Hetvenkilenc esztendővel ezelőtt, 1943. január 12-én és 14-én a szovjet 40. hadsereg urivi és scsucsjei áttörését követően megkezdődött a magyar királyi 2. honvéd hadsereg súlyos harcokkal és nagy veszteségekkel járó visszavonulása a Don-kanyarból. Hitler csak 1943. január 22-én engedélyezte, hogy a rendkívül szélsőséges időjárási körülmények között, élelmezés és utánpótlás nélkül harcoló honvédek kiváljanak az arcvonalból és hátsó körzetekben gyülekezhessenek. Két nappal később jelent meg az a „hírhedt” hadseregparancs, amely még napjainkban is indulatokat vált ki.
„A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott. Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét meg tette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszített fejnélküli gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.” Ezen mondatokkal kezdődik vitéz Jány Gusztáv vezérezredes 1943. január 24-i hadseregparancsa, amely a mai napig beárnyékolja a magyar 2. hadsereg 1943. januári visszavonulásának történetét. E hadparancs kapóra jött az 1989 előtti történetírás számára, hiszen Jány „hóhértevékenységét” és a magyar 2. hadsereg személyi állományának értelmetlen feláldozását ebben látta bizonyítottnak.
Az évtizedig tartó agymosásnak az lett az eredménye, hogy manapság, amikor január 12-én a „doni áttörés” – kissé képzavaros elnevezésű – évfordulójáról megemlékezünk, sokan a Jány-féle hadparancs alapján vonják meg a 2. hadsereg működésének eredményét, pedig ez csupán a „doni” hadsereg kálváriájának egyik stációja volt.
A nemzeti színekbe öltözött, de valójában a magyarságot ostorozó történészek – itt nem a valódi konzervatívokra, hanem a mamelukokra gondolok – a mai napig idézik a hírhedtté vált sorokat, de jó szokásukhoz híven, mai tudásunk alapján mutatják be és láttatják az akkori eseményeket, miáltal objektivitásuk torzul és kijelentéseik okoskodásnak minősülnek.
Tény és való, hogy 1943 januárjának közepére a magyar 2. hadsereg parancsnoka a reá nehezedő felelősség súlyától ideg-összeroppanást kapott, amelynek hátterét Zsigmondi László vezérkari ezredes világította meg: „Ama válságos napokban és órákban,
amikor a csapatkötelékek megbomlása, a kikényszerített, helyenként menekülésszerű visszavonulás, a vereség tudata világossá vált, Jány vezérezredest súlyos lelki megrázkódtatás érte, olyannyira, hogy a hősi halál keresése által akart a reá nehezedő súlyos morális és lelki tehertől szabadulni. De még ebben a lesujtó lelki állapotban is sokszorozott erővel és eréllyel vezette a hadsereget.
A hadseregparancsnok kiváló katonai és emberi erényei, vezetési képességei a nagyon súlyos körülmények között sajnos nem tudták a 2. hadsereg sorsát jóra fordítani. (…) A hadseregparancsnok örlődött a föltétlen engedelmesség és csapatai megóvásának kötelezettsége között.
Engedelmeskedni a legfelsőbb hadúr és Hitler parancsának, avagy mindkettőt félretéve parancsszegővé válni, de ezáltal minél több magyar életet megmenteni.
Jány Gusztáv a föltétlen engedelmességet választotta és ez lett a tragédiája. (…) Ez a súlyos lelki krízis adta kezébe a tollat, amellyel megírta kárhozatos hadseregparancsát (…)”
Jány vezérezredes nem a saját feje után ment, hanem igazi katonaként a Szolgálati és a Harcászati szabályzat vonatkozó pontjai szerint járt el, amelyeket a tisztikar döntő többsége bibliaként forgatott és tartotta be azok pontjait. A Szolgálati szabályzat a honvédség belső zsinórmértéke volt, míg az 1939-ben kiadott Harcászati szabályzat a hadrakelt sereg viselkedését írta elő. Idézzünk ezekből pár, a hadparancshoz kapcsolható pontot: „Akit az ellenség közelében határozott feladat nélkül csapata mögött találnak, vagy aki a kijelölt gyülekező helyen szándékosan túlszalad, a legnagyobb büntetés alá esik. Ha az ilyen nem tér vissza az első felszólításra csapatához, a harcvonal mögött levő katonaállományú tisztek, vagy az ő parancsukra mások felkoncolhatják. (…)
Aki a válságos pillanatokban csüggedezve beszél, fegyverét vagy lőszerét elhányja, az engedelmességet megtagadja, vagy az ütközetből önkényesen távozni igyekszik, avagy zsákmányol, fosztogat, azt a közbelépő csapatparancsnok, vagy egyéb katonaállományú tiszti elöljáró személyesen, vagy az ő parancsukra más, elrettentő példa gyanánt a csapat szemeláttára koncolja fel.
