Ez a Mária-ünnep eredetileg a Szűzanya római főtemplomának, a négy patriarchalis bazilikának – ismertebb olasz nevén Beata Maria Virgo ad Nives, Maria Maggiore székesegyháznak – a fölszentelési évfordulója.
Az ünnep idővel az egyházban is egyetemessé vált. A Müncheni-kódex Havi Bódoganya, a Batthyány-kódex naptára pedig Havi Boldog Asszony néven emlegeti.
A középkori Rómában szokás volt, hogy Mária-ünnepeken a Santa Maria Maggiore-bazilikában mise közben hófehér rózsaszirmokat hullajtottak a hívek közé.
Ebből keletkezett azután a templom elmondott eredethagyománya: egy gyermektelen, dúsgazdag jámbor házaspár templomot akart építtetni. Mária forró nyári éjszakán megjelent álmukban és tudtukra adta, hogy oda építsék, ahova másnap reggel hó esik. Ugyanezt az álmot látta Liberius pápa is. A hó az Esquilinus hegyére hullott, a templom fel is épült. Ez a legenda azután a Mária-ünnep már említett „havas” vagy „havi” nevét is ihlette.
Augusztus 5-én virágszirmok hullásával emlékeznek Rómában Fotó: Magyar Kurír
A közép-európai katolikus országok közül először Magyarországon jelent meg ez az ünnep a késő középkor folyamán, így a néphitben is kötődtek hozzá szokások. A magyar népi kalendárium előírása szerint ezen a napon, mint minden Boldogasszony-ünnepen, tilos volt a nőknek nehéz munkát végezni, nem süthettek és moshattak.
Szegeden az alsóvárosi templomban azóta is minden évben búcsút tartanak emlékére. A Havasnak vagy Havinak nevezett Boldogasszony ünnepét a hazai egyházi rendek népszerűsítették, általuk – főként Baranyában, valamint a déli megyékben – terjedt el a szokás, hogy járványok idején ehhez a Boldogasszonyhoz imádkoztak az asszonyok.
Bálint Sándor, a Szegeden született néprajzkutató és művészettörténész így ír a kegytemplom és a kegykép kapcsán:
„Feltűnő, hogy a templom főoltárán mégsem a híres római kegyképnek másolatát látjuk, amit pedig a titulus alapján elvárnánk.
Ennek oka az, hogy templomunk elnevezése még a középkorból való, amikor a római kegyképről való másolat készítését különleges pápai tilalmak akadályozták meg. Azok a másolatok, amelyek a barokk időkben hazánkban is elterjedtek, ama másolat után készültek, amelynek festéséhez először a jezsuita Borgia Szent Ferenc nyert jogot (1570). A székesfehérvári jezsuita (később cisztercita) templom oltárképén ezért imádkozik a kegykép előtt.
Szűz Mária megkoronázása – Santa Maria Maggiore-bazilika (Fotó: Wikipédia)
E másolatról azután jezsuita alapítások számára bőségesen készültek újabb másolatok. Közép-európai szempontból különösen jelentős az Ingolstadt városában működő egyetemi Mária-kongregáció számára készített, Mater admirabilis néven is emlegetett másolat.
Itt számos magyar főrangú ifjú is tanult, akik később a Regnum Marianum barokk állameszméjének kiképzéséhez is hozzájárultak. Erről az ingolstadti képről készültek ama másolatok, amelyek a társaság ausztriai és magyarországi templomaiban is hamarosan feltűntek.
A Havi Boldogasszony barokk tiszteletén így a jezsuiták buzgólkodtak.
Ennek több más oka is van. Először is a tridenti zsinat tanácskozásai leginkább az ottani S. Maria Maggiore-templomban folytak le, így tehát a kegykép mintegy a Tridentinum szimbólumává lett. Másfelől a titulust ihlető kegykép római tisztelete különösen az ephesusi zsinat (431) után bontakozott ki, amely főleg Máriának istenanyai méltóságát, továbbá Nyugatnak és Keletnek Mária-tiszteletében való egységét hangsúlyozta.
A szegedi Havas Boldogasszony-templom (Fotó: Wikipédia)
A barokk egyháznak a protestantizmus elleni küzdelemben újjászületett és kiteljesedett Mária-kultusza szívesen megy vissza egészen a Mária-tisztelet ősi forrásához, lukácsi szimbólumához.
Ezzel egyrészt a protestánsokkal szemben a történeti folytonosságot próbálja hangsúlyozni, másfelől pedig a Havi Boldogasszony képét a maga hazai uniós törekvéseinek, a görögkeletiek megtérítésének munkájában is iparkodik felhasználni. Érthető az is, hogy a hazai pestisjárványok idején számos helyen (Pécs, Zombor, Rozsnyó, Nagykapornak) ajánlja magát a hívő nép, elsősorban jezsuita ösztönzésre, a Havi Boldogasszony oltalmába” – írja a 20. századi magyar néprajz és folklorisztika egyik legnagyobb alakja, Bálint Sándor.
Forrás: Katolikus.hu
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
