Hogy szentek, egyházi személyek és kegytárgyak vannak a keresztény, katolikus templomokban, az egészen természetes, de hogy egy több ezer éves ókori mitológiai istenség alakja, az nem annyira szokványos. Akárcsak az sem, hogy egy római halotti szarkofág alkotja a templom oltárának alapját.
A zselízi Szent Jakab-templomban történetesen ez a helyzet. Egy Kr. u. 2-3. századból származó szír légiós katona, Aelius Domitius temetkezési nyughelye látja el e feladatot. Persze nem kuriózum ez teljesen. Mathédesz Lajos Római kőemlékek a mai Szlovákia területén (2014) tanulmánya szerint
a mai Szlovákia területéről napjainkig 30 lelőhelyről 212 római kőemlék ismert.
A középkor és az újkor folyamán római kőemlékeket nagy előszeretettel felhasználtak templomok és szakrális épületekbe, mint építési anyagot. Bizonyos esetekben templomok (Boldogfa, Ógyalla, Komárom, Pozsonypüspöki, Oroszvár, Pozsony-óváros, Szemere), kolostorok falába (Bény) illetve templomokban mint főoltár alapjaként (Zselíz) használtak fel római feliratos emlékeket.
A zselízi szarkofág felirata szerint eredeti tulajdonosa a legio II Adiutrix Aquincum helyőrségében szolgált, ami Kr. u. 89-105 között és Hadrianus uralkodásától (Kr. u. 117) a római uralom végéig (476) működött a mai Óbudán,
ezért Botka Tivadar (Barsendréd, 1802-1885) – aki a 19. század derekán a régészet tudományának kialakulásakor úttörője volt a szakmának – vonatkozó tanulmánya szerint a kőkoporsót Aquincumból szállították Zselízre. A tudomány jelenlegi állása szerint elfogadja ezt a megállapítást. Csak az ok osztja meg a véleményeket, hogy milyen célból és mikor került Zselízre a római síremlék.
A legfantáziadúsabb teória szerint Zselízt a 14. században tulajdonló Becsei Vesszős György, mint I. Anjou (Nagy) Lajos magyar király egyik fő bizalmasa a nápolyi büntető hadjáratokból hazatérve a szarkofágban hozta haza az út során „szerzett” kincseket, elterelve a rablók figyelmét, hogy csak hősi halottat szállítanak haza, ha pedig már ott volt, akkor hasznosították az éppen épülő templomban.
Bár jól hangzónak tűnik, de Szakács Béla Zsolt művészettörténész, falképkutató (Pázmány Péter Tudományegyetem) és Lővei Pál a középkori magyar síremlékművészet egyik legelismertebb szaktekintélye szerint is mindez puszta fikció. Egybehangzó véleményük szerint mindazonáltal valószínűsíthető,
hogy Becsei Vesszős vitette a szarkofágot Zselízre, de kizárható, hogy a fent megjelölt céllal.
A király közvetlen környezetébe tartozó lovagként nem szorult volna trükközésre, főleg nem olyan csekély távolságon, mint Óbuda-Zselíz (80 km) vagy Visegrád-Zselíz (50 km). Lővei szerint a szarkofágot valószínűleg hajón úsztathatták fel a Dunán és a Garamon. Ráadásul a szállítása már akkoriban is komoly anyagi és fizikai tételnek volt tekinthető.
Sokkal valószínűbb, hogy Becsei Vesszős György világlátott, latinos műveltségben mozgóként inkább valamilyen spirituális elgondolásból hozathatta magához a kőszarkofágot, minden bizonnyal saját nyughelyének.
