Pár éve már írtam arról hogy a szlovák történelmi, publicisztikai közegben, de a mindennapi kommunikációban gyakran mutatnak be szlovákként jeles felvidéki magyar személyiségeket, egy 2019-es Magyarország – Szlovákia focimeccs (mikor szlovák állampolgárként a szlovák szektorban szurkoltunk a magyaroknak 400-an) apropóján megjelent interjúban pedig próbáltam rámutatni arra, hogy a felvidéki szlovákság szinte semmit sem tud rólunk, felvidéki magyarokról, hiszen azon csodálkoztak, hogy sok olyan szlovák állampolgár van a Felvidéken, akik mivel magyar nemzetiségűek, nem a szlovák válogatottnak szurkolnak.
A mostani eset nem ennyire felháborító, de nagyon is jellemzi, hogyan s mit (illetve mit nem) gondolnak a magyarokról a mai szlovákok, és mennyire ügyelnek arra, hogy például Pozsony vagy Kassa történelméről beszélve még véletlenül se említsenek meg semmit sem, ami magyar.
A napokban egy márciusban megnyitott oldalra tévedtem, melyen a dévényújfalusi Szlovákiai Horvátok Múzeumának igazgatójával és a kurátorával közöltek beszélgetést. Most nem szeretnék bővebben a podcast tartalmáról írni, de az oldalon megjelent beharangozás és az interjú egy-egy része mellett nem mennék el szó nélkül.
Persze én is egyfajta előnnyel indulok velük szemben, hiszen nagymamám első unokatestvérének férje, Vili bácsi horvátjárfalusi volt, aki egész életében horvátnak tartotta magát. Egyszer elmesélte gyerekkori emlékét arról, hogyan vitték körbe hintón Stefánia belga királyi hercegnőt, Herceg Lónyay Elemér Ödön feleségét, Rudolf trónörökös özvegyét Oroszváron és Horvátjárfalun.
Az már magában szegénységi bizonyítvány, hogyan csodálkozik rá a moderátor arra, hogy a Felvidéken (Szlovenszkóban) is élnek horvátok. Ez persze egy részről érthető, hiszen minden bizonnyal nem ismerik az 1947-es „békeszerződés” alkalmával Csehszlovákiához csatolt Horvátjárfalu magyar nevét.
A riporter először arra kíváncsi, hogyan kerültek horvátok több száz évvel ezelőtt Szlovákiába. S itt a gondolatmenetem első fontos pontja –, mely mellett hajlamosak vagyunk elmenni manapság szó nélkül –, miszerint rendszeres (szándékos) tévesztés, de már-már automatizmus a szlovákok részéről, hogy „a mai Szlovákia területén helyett” Szlovákiát emlegetnek akkor is, ha Szent Istvánról, vagy ha a középkorról van szó. Így vonva párhuzamot a Magyar Királyság akkori és Szlovákia jelenlegi területe között, melynek természetesen van létjogosultsága, de nem a Szlovák Köztársaság kontextusában, mely csak 1993-tól létezik, illetve ugye még 1939 és 1945 között létezett.
Egyébként a mai Horvátjárfalu csak a 16. század elején jött létre, amikor délről a török elől menekülő horvát családok telepedtek le itt. A községet kezdetben „Horvátfalu”-nak hívták. A szomszédságában keletkezett a németek lakta Németjárfalu, mely a köpcsényi uradalom része lett és így később Ausztriához került.
Andrej Solár, a múzeum igazgatója a riporter érdeklődésére elmondta, hogy Horvátjárfalu mellett Dunacsúny, Dévényújfalu és Horvátgurab az a négy Pozsony környéki falu, ahol még ma is nagy számban élnek horvátok.
A horvátokról való kommunikáció már-már hasonlított egy mára kihalt fajról való értekezésre, s ha pesszimista lennék, azt írnám, hogy előrevetíti, hogyan beszélnének mondjuk 100 év múlva a felvidéki magyarokról, akik akkorra már szintén csak pár ezren lesznek. De természetesen e sorok szerzője bizakodó e téren.
A podcast vége felé a riporter felteszi a kérdést az igazgatónak, hogyan ismerhetjük fel a horvát embereket, melyre az igazgató jelzi, hogy általában az -ič, -ovič végű neveket viselő egyének azok, akik horvát származásúak. Természetesen előkerült Igor Matovič neve is, aki köztudottan horvát származású, de szóba került a Grassalkovich név és a Grassalkovich-palota is, mely ma a köztársasági elnök székhelye.
Az igazgató megemlítette, hogy több olyan eset volt, hogy német nemes férfi vett el horvát nőt, így bár a név németre változott, a gyerekek az anyjuk nyelvét, a horvátot vitték tovább.
Azt persze elfelejtette megemlíteni, hogy sokszor a horvátos családnév maradt meg, de a család már hosszú évszázadok alatt is magyarul beszélt, és magyarnak is vallotta magát.
Természetesen itt szót kell ejteni az úgynevezett hungarus-tudatról , mely a Magyar Királysághoz való tartozás érzését jelentette, és így érzett sok horvátul és szlovákul beszélő ember is.
