből próbált szavazókat meríteni, máskülönben nem jött volna ki a 8%-os eredmény, az MKP 4,6-ja mellett (persze tisztában vagyunk vele, hogy a népszerű szlovák politikusok miatt jószerivel teljesen szlovák identitású szavazatok is érkeztek rájuk, mégis a tendenciát inkább igazolja, mintsem cáfolja e hipotézis). Ebből kifolyólag pedig egy (akár egyesült) magyar vonatkozású párt is jóval nagyobb merítésű szavazóbázisból lenne képes voksokat kapni, mint amekkorát általában megcéloznak.
Egyházi Dóra karikatúrája
A csavarja ennek az a kihívás, amibe a formálódó egyesülni készülő pártok már most beleütköztek, hogy teljesen más hívószóval lehet egy „100%-os”, keményvonalas magyar szavazót megszólítani, mint egy 50-50%-os vegyes identitásút, egy többségében már inkább szlovák érzelműt, de a lelkében még gyökereit ismerőt, illetve mondjuk egy szinte már teljesen elszlovákosodottat, akiben ugyanakkor még él a magyarság iránt a tisztelet szülei/nagyszülei miatt.
Ide sorolandóak továbbá a rokoni kapcsolatok révén, ismerősi kötelékek által, esetleg egyéb szempontok alapján szolidaritást vállaló szimpatizánsok is, akik mind-mind újabb és újabb elemekkel bővítik a téma spektrumát. Ezek mellé sorakoznak fel aztán a világnézet és értékrendbeli és regionális különbségek, melyek tovább színesítik az összképet és tördelik az egység illúzióját, ellehetetlenítve ezzel a konzekvens politizálást.
Illusztráció
A fentebb levezetettek fényében pedig már teljesen más megvilágításba kerül például a szlovák pártokra leadott „magyar” szavazatok megítélése is, hiszen ha e szóban forgó hipotézist, vagy inkább képletet figyelembe vesszük, nem biztos, hogy annyira sok az a szavazat, mint amennyit az exit-poll eredményekből szoktak kalkulálni, ugyanakkor paradox módon mégis sokszorosan több annál. Már ha figyelembe vesszük, hogy a már nem tisztán etnikai elvek szerint gondolkodók szavazatait is begyűjthetnék akár magyar vonatkozású párt(ok) is, amelyek elsődleges célja egy választás alkalmával elvileg a szavazatmaximalizálás. Nem is beszélve a „senkit se hagyunk az út szélén” elvről.
A téma és a hipotézisek igazolása mindenesetre megérne egy átfogó felmérésen alapuló mélyreható kutatást, mely új alapokra helyezhetné a felvidéki magyar identitásképünket és hozzájárulhatna egy felvidéki magyar nemzetstratégia megalkotásához.