(…) Válságos helyzetbe jutott csapat küzdjön elszántan és körömszakadtáig, mert csak a bátraknak kedvez a hadiszerencse. A bekerítés sohasem szolgálhat ürügyül a fegyver letételére. Elszigetelt helyzetben még a legkisebb erejű egység is tarthatja magát, ha szívét nem vesztette el és fegyvereit céltudatosan használja. Az a csapat, amely nem kísérel meg emberileg minden lehetőt, hogy nyílt harcmezőn előállott nehéz helyzetéből kivágja magát, hanem harc nélkül magát gyáván megadja, becstelen. A felelősség ezért mindig a parancsnokot terheli (…)”
E fajsúlyos megállapításokból is leszűrhetjük, hogy a háború nem tréfadolog – sosem az! – és a Magyar Királyi Honvédség nem kiscserkészek csapataként vagy a Pál utcai fiúk gittegyleteként működött.
A közvélemény előtt kevésbé ismert – mert lerombolná a hadseregparancsnokról kreált hamis képet –, hogy Jány 1943. március 12-i hadseregparancsa jóval reálisabban írt a visszavonulásról és
tényként állapította meg, hogy „a magyar királyi 2. honvéd hadsereg a Don mentén mélység nélküli gyéren megszállt nagy kiterjedésű védőállásban a januári nagy orosz támadás elleni küzdelmében becsülettel állta a harcot. A hadsereg színe-java ott veszett a nagy túlerővel szemben vívott csatában (…)”
Aztán 1943. március 31-én kiadott parancsában Jány érvénytelenítette az ominózus hadparancsot, mert „az eddig beérkezett harcjelentések és egyéb adatokból megállapítottam, hogy
a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el,
hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”
A hadseregparancs ellen – a fennmaradt levéltári források szerint – csupán a kecskeméti seregtest parancsnoka protestált. 1943. január 31-én jelentette, hogy a 13. könnyű hadosztály a visszavonulás során milyen harcokban vett részt, s csak parancsra ürítette ki doni állásait és robbantotta fel szállítókapacitás hiányában nehézfegyvereit. Nemes gertenyesi Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy rövid jelentését a következő sorokkal zárta: „Fentiek alapján kérem annak kivizsgálását, hogy a 13. könnyű hadosztály megtette-e kötelességét, elvesztette-e becsületét és végrehajtotta-e feladatát. A kivizsgálást nemcsak a 13. könnyű hadosztály, hanem az egész 2. magyar hadsereg érdekében is kérem.” A kivizsgálás eredménye nem ismeretes, csak az elöljáró pécsi IV. hadtest parancsnoka, vitéz Heszlényi József altábornagy 1943. március 26-i válasza: „Az utólag kiadott hadseregparancsoki parancsok következtében a kérdést tárgytalannak tartom. Az idézett 2. hadseregparancsnoki parancs különben is csak általános vonatkozású volt. Természetesen mindenkire vonatkozott, aki túl korán elhagyta helyét. Ilyen egyének sajnos csaknem valamennyi hadosztálynál akadtak. A kivizsgálást nem tartom szükségesnek. A 13. könnyű hadosztály csapatai a harcok alatt megtették kötelességüket.”
Az idézett szabályzati pontok és a későbbi hadseregparancsok ékes bizonyítékai annak, hogy az 1989 előtti osztályharcos és eleve elítélő szemléletet ma is preferáló álnemzeti történetírás rossz úton halad, amikor szelektív módon, saját értékrendszere szerint rajzolja meg a magyar 2. hadsereg pokoljárását.
Ez pedig minden, csak nem a tacitusi elvekre építkező történetírói hagyományok ápolása.
Feltehetjük a kérdést, Jány mikor cselekedett volna helyesen? Ha úgy tesz, mint a szombathelyi III. hadtest parancsnoka, gróf Stomm Marcel altábornagy, aki sértettségében és tehetetlenségében – fittyet hányva valamennyi katonai szabályozóra – 1943. február 1-jén feloszlatta hadtestét és sorsára hagyta a rábízott ötvenezer honvédet és munkaszolgálatost?
Szerencsére seregtestében akadtak olyan vagány és rámenős törzstisztek, akik a rájuk bízott csapatokat nem hagyták cserben, hanem kivezették azokat a bekerítésből és tizenkétezer embert mentettek meg a fogságba eséstől.
Vagy tett volna úgy, mint 1944. október 16-án az Árpád-vonalban lévő magyar 1. hadsereg parancsnoka, vitéz lófő dálnoki Miklós Béla vezérezredes, aki a sikertelen kiugrási kísérletet követően faképnél hagyta hadseregét és vezérkari főnökével átment a szovjetekhez?
Hetvenkilenc éve Jány vezérezredes meg akarta menteni hadseregét a teljes felbomlástól, s kénytelen volt a reá ruházott fenyítő hatalommal élni és drákói szigorral fellépni, hogy az engedetlenséget, fegyelmezetlenséget és pánikot csírájában fojtsa el, amely visszavonulás esetén olyan, mint a ragályos betegség: futótűzként terjed.
Hadseregparancsát azonban másként kellett volna megfogalmaznia, mert keresetlen és nyers hangvétele miatt a doni harcot túlélőkben örök tüske maradt és az utókor egy része azóta is kárhoztatja érte…
(Babucs Zoltán, hadtörténész/Felvidék.ma)
