Felvidék.ma kollázs (gr. Nádasdy Borbála fotója: Kurucz Árpád/helyorseg.ma)

A népszerű írónő hetedik kötetét ezúttal is az Ünnepi Könyvhétre szánta a Méry Ratio, mint az előzők többségét is. Kár, hogy a somorjai kiadó sátrát nem találtuk régi helyén, a Vörösmarty-téren, hanem a Duna-korzóra került egy-két hasonlóan nemzeti értékeket képviselő kiadóval együtt. Azért az olvasók ott is rátaláltak…

A szerzővel való megismerkedésemhez – hogy a könyv címével éljek, – a képzelet szárnyán éppen 30 évet repülök vissza. A színhely Esztergom: anyanyelvi konferencia a nyugati diaszpóra és a határon túli magyar értelmiség képviselői számára. Rádiós munkám révén szinte mindenkit ismertem, ezért figyeltem fel a kiállított könyvek, folyóiratok közt lapozgató hölgyre. Szép volt, de nem az a típus, aki szépségével akar feltűnni, hanem egyszerű, finom jelenség. A Nádasdy nevet hallva biztos voltam abban, hogy nem felvett név, – mint néhány művész esetében – hanem eredeti:

mögötte több évszázadnyi történelem: nyomdát alapító, török ellen csatákat vívó, osztrák vérpadon életét áldozó férfiakkal, s hozzájuk méltón helytálló asszonyokkal.

Nem lepett meg, hogy Nádasdy Borbála a konferencia után éppen „csatába” készült francia férjével: Párizs melletti kisvárosuk polgáraiból egy autóbusznyit vittek Erdélybe, megértetni velük egy keveset Trianonból.

Hogy milyen – minden reményt felülmúló – sikerrel járt az út, azt Franciaországba visszatérve megírta Borbála egy magyar folyóiratban, sőt: később már az ő közvetítése nélkül is működő és bővülő kapcsolatról is tudósíthatott.

Az írás állandó része lett életének, családja és balettmesteri munkája mellett. 2008-ban jelent meg első könyve Méry Gábor kiadásában. Ebből megismerhettük egy 18 éves lány útját a lepsényi kúriától, a család kitelepítésén át addig, míg feladva az itthoni reményeket 1957 elején elindult, és életveszélyes körülmények között átjutott a nyugati határon.

Később, ha egy-egy mozzanatot említett, nem hitték el a békés körülmények között élő franciák, és azt mondták: „milyen élénk a fantáziája”.

Bécsben és Münchenben, ahol visszaemlékezéseinek második könyve kezdődik, természetesen tudták, hogy a menekült magyar lány nem fantáziál, s amikor a Bavaria Filmstúdió felfedezte tehetségét, a reklám nagyon is kihasználta származását és történetét. Nem véletlen, hogy első jelentősebb szerepét az Utazás című, 56-os témájú, a magyar-osztrák határon játszódó filmben kapta. Az egyik főszerepet: egy szovjet őrnagyot Yul Brinner játszotta, aki orosz születésűként maga is emigráns volt. Jó barátja, és később Párizsban esküvői tanúja is lett Nádasdy Borbálának.

A 2010-re trilógiává bővült memoárból az olvasó megismeri az ígéretes kezdet utáni göröngyösebb folytatást: a filmszínészi pálya elhagyását, hogyan lett keményen dolgozó párizsi nő, feleség és anya, aki a körülötte változó körülmények között is őrizte magyarságát, s kereste a hasznos cselekvés lehetőségeit elsősorban az elszakított nemzetrészek érdekében.

Ebben nemcsak megértő, de aktív társa lett építészmérnök férje, aki született franciaként mindig meggyőzőbben szólalhatott meg magyar ügyekben honfitársai előtt, mint Borbála, mert róla nem tételezhettek fel elfogultságot.

Egyébként ez a magyar szívűvé lett, noha nyelvünket alig-alig beszélő francia férfi a 2000-es évek elején Magyarországon teremtett második otthont maguknak egy kis Balaton-felvidéki szőlőben, majd nyugdíjasként végleg áttelepültek, de sajnos már csak rövid időre. Férjének emléket „Asszonyszerelem, asszonysors” című könyvében állított Nádasdy Borbála.