Ugyanis ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy Becsei Vesszős György és Grissaphan (Krizsafán) György lovag egy és ugyanaz a személy volt, akkor mindenképpen a bűnbocsánat keresésének világában kell erre a választ keresnünk. Krizsafán Györgyről maradt fenn forrás (Visiones Georgii), hogy a Lajos király öccsének, Andrásnak gyilkosát, Durazzói Károly herceget ő ölte meg, illetve élete során 250 ember életét oltotta ki, amiért meglehetősen mardosta a lelkiismeret. A feljegyzések tanúsága szerint bűnbocsánatért előbb Vatikánba, majd Santiago de Compostellába zarándokolt, de nem találva megnyugvást kötött ki Írországban, a Lough Derg (vagyis Vörös-tó) szigetén, a Szent Patrik barlangnál, amit az akkori hiedelem a Purgaróriumnak tartott. A barlang kénes gázai erős hallucinációkat okoztak az oda lemerészkedőknek, ezért teljes joggal érezhették magukat a tisztítótűzben. A legtöbb zarándok nem is jött ki onnan élve, György lovag viszont igen.
Az is valószínűsíthető, hogy a zselízi templomot ő kezdte el építtetni, bár egyes felvetések szerint a befejezést már lánya, Margit végezte. Illetve az is magától értetődőnek tűnik, hogy a hős lovagot a templomban helyezték nyugovóra, minden bizonnyal a kőszarkofágba.
Szakács Béla Zsolt szerint ebben az időszakban még nem volt elterjedt a kripták építése a templomok alá, így György lovagot is a szentély közepén temethették el, azon a helyen, ahol 1736-ben gr. Esterházy János Károly, a zselízi kastély építtetője kriptát ásatott magának. Minden bizonnyal ekkor lelhettek a szarkofágra és Becsei Vesszős maradványaira, de elég csekély a valószínűsége, hogy tudhatták mit találtak. A legtöbb ilyen középkori katonai sírbolt rendelkezett domborműves sírfedéllel, ám esetünkben erről semmilyen forrás nem tesz említést. Könnyen elképzelhető, hogy a szarkofágot jónak látták hasznosítani, de a csontokat és egyéb maradványokat, vagy éppen a domborfedlapot visszahelyezték a ma már lezárt kriptába. Ugyanakkor Szakács Béla Zsolt szerint kicsi annak a valószínűsége, hogy megmaradt volna a kriptában, ugyanis gyakran ezeket a köveket másodlagosan szokták felhasználni, sokszor az előlap díszítését lefaragva vagy összetörve. Egy esetleges feltárással erre a hipotézisre is fény derülhetne.
A templom Becsei Vesszős György nyughelyének tekintő elméletet támasztja alá a művészettörténetileg különlegesnek számító „Különítélet” freskó, ami a lovag lelkének Isteni ítélőszék előtti jelenetét mutatja be. Ráadásul latin feliratokkal, ami abban a korban nem volt túl gyakori módszer. Emellett további freskók is díszítették a templomot, ám azok már nem egyediek ilyen szempontból, hanem rendeltetésük szerint szenteket ábrázolnak. 1884-ben Stornó Ferenc ötöt tárt fel: Különítélet-, Fájdalmak férfija-, Veronika kendője-, Szt. Apollónia és Borbála-, illetve Szt. Mártont, Lénárdot és a koldust ábrázoló falképet.
