Az Együttélés által alapított 30 éves Demokratikus és Nyitott Társadalomért (Alapítvány) Társulás – Csenke – 1993. december 3.
1993. január 1-jével, a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság megszűnésével azonos időben a Szlovák Köztársaság benyújtotta az Európai Tanácsba való felvételi kérelmét. A szlovák parlament már 1992. december 3-án deklarálta elkötelezettségét az Európa Tanácshoz való csatlakozás iránt. Tarja Halonen (finnországi szociáldemokrata) képviselő raportőri jelentést terjesztett az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének Politikai Bizottsága elé Strasbourgban 1993. május 12-én.
Ebben többek között leírta:
„Elvárja a szlovák hatóságoktól, hogy az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése által 1993. február 1-én elfogatott 1201-es Ajánlás alapján, amely szerves része az Emberi Jogok Európai Konvenciójának, járjanak el a kisebbségek védelmében.
Különösen fontosnak tartja, hogy a szlovák hatóságok ígéretük szerint törvényben jogosítsanak fel a vezeték- és keresztnevek anyanyelvi használatára a kisebbségek részére, valamint az 1201-es Ajánlás alapelvei szerint a helységnevek, közterületi feliratok, utcanevek és más hasonló informatív jellegű feliratok kisebbségek nyelvén való feltüntetésére azon területeken, ahol lényeges számú kisebbség él.
A Közgyűlés megjegyzi, hogy bármilyen lesz is Szlovákia közigazgatási felosztása, a kisebbségek jogai be lesznek tartva.”
Ennek az idézetnek az utolsó mondata olyan mértékű meghökkentést váltott ki, ami teljes mértékben világossá tette, hogy a leendő területi és közigazgatási politikai rendszer átalakításának egyetlen célja a felvidéki magyarság teljes mértékű igazgatásjogi kiszolgáltatása a többségi nemzettel szemben. Ugyanis a dokumentum taxatívan felsorolja azokat a konkrét elvárásokat, melyeket Szlovákiának teljesíteni kell(ene) a kisebbségekkel szemben, így a vezeték- és keresztnevek, utca- és helységnevek használatát, de a politikai-közigazgatási felosztásról csupán homályosan azt mondja, hogy „bármilyen lesz is „… a kisebbségek jogai be lesznek tartva”. Az 1201-es Ajánlás világosan fogalmaz a 11. cikkelyében: „Azokban a körzetekben, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelő és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban álló helyi vagy autonóm közigazgatási szervekkel, vagy különleges státusszal rendelkezzenek.” Az Európa Tanács vezetői már 1993-ban tudták, hasonlóan, mint a trianoni idők után is, hogy nem fogják eltűrni a magyarság területi autonómiában való gondolkodásának semmilyen formáját sem Szlovákiában. A trianoni döntések utáni Csehszlovákiában a két (állam)nemzeten belül is folyamatosan zajlott az a homogenizációs politikai folyamat, amelynek az egyetlen célja az volt, hogy a nemzeti kisebbségeket a lehető leggyorsabban asszimilálja és felmorzsolja. Az 1960-as ún. nagyjárások kialakításakor is az volt a cél, hogy minél kevesebb járásban legyen többségben a magyar nemzetiségű lakosság. Erre a tényre mutatott rá 1982-ben a szlovák ideológus, Ivan Bajcura kommunista történész „Cesta k internacionálnej jednote“ (Az internacionalista egység útja) című munkájában, melyben megállapítja:
„Az 1960-as területpolitikai átrendezés jelentős mértékben rontotta a nemzetiségek helyzetét. A nagyjárások kialakítása jelentős mértékben megbontotta az egyes nemzetiségek pozícióit. Például a területi átrendezésig hét járás volt magyar többségű, a területrendezést követően pedig már csak kettő maradt ilyen. (Megj. a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járás) Az új járások határait úgy változtatták meg, hogy azokban mindenhol csökkenjen a nemzetiségek számaránya, így többen közülük jelentéktelen töredékké váltak. Az egyes nemzetiségek számarányának csökkenését a fejlődésük sajátos problémái iránti érdeklődés teljes hiánya kísérte.”
Az 1989-es „bársonyos forradalom” következményeként megszűntek az 1960-ban kialakított nagy kerületek (nyugat, közép és kelet), de a magyarság számára hátrányos helyzetet teremtő nagyjárások érintetlenek maradtak. Erre a helyzetre kellett politikai megoldást találni a volt posztfasiszta és kommunista Csehszlovákiában, illetve Szlovákiában 1989 után.
Trianon máig ható következménye a szlovák politikusok zsigeri magyargyűlölete, amelyet meghatványoztak a beneši dekrétumok, melyeket mindmáig élőnek és érvényesnek tekintenek és jogrendben tartanak.