Az írónő, mióta egyre hosszabb időket töltöttek itthon, illetve végleg hazaköltöztek, fontosnak érezte, hogy elfogadjon minden író-olvasó találkozóra szóló meghívást a legkisebb határon túli településekre is, átadjon valamit tapasztalataiból, saját értékrendjéből. Az iskolai meghívások rendhagyó történelemóráiban lehetőséget látott a legfiatalabb nemzedékekkel való párbeszédre, de azt is remélte, hogy talán sikerül egy kicsit megváltoztatni azt a sötét és igaztalan képet, ami a kommunista történetírás örökségeként még mindig egyoldalúan él a köztudatban a hajdani főnemességről.

„Hagyomány, becsület, jövőkép”

– unokabátyja Nádasdy Ferenc jelmondatát idézi Borbála új könyve egyik írásában, s ez a három fogalom mintegy egységbe foglalja a kötetet, amelyben minden benne van: múlt és jelen, emlékek és a mai élet mozzanatai, hagyomány és változás – harminc írás a képzelet szárnyán. Mindenki, akinek a haza, az anyanyelv értéket jelent, örömmel találhat egy-egy történetben választ saját töprengéseire, legyen szó ünnepeinkről, szokásainkról, gyermeknevelésről, az unokákhoz való viszonyról, összetartozásról: a nemzetéről és a családéról. A természet szeretete, erdeink és vizeink féltése szól több írásából is, nem a sztárrá tupírozott, majd süllyesztőbe ejtett svéd diáklány frázisaival, hanem annak a magyar nagyasszonynak az aggodalmával, aki nyolcvan esztendősen szőlőt kapál, metsz, kötöz, elbeszélget a szomszéd gazdával, és pihenésül leül gyönyörködni a természet szépségében.

Tanulságos, ahogyan a változásokról ír. Akár a mai, idegenné vált Párizsban keresi ifjúsága jellegzetes figuráit, akár a pesti megújult Keleti pályaudvaron a régi restit. A változás nem mindig jelent fejlődést is. Nem az újtól való idegenkedés hangja ez, hanem parányi nosztalgiáé az iránt a világ iránt, amelynek kopottabb díszletei között otthonosabb volt az emberek közti kapcsolat. Olykor örömmel fedezi fel ennek újra éledő jeleit: egy később érkező vidéki autóbuszra váró utasok közti, vagy az utcai fákat metsző kertésszel való beszélgetésben.

Beszélget olvasóival is. Nem „egyfelől-másfelől” típusú, a lényeget kerülgető stílusban, hanem nyílt, könnyed, olykor kicsit ironikus, máskor keményebb mondatokban. Például

álomgyilkosoknak nevezi a klasszikus műveket valamilyen divatnak engedelmeskedve modernizáló koreográfusokat és rendezőket.

Vagy amikor a lelki immunrendszer gyengülésére és a szépre, jóra való igénytelenségre figyelmeztet.

Fájdalommal szól a könyvek sorsáról, amelyektől a 70-es, 80-as években még roskadoztak a magyar lakások polcai, de napjainkban fogynak az olvasók. Nádasdy Borbála nem a fiatalokat hibáztatja, hanem a felnőtteket, ha maguk nem olvasnak, s ha előbb tanítanak idegen nyelvet, mint szépen, értelmesen magyarul beszélni. „Nyelvünk a mi legnagyobb kincsünk, megőrzése és szépen beszélése pedig az egyik legfontosabb feladatunk.”

Saját fiait megtanította, unokáit tanítja magyarul. A kicsik – bár francia családnevük és spanyol keresztnevük van – legutóbb Kodály: Nagyszalontai köszöntő -jével fogadták itthon a világban szétszóródott rokonokat. Ötévente tartják a családi találkozót, mióta őket és felmenőiket már nem minősítik osztályidegennek. Az utolsó összejövetelre 2018-ban hatvanöten érkeztek tizenöt országból, egyedül Borbála élt Magyarországon. Szavait a többség számára angolul vagy spanyolul tolmácsolták azok a családtagok, akik megőrizték, a fiatalok pedig újra tanulták a magyar nyelvet a cserkészetben, vagy itthoni egyetemeken.

„Az én igazi feladatom, hogy a közvetlen környezetemet rávegyem: tanulja meg a nyelvet, jöjjön minél többet haza és legyen részese ennek a kultúrának.”

– összegzi saját tennivalóját a hátralévő évekre Nádasdy Borbála. Remélhetőleg ezt a feladatot mások is magukénak érzik.

Cservenka Judit/Felvidék.ma