Grassalkovich Antal (Fotó: wikipédia)
De Grassalkovich Antal, aki a palotát építette, nem a hungarus tudattal rendelkező szlovákok, illetve horvátok közé tartozott, hiszen ő egész létében magyarnak vallotta magát: ő maga a Nyitra vármegyében fekvő Ürményben született, édesapja gyaraki nemes Grassalkovich János, édesanyja egresdi nemes Egresdy Zsuzsanna volt; négy testvére közül Antal volt a második, egyben a család egyetlen fiúgyermeke. 1705–1711 között a nyitrai piaristáknál végezte tanulmányait egy év kivételével, amikor is a jezsuiták oktatták.
Mivel 1715-ben ügyvédi vizsgát tett, s tanulmányai befejeztével fényes hivatalnoki karriert futott be természetes volt, hogy tökéletesen beszélt németül és latinul is.
Grassalkovich 1736-ban bárói, majd 1743-ban grófi rangot kapott, 1751-től pedig koronaőr lett, mely tisztséget nem kaphatta meg akárki.
A podcast alatti szövegben ráadásul a neves ürményi születésű koronaőr nevét GRASALKOVIČ formában írják, ami szintén felületességre és minimum tudatlanságra utal (szándékosan nem feltételezek rosszindulatot).
Ezért magamat is reá feszítettem; Hiszekegy /Fotó: régi képeslap/
Engedje meg a Kedves Olvasó, hogy végezetül még egy nagyon fontos témát érintsek, melyet ma minden szlovák szinte pajzsként tart maga előtt, mikor arra a kérdésre válaszol, hogy miért „Uhorszkó”-t használtak a Magyar Királyság megnevezésére, s nem „Magyarszko”-t?
S ugye az érv az, hogy az Uhorszkónak semmi köze a magyarokhoz, mert ez egy soknemzetiségű ország volt, s a magyarok aránya még 1846-ban is csak 40-45 százalék volt a Magyar Királyságon belül. (Itt most ne menjünk bele abba, hogyan változott az országot védő magyarok aránya a tatárjárás és a 150 éves török uralom után).
A podcast elején a riporter rákérdez a múzeum bejáratában álló ember nagyságú szoborra, mely szerinte nagyon hasonlít Joannes Amos Comeniusra (mely egyébként Marko Marulič horvát költőt ábrázolja), így most én is Comenius művére, az Orbis Sensualium Pictus – quadrilingus (…) Avagy A´ Látható Világ kétféle nyelven, azaz minden derekasabb ez világon lévő dolgoknak és ez életben való cselekedeteknek le-ábrázolásaés Deák, Német, Magyar és Tót, meg-nevezése affelyül való írásoknak és szóknak lajstromával.”… címűre hívnám fel a figyelmet, melyet Lőcse városában adták ki 1685-ben!
„Hogy nyelvkönyvként milyen nagyszerű, mi sem bizonyítja jobban, hogy manapság angol és orosz verzióval kibővítve is él meg új kiadásokat…” – írta Brogyányi Mihály pár napja közösségi oldalán arról a Comeniusról, aki Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna támogatásával négy évig Sárospatakon is tanított, de a cseh testvérek egyházának utolsó püspöke is volt egyben.
A mű tót nyelvű címének lefordított nyelvekre való utalása így szól: a „jazykem Latisnkym, Nemeckym, Uherskym y Slowenskym jmenovani”. Tehát ez is egy jó és hiteles példa arra, hogy ebben az időben magyar nyelvre az „uhorsky” formát használták.
Ezt a gondolatsort és az 1685-ös dátumot azért is fontos kihangsúlyozni, mivel sok magyar barátom is átveszi a szlovákok által használt, a fentebb már említett, demagóg érvelési módot, miszerint itt a Habsburgok alatt szinte mindenki latinul beszélt, a Magyar Királyság nem magyar állam volt és inkább szégyellni kéne magunkat, hogy nem hiszünk a szlovák érvelésnek (jó, az utóbbit kevesen mondják).
Fotó: wiki
Nekünk felvidéki magyarként kötelességünk tisztán és félreérthetetlenül fogalmazni
Úgy a szlovák, mint a magyar közegben, még akkor is, ha az adott társaságnak ez éppen nem fog tetszeni. Ha meghunyászkodunk és kerüljük a konfliktust, lehet, hogy megúszunk egy vitát, de elhallgatjuk az igazságot.
S végezetül hadd helyezzem ezt a gondolatot úgymond húsvéti szövegkörnyezetbe. A minap egy kedves ismerősöm küldött egy cikket nagypéntek üzenetéről. Ebből idéznék:
„Jézusnak minden lehetősége megvolt arra, hogy „megússza” a kegyetlen és megalázó kínhalált. Elutazhatott volna, rejtőzködhetett volna, kibekkelhette volna a kényes időket valamilyen védett helyen. Megérhetett volna matuzsálemi kort, békés, öreg tanítóként a teste természetes elhasználódásakor derűs mosollyal mondhatott volna búcsút a földi életnek, álmában is kiléphetett volna. De nem tette. Ahogy ma mondanánk: bevállalta. Pedig tudta, hogy iszonyatos fájdalom vár rá. Szenvedett. De nem próbálta elkerülni az eseményeket, holott azok nem is voltak elkerülhetetlenek.”
Merjünk mi is konfrontálódni, védjük meg a történelmi igazságainkat, mert ezt senki sem teszi meg helyettünk!
(Méry János/Felvidék.ma)