Wilson, az USA elnöke 1918. január 8-án ismertette a Szenátus és a Képviselőház együttes ülésén a nemzetközi jog új alapelveit: az etnikai elvet és az önrendelkezés elvét, amelyek a nemzeteknek járó szabadságjogok. A közzétett új alapelvek 10. pontja így szól: „Ausztria-Magyarország népei részére … meg kell adni az autonóm fejlődés legszabadabb lehetőségét.” Igen ám, de a magyar nemzettől megvonták a másoknak kijáró szabadságjogokat az egész Kárpát-medencében, így a későbbiek során a szlovákiai déli régióban élő magyar nemzetiségtől is mindezt megvonták, még az önkormányzatot sem engedték kialakítani.
A hatalmasok Trianonban elhatározták, hogy a népszavazást helyettesítő nagygyűléseket tartanak az önrendelkezés helyett, például Turócszentmártonban (Martin) 1918. október 30-án – az akkori Felső-Magyarországon. A Tatra Bank épületében megtartott konferencián, az aláírások szerint is csupán 93 személy volt jelen, miközben két nappal korábban, 1918. október 28-án megalakult a cseh-szlovák kormány Prágában, így a szlovák önrendelkezésre hivatkozni meglehetősen furcsa körülmény volt. A magyar nemzetnek egy része így is a felvidéki régiókban rekedt, de őket senki sem képviselhette ezen a „szlovák nagygyűlésen” Túrócszentmártonban. Sajnos, az eltelt száz év ellenére a mai napig is Trianon-pszichózisban él a többségi szlovák nemzet, amely teljes mértékben lehetetlenné teszi a magyar közösség helyi, de főként megyei szintű önkormányzatainak létrehozását. Az országos révkomáromi nagygyűlés 1994. január 8-án, magyar képviselők és polgármesterek részvételével hivatott lett volna egy ilyen, regionális önszerveződésen alapuló és területileg is körülhatárolt önkormányzati autonóm egységet meghatározni a magyar nemzetrésznek belső önrendelkezés alapján járó szabadságjoga értelmében Dél-Szlovákiában. Megjegyzem, hogy a nagygyűlés nagy nemzetközi és hazai érdeklődést váltott ki, hiszen az eseményen a több mint 3500 meghívott szlovákiai magyar parlamenti és önkormányzati képviselőn, polgármesteren kívül több száz érdeklő is jelen volt (valamint 267 újságíró, ebből 118 külföldi és 149 belföldi). A révkomáromi nagygyűlés tulajdonképpen a magyar közösség magyar többségű községeinek a forradalma volt, aminek végeredményét Petőfi Sándor után úgy fogalmazhatnánk meg: „Európa csendes, újra csendes, / Elzúgtak forradalmai.
Szégyen reá! lecsendesült és / Szabadságát nem vívta ki.” Sajnálatos módon.
Véleménycsere Kvarda József, Bölcs József, Komáromfüss polgármestere, Száraz József, Udvard polgármestere és Pásztor István között. (Forrás: „Az önkormányzat az önrendelkezés alapja – A szlovákiai magyar választott képviselők és polgármesterek országos nagygyűlésének hiteles jegyzőkönyve, Komárom, 1994. január 8.” című kiadványból)
Természetesen a révkomáromi nagygyűlés előtti időszakban a Csallóközi Városok és Falvak Társulása több figyelemre méltó kezdeményezéssel állt elő. Többek között azzal, hogy hozzanak létre a dél-szlovákiai települések megválasztott önkormányzati képviselőkből álló testületet, amelynek tagjait régiónként választhatták volna meg. A szlovák belügyi tárca ezt a kezdeményezést szándékosan zátonyra futtatta.
A Szlovák Köztársaság kormánya mellett működő közigazgatási és területátszervezési bizottság 1994 első felében foglalkozott a szlovákiai magyar választott képviselők és polgármesterek Komáromban megtartott 1994. január 8-i országos nagygyűlésének eredményeivel. A bizottság által előterjesztetett dokumentum szerint Komáromban azt követelték, hogy „…magyar nemzetiségi alapon három önálló területfelosztási egységet, illetve régiót kell létrehozni Pozsonytól Bodrogközig, tehát 3 olyan széleskörű jogokkal felruházott önálló területi egységet, amely biztosítja a magyar nemzetiség saját érdekeinek érvényesítését.” Ugyanakkor a szlovák kormány előkészületben lévő politikai közigazgatási és területfelosztási reformkoncepciója alapvetően nem számolt olyan közigazgatási megoldással Szlovákiában, amelynek keretében a magyar nemzetiség területi alapú igényét érvényesíteni lehetne. Ezért született meg a közigazgatási reformmal kapcsolatos tervezethez a Komáromi felhívás. Szükségét láttuk, hogy a benne megfogalmazottakat magas szintű, szakmai megalapozottsággal bíró független intézmények dokumentálják, és olyan alapanyagokat készítsenek, amelyek bemutatják majd a felhívásban szereplő kérések megalapozottságát, azok szükséges mértékét. Többek között azon tények, illetve tényezők figyelembevételét, amelyek Szlovákia területi integritását szükségszerűen garantálják.