A 2010-es években megvalósuló kutatások, feltárások és restaurálások eredményeképpen további négy látott napvilágot: Alexandriai Szt. Katalint-, Szt. Mihály arkangyalt, egy ismeretlen püspököt, a Köpenyes Máriát és a Golgotát ábrázoló. Valamennyi erősen töredékesen, torzók formájában. Ezeken túlmenően levéltári forrásokból további freskókra vannak még utaló nyomok, melyeket az elkövetkező időszakban remélhetőleg sikerül majd feltárni. Minden bizonnyal szinte az egész templom belső falai freskókkal lehettek kifestve. A témát kutató művészettörténészek szerint legalább 5 középkori mester dolgozhatott a falképeken. Jelen sorok szerzője ugyanakkor valószínűsíti, hogy nem a puszta véletlen folytán kerültek éppen ezek a szentek ebbe a templomba, de összefüggésben lehetnek Becsei Vesszős György életével, „munkásságával”, illetve bűnbánásával. A művészettörténet egyik legelismertebb korábbi szaktekintélye, Lepold Antal szerint a szentély keleti falán, tehát az oltárrésznél volt egy Szent György freskó is, mint Becsei Vesszős védőszentje, illetve a templom eredeti patrónusa. Ugyanakkor valamennyi freskón szereplő szent alak összefüggésbe hozható két motívummal: a harciassággal, katonáskodással (Szt. Mihály, Szt. Márton, Szt. György) és a mártíromsággal (Szt. Apollónia, Szt. Borbála, Alexandriai Szt. Katalin), illetve Jézus szenvedéstörténetével (Krisztus sírba helyezése, Veronika kendője, Golgota). De ha nagyon akarjuk összeegyeztethető Becsei Vesszős lelki vívódásával a Köpenyes Mária oltalma, illetve Szt. Márton és Szt. Lénárd koldus megsegítése is.
A legmerészebb hipotézis ugyanakkor jelen írás kiindulópontjaként szolgáló római szarkofág összefüggésbe hozása.
A szarkofágon ugyanis a római szír veterán halotti feliratain túlmenően kétoldalt egy-egy Attis-figura szerepel könyöklő pózban, fríg sapkában.
De ki ez a görög/római istenség és miért lehet ábrázolva a szarkofágon?
Attis a görög és római mitológia egyik fríg istensége. Frígia, vagy Phrügia egy rövid életű ókori államalakulat, tartomány volt Kis-Ázsiában a mai Törökország területén, Ankara környékén. A Szépművészeti Lexikon szerint Attis kultusza nem annyira Görögországban, mint inkább Rómában volt népszerű. Noha Kybelét Magna Mater néven már Kr. e. 204-ben felvették a római pantheonba, Attis hivatalosan csak Claudius császár idején (Kr.u. 41-54) nyerte el helyét az istennő mellett, akit népszerűségben hamarosan felül is múlt.
Az Attisról szóló történetek egyik központi motívuma Kybelé istennővel való kapcsolata, akinek egyszer papja, máskor gyermeke vagy szeretője. Képzőművészeti alkotásokon ritkán szerepel önálló alakként, általában nőies vonású ifjúként ábrázolják, phryg sapkával és nadrágban. Születéséről, életéről és haláláról számtalan mítoszvariáció ismert, közös motívuma valamennyinek Attis öncsonkítása. Az egyik szerint amikor az istenek a kétnemű, vad Agdistist megfosztották férfiasságától, amelyből földre hullva mandulafa nőtt, a fa termését Nana, Sangarios folyamisten lánya keblébe rejtette, így fogant meg Attis. Agdistis beleszeretett a szép ifjúba, és őrületet bocsátott rá amikor Attis az esküvőjére készült. Őrületében Attis kasztrálta magát és meghalt, Agdistis pedig bánatában azt kérte Zeusztól, ne porladjon el teljes egészében az ifjú teste. A mítosz szerint Attis körme és haja azóta nő tovább. Más variációk szerint Agdistis Kybelé gyermeke vagy maga az istennő, akit tiszteltek ezen a néven is. Ovidius elbeszélésében Kybelé beleszeretett a szép Attisba, papjává tette, örökös hűséget és szüzességet kért tőle. Amikor ezt Attis megszegte a Sagaris folyó nimfájával, az istennő bosszúból őrületet bocsátott rá, amelynek hatása alatt a fiú megcsonkította magát. A lyd történetek szerint, amelyekre Hérodotos elbeszélése is épül, AttisKroisos király fia volt, aki egy vadkanvadászaton Adrastos dárdájától halt meg.
