Szabó Lőrinc versének mondanivalója naptári időben egyre jobban közeleg, s igényben pedig egyre jobban válik szükségszerűvé.
Míg a költő versének bevezetőjében a természet ébredését szentesíti meg képzeletünkben, amelyre már annyira várunk így tél vége felé, azért e gyönyörű felvezetéssel megfogalmazza legfőbb óhaját:
„A kis madár éneke csupa intő szó: a telet bírni kell, bírni és bízni, hogy fog a mi szívünk is nyitni még. Ő sírja, de bírja, ami fáj, éneke csupa remény.”
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!…”
Ezt mindannyian érezzük, mert valami nincs sehol – írja a másik költő, Váci Mihály.
Mindez jutott eszembe azon a délutánon, melyet szülőfalumban rendeztünk. A Lélektől – lélekig találkozó célja az volt, hogy megnyissuk az emberek szemét és szívét, mondja el azt, amit már sok helyen sem otthon, sem másutt nem kérdeznek, nem hallgatnak meg, mert nincs időnk, igényünk egymásra, találkozásra, megbeszélésre, véleményre, véleménycserére, egészséges vitára, építő kritikára – s folytathatnám.
Egyszerűen nincs türelmünk egymás iránt, akár családon belül sem.
S az elnémított lelkek, lakóházakba bezárt vagy nyakukban lakáskulccsal járó kisdiákok, céltalan, belső feszültségekkel teli, vagy már kiüresedett kamaszok itt-ott, egy-egy buszmegállóban gyülekezve mondanak le mindenről, és élik a mindennapjaik kábult óráit, jobb esetben a mamahotelek melegében megpihenve, s másnap ugyanazt folytatva.
S az agyondolgozott szülők aggodalma itt már nem segít, mert hajtják magukat, és a legtöbbje elhiszi, hogy a telefonos ellenőrzés, a „házi kultúra” eszközei, megoldják az ember igényeit.
Pedig lenne megoldás, ha hajlandóak lennénk másokért is tenni valamit. Ha hajlandók lennénk közösségben gondolkodni, családban (ha volnának – de egyre kevesebb), együtt lenni, s nem kibeszélni magunkat a kenyérkeresésre, ha hajlandók lennénk életmódot változtatni.
A mindennapok huszonnégy óráját, s a hétvégét úgy beosztani, hogy legyen időnk pihenni, kirándulni, játszani, szórakozni, hitéletet élni stb. Ha elhinnénk, hogy az üzletek vasárnapi nyitvatartása a családoktól veszi el az időt, pénzt és sok helyen a család egyik tagját. Ha a gondolkozásunkon tudnánk változtatni, következtetni jó és rossz példák alapján.
Lelki hiányosságaink kínja marja biológiai testünket is. Mert ki sem mondjuk, vagy már megfogalmazni sem tudjuk, nem akarjuk, mert nincs kinek, nincs hol, egyedül Istennek, ha csöndet teremtünk és figyeljük hívó szavát.
Ezt mindannyian érezzük, mert valami nincs sehol. Mindez jutott eszembe azon a délutánon, melyen beszélgetésre hívtuk a szülőfalujukhoz kötődő családos fiatalokat.
A harminc, negyven, ötven év körüliek (alig húsz éve), szülőfalujukból indultak a nagybetűs életbe. Igaz, ők még hagyományos családi körben nőttek fel.
A beszélgetés során vallottak magukról, hogyan keresték meg azt az utat, amelyen célba értek, van köztük, aki az „értől az óceánig” eljutott. Többüknek volt több állomása is, ahol átszállt az élete másik vonatára (munkahelyet értve alatta). Példaértékű, őszinte vallomásokat hallgattunk, a különböző területről jött ifjaktól. Tapasztalataik alapján már volt véleményük családról, közösségről, életszükségletekről. Tanító, természetgyógyász, befutott vállalkozó, zenész és mozdonyvezető mondta el, hogyan talált életútjára, vagy épp arra az útra, amelyen most bontakozik ki.
S a beszélgetés utolsó kérdéskörében, amely úgy hangzott: mit üzen a ma emberének valamennyi eddigi jó és kevésbé jó élettapasztalata alapján? Válaszuk címszavakban így foglalható össze:
Család, szeretet, összefogás, elfogadás, bizalom, alázat, sorsunk megélése, közösség! S mindez családon belül és közösségre is érvényes.
Valamennyien nemcsak az önmegvalósítást keresték, és találtak magukra, de segítőkészen emberek szolgálatára, közösségben és közösségekért is teszik a dolgukat.
Mert Wass Albert szavaival: „Minden ember egyforma, s annyit ér, amennyit a közösség érdekében dolgozik.”
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)