Miközben rovom soraimat jegyzeteimben és laptopomon a mesterséges intelligencia keresztyén szemléletéről, s halmozódnak a német és angol források, folyóiratok, könyvek íróasztalomon, különös zöld pillanatokat élek át. A kegyelem és az emlékezés zöld pillanatait. Valahogyan ezen a nyáron a zöld, a klorofillvilág vonzásába kerültem, a fák zöld lombsátorainak nyílt téri templomkupolái nyűgözték le szememet és szívemet oly mértékben, mint korábban talán soha. Ebbe a zöld hullámba került be a tettigonia viridissima – a zöld lombszöcske. Hívatlanul, kéretlenül, csak úgy. Csak úgy? Vagy valaki küldte? Bizonyára sokan azt mondják, mi érdekes vagy különös van ebben? Van. Elmondom egy részét.
Mindenek előtt azt, hogy már hetek óta kísér egy zöld lombszöcske. Ő vagy hasonmása? Éjjel érkezett hozzám, többször rászállt kitartóan a karomra. Majd ma este, napok múltával itt landolt íróasztalomon. Nem is akármi képezte leszállópályáját. Görög–latin nyelvű Bibliám. S hogy hová tette törékeny lábacskáit? A tanulmányozásra felnyitott, s napok óta nyitva lévő páli levélre, Pál második thesszalonikai levele nyitó soraira. Rendkívül karcsú tapogatóival sokszor rátapintott ezekre a sorokra: Gratias agere debemus semper Deo pro vobis, fratres (1Thessz 1,3). Azaz: Szüntelen hálával tartozunk Istennek értetek, testvéreim… Elgondolkodtam. Figyelmeztetés, átgondolni való. Kikért tartozom személyes hálával Istennek? A reggeli Losungos és olasz bibliaolvasó kalauzom listáin túl…
Kis zöld lombszöcském nem imádkozó sáska, csak egy egyszerű, puritán, szerény szöcskeifjú. Mégis a lényegre csápolta külső-belső tekintetemet. Két hete még kisebb volt, most már kezdi kinőni magát. Üde zöld színe szememnek balzsam, de több is ennél. Üzenethordozó. Vajon mennyire üde, friss, zöld tudott maradni hitem, hálaadásom 75 évemre érkezve? Mennyire kap zöld utat szívemben az a letapogató, kifinomult mozgás, ahogyan ez a parányi lény tájékozódik a latin és a görög betűk között? És mennyire tudom őt is „testvéremnek” tekinteni?
Eszembe jutott Assisi Ferenc, aki az itáliai sokféle zöldben, a mediterrán pompázatos erdőkben élő vadaknak prédikált, akik odakezesedtek hozzá. Meg az az öreg orosz sztarec, aki messze Szibériában remeteként élt az erdőrengetegben, a fagyos, zordon vadonban, s a medvék megérezték nagy lelkét, odatelepedtek imádkozó, szelíd hangja alá.
Felidéződtek bennem Albert Schweitzer élményei és gondolatai, aki a lambarenei őserdőben sétálgatva hazavitte a megsebzett őzikét, bekötözte, tejjel itatta. Este meg Bachot játszott neki a mély őserdei csendben. S az Ogowe folyón hajózva egy pagonyos szigetecskén vízilovakat pillantott meg. A víziló mama amint meghallotta a motorcsónak hangját és látta közeledni az embereket, hatalmas testével rögtön védekező állásba mozdult, fedezte az emberek elől csemetéjét. A nagy fehér doktor emlékezéseiben leírta, hogy erre a mozdulatra fogalmazódott meg benne a 20. század nagy etikusának emberiséget gazdagító erkölcsi elve, a túlélés maximája: Leben und leben lassen = élni és éltetni (nem csak úgy passzívan hagyni élni, ahogy tud, amint esik, úgy puffan), hanem segítően, támogatóan, elfogadóan, oltalmazóan, aktívan segíteni. Mert az élet megismételhetetlen, egyszeri, páratlan ajándék. Isten ajándéka.
És a református Szabó Lőrinc mély emberismeretet árasztó egyszerű sorai is eszembe jutottak e szelíden, hangtalanul bibliajáró zöld lombszöcske láttán, amint megállt itt egyik tanulmányfüzetem szélén, a hozzám legközelebb eső lapperemen, és szabályszerűen szembenézett velem gombostűfejnyinél is kisebb pontszemecskéivel. Szóval ez a tekintet mélyen megrezonáltatta a lelkemet, s a költői sorokat idézte fel Az ima a gyermekekért című lombszöcske lábacskáihoz hasonló, finom gyöngédséggel fogalmazott „öko-fohászból”: „Fák, csillagok, állatok és kövek,/szeressétek a gyermekeimet… Az ember gonosz, benne nem bízom”. Micsoda gyengédség, micsoda emberismeret!
Ezen a még mindig szokatlanul meleg nyárestén lelkemen gyengéd szellő lebbent át, hangtalanul, csendben. Amennyi finom lebbenést egy zöld lombszöcske lépései, tapogató csápjainak jobbra-balra ingása kelthet. Ekkor Teremtő Uram, az Ő Teremtője is arról üzent, amiről Pál írta a szöcskeolvasó lábacskák által mutatott igeverset: Szüntelen hálával tartozunk Istennek értetek, testvéreim. Mennyivel másként nézne ki ez a múló ábrázatú világ, ha eme gráciás hálaetika csak kicsit is megfoganna minél több mai emberben. Csak annyira, mint e zöld lombszöcske lábacskája, pontocskányi szeme.
Uram, csak mustármagnyi hitet és hálaérzetet vess el tengernyi bajban hányódó, vagy a felelőtlen rátartiságban és a hálátlan önzésben kiszáradt lelkű emberlelkekbe! Mert a kis szöcske elszökhet látószögünkből, de mi nem szökhetünk el Előled, egymás és önmagunk elől! Gráciás hálaetika mustármagja, foganj meg a lelkünkben! Kyrie eleison – Uram, irgalmazz!
(Dr. Békefy Lajos)