Tavaszi ünnepén (március 15-26.) lármás zenebonával vonultak fel a résztvevők, többek között a Gallus-papok, akik évről-évre jelképes vagy valós öncsonkítással ismételték meg Attis tettét. A kultusz elemeit és a szertartások részleteit Attis mítoszából merítették, aki a termékenységet adó Nagy Istenanya mellett meghaló és újra feltámadó istenségként a természet körforgását, őszi-téli pusztulását, majd tavaszi újjászületését szimbolizálta.
Ugyanakkor az összkép teljes értelmezéséhez érdemes az általa viselt jellegzetes kúp formájú fríg sapka szimbolikáját is megvizsgálni. Ahogy a neve is jelzi, eredete Attishoz hasonlóan ugyancsak Phrügia tartományba nyúlik vissza. A perzsa, később a makedón hódítást követően e jellegzetes viselet elterjedt egész Ázsiában. Idővel az ázsiai származás jelképe lett. A Római Birodalomban pedig a szabadság jelképévé vált a sapka, mivel a rabszolgáknak fedetlen fővel kellett járniuk, a fejfedő a szabadok kiváltsága volt. Ezért amikor egy rabszolgát felszabadítottak, szabad mivoltát azzal is kifejezésre juttatták, hogy kis nemezsüveget nyomtak a fejére. Így a sapka általában – nemcsak a frígiai – a szabadság jelképévé vált. Az ókori történetíró, Appianosz szerint Julius Caesar gyilkosai a szabadságot jelképező sapkát lobogtatva léptek ki a szenátus épületéből. A Caesar-gyilkosok egyike, Brutus, a gyilkosságot követő újabb polgárháború során pénzt veretett Kis-Ázsiában, s ezen a zsarnokölés eszközeként használt tőr mellett egy frígiai sapka volt látható.
A történet kulcsmomentuma hipotézisünk szerint az öncsonkítás motívuma lehet. Hogy a szarkofág eredeti tulajdonosának, az ugyancsak a Kis-Ázsia mellől, Szíriából származó Aelius Domitiusnak volt-e valami öncsonkítása, az a témánk és a zselízi templom szempontjából teljesen irreleváns.
Sokkal izgalmasabb gondolat viszont, hogy netán a szarkofág második tulajdonosának, Becsei Vesszős Györgynek volt-e esetleg valami ilyen cselekedete. Ha elfogadjuk a bűnbánó elméletet, a Vatikáni, Santiago de Compostellai és az ír LoughDerg-szigeti zarándoklatot, illetve mellé tesszük a templomépítést és a Végítélet-freskó jelentéstartamát, nem zárható ki, hogy a szarkofág Zselízre vitele is ezzel hozható összefüggésbe.
Becsei Vesszős magas körökben mozogva, világlátott ember lévén latinos műveltséggel rendelkezhetett, vagy ha nem is, az udvari körökben kapcsolatban állhatott ezekkel, így ismerhette az Attis mítoszokat. Amennyiben pedig bűntudata marcangolásában, vagy a Purgatóriumnak hitt mérges gázos barlang hatására tett saját testével valamit, az magyarázatot adhat a szarkofág választására. Feltételezhetően Aquincum, de szerte akár máshol is nyilvánvalóan nem ez lehetett az egyetlen kőszarkofág.
Ezen elmélet mindazonáltal csupán a jelenleg rendelkezésre álló csekély információkból alkotott erősen merész hipotézis. Úgy Szakács Béla Zsolt és Lővei Pál is elég valószínűtlennek tartja, hogy a 14. század második felében egy magyarországi nemes bármit tudott volna Attis mítoszáról, a római ábrázolás értelmét ismerhette és az alapján választhatott szarkofágot maga számára. Ez még a korban a legműveltebbek közt sem feltételezhető, és nagyon reneszánsz dolog lett volna, legalább egy évszázaddal megelőzve korát.
Mindazonáltal a templom középkori részeinek vakolatai alatt, illetve a kriptában rejtőzhetnek még válaszok. Jelen sorok szerzője elkötelezett, hogy ezen válaszok után tovább kutasson.
(Csonka Ákos, Felvidék.ma)