Kétszázhúsz esztendővel ezelőtt, 1802. július 2-án született az Abaúj vármegyei Csákányban cserneki és terkeöi Dessewffy Arisztid honvéd vezérőrnagy, az aradi vértanúk egyike. A vérbeli huszártiszt az 1849. évi nyári hadjárat idején a turai lovassági ütközetben olyan vitézül küzdött, hogy hadseregparancsnoka, bonyhádi Perczel Mór vezérőrnagy jelentésében tábornoktársa „leonidászi hősiességéről” írt.
A magyar, evangélikus, középbirtokos nemesi családból származó Dessewffy Arisztid gimnáziumi tanulmányai elvégzését követően 16 évesen vette fel magára a császár kabátját, és két évtizeden át szolgált a császári-királyi 5. huszárezrednél. 1839-ben kviétált mint főszázados, ezután eperjesi birtokán gazdálkodott. 1842-ben vette feleségül unokahúgát, budaméri és rosnyóbányai Újházy Antóniát, de házassága tragikusan végződött: gyermekeik még csecsemőkorukban meghaltak, hitvesét pedig 1847-ben vitte el a tüdőbaj.
1848 őszétől nemzetőr őrnagyként, mint Sáros vármegye kisszebeni járási nemzetőr zászlóaljának parancsnoka működött. Részt vett a felső-magyarországi harcokban, ahol dandárparancsnokként állt helyt.
Február 1-jén léptették elő ezredessé, s a kápolnai csatától Budavár bevételéig az I. hadtest dandár-, majd hadosztályparancsnokaként tevékenykedett. 1849. április 10. után megkapta a magyar katonai érdemjel 3. osztályát, aztán a nyári hadjáratban annak 2. osztályát. Június 1-jén vezérőrnaggyá lépett elő, és a nyári hadjáratban a IX. hadtest felső-magyarországi harcaiban, majd a Közép-tiszai hadsereg lovassági parancsnokaként verekedett a szabadságharc végéig. Július 5-én magánélete révbe érni látszott, Pesten vette feleségül szinyei Szinyei Merse Emmát.
A végnapokban csatlakozott szkárosi Lázár Vilmos ezredes hadoszlopához, s augusztus 19-én Karánsebesnél adta meg magát a császáriaknak. Aradra került, ahol a hadbíróság bűnösnek találta lázadásban és felségárulásban, ezért kötél általi halálra, lefokozásra, továbbá minden ingó és ingatlan vagyona elkobzására ítélte.
Báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy végül a hadbíróság felterjesztése és egykori ezredtársa, herceg Franz von Liechtenstein altábornagy közbenjárása eredményeként sajátos módon gyakorolt esetében kegyelmet, akasztás helyett lőpor és golyó általi halálra változtatta az ítéletet.
Sorsa 1849. október 6-án teljesedett be az aradi vársáncban.
Felesége kalandos körülmények között menekíttette haza férje holttestét, így került a margonyai családi kriptába, amely a felvidéki magyarság egyik fontos zarándokhelye.
Dessewffy Arisztid 1849. július 20-án a turai lovassági ütközetben harcolt bámulatra méltó vitézséggel. Azon a pénteki napon a Közép-tiszai hadsereg lovassági felderítést vezetett be Hatvan felé. Turánál botlottak gróf Alekszandr Petrovics Tolsztoj altábornagy két lovasezredébe, és nagyszabású ütközet bontakozott ki. A magyar lovasságot négy magyar tábornok vezette: gróf Henryk Dembiński és pacséri Mészáros Lázár (Dessewffy egykori ezredtársa) altábornagy, Dessewffy Arisztid és Perczel Mór vezérőrnagy. A zömmel újonc magyar huszárok közül leginkább a 16. Károlyi-huszárezred két százada tűnt ki, s bizony alaposan megritkították a velük szemben álló jelizavetgrádi Olga-huszárokat, akiknek fehér mentéjét vérük festette pirosra. A heves összecsapást végül egy orosz gyaloghadosztály beérkezése döntötte el.
A Károlyi-huszárok egyik főtisztje, Degré Alajos alszázados – aki a márciusi ifjak közé tartozott – remek leírást hagyott az ütközetről:
„Amint ráütöttünk az oroszokra, egy-két perc alatt be voltunk kerítve. Iszonyú küzdelem és mészárlás fejlődött ki; szabadulnunk semerre sem lehetett, mi volt más hátra, mint verekedni utolsó emberig, vagy megadni magunkat. Mi inkább akartunk meghalni. Sorainkban küzdött önkénytesen Dessewffy Arisztid, teljes tábornoki díszben, mellén a másodrendű érdemkereszttel, s mert a veres atillát meg a keresztet látták a muszkák, később állították, hogy az a püspök, aki velünk attakírozott, roppant vitéz volt. Oldalánál küzdött két segéde: [rokona, cserneki és tarkeöi] Dessewffy Gyula [huszár alszázados] és báró [rigliczei] Luzsénszky [Lajos huszár hadnagy]. Itt egy oly mesés dolog történt, hogy le se merném írni, ha Dessewffy Gyula nem élne, s rá mint tanúra ne hivatkozhatnám.
Luzsénszky jobb kezével egy lefegyverzett oroszt tartott, baljával természetesen a kantárt. Egyszerre látja, hogy egy muszka hátulról csapást mér Dessewffy tábornokra, ideje nem volt se gondolkozni, se cselekedni, mint a villám felállt a nyeregben, tábornoka felé hajlik, s fejével fogta fel a vágást. Mély és veszélyes sebet kapott. Kardom, melyet [gróf széki] Teleki Sándortól a márciusi napokban kaptam, eltörött, lovam két pikaszúrás alatt összeesett, magam is már két sebből véreztem. Most láttam végórámat, egy orosz huszártiszt két lépésről pisztolyt szegezett rám. A csodálatos erejű [apagyi] Apagyi [József] főhadnagy [pontosabban: alszázados] ebben a pillanatban odasújt tenyérnyi széles kardjával, s az orosz tiszt karja pisztolyostól a földre esik. Megmentette tentanyaló feljebbvalóját. Mindez, mondom, tartott fél óráig. Végre a középből egy osztály lengyel dzsidás s egy ezred huszár jött segélyünkre, s szerencsésen kivágott; a tér el volt lepve holtakkal, haldoklókkal és sebesültekkel. Orosz legalábbis háromannyi; hiába, a sokból több telt.”
Magyar részről a véres veszteség 80–100 fő volt, közülük 8–10-en estek el, míg az oroszok 9 halottat és 59 sebesültet veszítettek. Elesett az Olga-huszárok egyik osztályparancsnoka, Stäel von Holstein őrnagy, akit a magyar huszárok összekaszaboltak, és pár órával később belehalt 13 vágott sebébe, illetve ágyúgolyótól szenvedett lábsérülést Hagemann vezérőrnagy, az 5. tüzérdandár parancsnoka. A vágott sebek kapcsán említsük meg vállaji Sipos Pál Károlyi-huszár őrmestert, aki 17 sebet szerzett a turai ütközetben, és fájdalomdíj gyanánt hadnagyi rangot kapott – sebesüléseiből szerencsésen felépült és 1892-ben halt meg, 69 éves korában.
Perczel pár nap múltán (lelkesítő) hadparancsot adott ki, amelyben – többek között így fogalmazott:
„A tiszai hadsereg lovas hadosztálya július 20-án Turánál a lehető legrosszabb állomásban, háromszoros ellenséggel megütköze. Vitézek, e hadosztályból néktek jutott a szerencse legelőször futni látni az Európát rettentő oroszokat. Bátorságtok jeles és dicséretes volt. A tökéletes győzelemhez csak egy kívántaték még: rend és pontosság. Bámulatos a történetírásban, hogy egy alig pár hét óta rendezett lovascsapat képes volt zavarba hozni és futásra kényszeríteni az óriás hatalmú muszka zsoldosokat.
Vitézek! többé nem fog történni, hogy oly nehéz helyzetből támadjátok az ellenséget; s ti, kik az első csatában már ily kitűnő bizonyságát adtátok lelkesedésteknek, közelébb roppant győzelmet fogtok kivívni és magatoknak örök dicsőséget szerezni és a hazát megmenteni. (…)
(…) saját tapasztalmányaim nyomán dicsérettel említtetnek meg: Dessewffy tábornok úr, ki ritka vitézséggel vezeté személyesen középből a rohamot.”
Dessewffy turai vitézségét az orosz huszárok sem feledték el. Augusztus végén, a fogságban lévő Degré Alajos erről így írt:
„Zerinden megszólít egy Olga-huszár kapitány. – Mi ismerjük egymást. – Azt hiszem, kardjaink találkoztak. – Mégpedig derekasan mindkét részről. Ugye Turánál? – Amint az egyenruhájáról látom, igen. – Én is arról ismertem rád. Ej, csak azt a püspököt láthatnám, aki ott veletek harcolt. Az valóságos halál angyala volt, oly irtást vitt végbe. – Velünk püspök? – Igen; veres díszben, mellén nagy kettős kereszttel. Visszagondolkoztam. – Ah, tudom már, az nem püspök, hanem Dessewffy tábornok volt.”
Nem véletlen, hogy Dessewffy kivégzése előtt e szavakat mondotta az őt vigasztaló Baló Benjámin református lelkésznek az aradi várbörtönben:
„Nekem a halál semmi, sok ezer halál lebegett körültem a csatában, csak nőmtől megválni, kit oly nagyon szeretek, ez fájdalmas.”
Babucs Zoltán/Felvidék.ma
(A szerző hadtörténész)