Kvarda József, Csenke polgármestere: „Az elmondottak alapján mindannyian meggyőződhettünk arról, hogy az ország területi felosztása számunkra mennyire fontos kérdés.” (Forrás: „Az önkormányzat az önrendelkezés alapja – A szlovákiai magyar választott képviselők és polgármesterek országos nagygyűlésének hiteles jegyzőkönyve, Komárom, 1994. január 8.” című kiadványból)
Ez az előterjesztés alapvetően abból indult ki, hogy Dél-Szlovákiával kapcsolatosan nem léteznek olyan dokumentumok, amelyek e térség problémáival átfogóan foglalkoznának. Nem léteznek olyan dokumentumok sem, amelyek az említett térség gazdasági és szociális problémáival, illetve annak területi beosztásával kapcsolatosak. A létező alapanyagok inkább statisztikai jellegűek, nem alkalmasak sem mélyebb elemzésre, sem más összegzésre, ugyanis leginkább földrajzi jellegűek. Nem áll rendelkezésre olyan anyag, amely tényszerűen dokumentálná az említett térség tárgyilagos és reális szükségleteit egy különleges közigazgatási egység létrehozása érdekében (a Komáromi felhívás értelmében).
A szlovák kormány Közigazgatási–Területfelosztási Tanácsa új munkacsoportot hozott létre, amelynek tagjai többek között a belügyminiszter helyettese és további 2 személy a tárcától, és a feladat elvégzésére a Pozsonyi Comenius Egyetem Természettudományi Kara regionális földrajzi tanszékvezetőjét, prof. dr. Oliver Bašovskýt és további két egyetemi szakembert kértek fel.
Négy alapvető dokumentumot terveztek kidolgozni 1994 októberében és novemberében, majd újabb kettőt 1995 januárjában és februárjában.
- számú dokumentum: „Szlovákia regionális szerkezete és Dél-Szlovákia”:
A tervezet vázlatos tartalma:
-
- Dél-Szlovákia mint fogalom a tudományos és politikai földrajzban;
- Szlovákia regionális szerkezete Dél-Szlovákia vonatkozásában;
- Az etnikai szerkezet szerepe a régiók formálásában.
- dokumentum: „Dél-Szlovákia természetföldrajzi és gazdaságföldrajzi elemzése”:
-
- Fizikai-földrajzi elemzés, a természeti alakzati, éghajlati, vízrajzi viszonyok és más földrajzi adottságok;
- A gazdaságföldrajz fő ágazatainak elemzése (ipar, mezőgazdaság, közlekedés, szolgáltatások stb.) a déli járások vonatkozásában.
- dokumentum: „Szlovákia népesedési és nemzetiségi-etnikai elemzése”:
-
- A lakosság fejlődésének elemzése, népességalakulás és migráció;
- Dél-Szlovákia etnikai és szociális képessége mint régiót alakító tényező.
- dokumentum.: „Dél-Szlovákia és a közigazgatás problémái”:
-
- Dél-szlovákiai térség közigazgatási és területbeosztási problémái.
Nagy lehetett a káosz a szlovák politikusok fejében, hogy ilyen mértékű szakvélemény-tervezeteket kellett kidolgozniuk a jeles szlovák egyetemi dolgozóknak, ugyanis mindezt már megtehették volna korábban is, de legalábbis az 1989 utáni időkben. De most is mentőövet kaptak. Nagyon gyorsan, 1990-es évek elején idetelepítették az amerikai központú Etnikai Kapcsolatok Alapítványt (PER-Project on Etnic Relation), élén Allen H. Kassov (CIA) volt princetoni egyetemi professzorral. A szlovák részre egy fiatal ambiciózus kanadai politológust telepítettek, nevezetesen Samuel Abrahámot, aki Pozsonyban született 1960-ban, majd emigrált és a bársonyos forradalom után először mint tolmácsot küldték vissza, majd csoportvezető, illetve főiskolai tanár lett. Kassovról írja Samuel Abrahám: „örömmel jártam vissza Szlovákiába. … mint azok is, akik, aggódtak a meggyötört szlovák társadalom sorsáért, mint Bjornson, Seaton Watson, Plicka, Skilling”, de annyira azért nem aggódtak, hogy vajon milyen sorsa legyen a magyaroknak a Felvidéken, akik korábban megélték Benešt, Husákot, Mečiart is…
A szlovákiai és a magyarországi szolgálatokkal, Horn Gyula kormányával, illetve a pozsonyi magyar nagykövetséggel együtt beszuszakolták az Együttélést az MKP-ba, hogy karaktergyilkosságot hajtsanak végre Duray Miklóson, s a komáromi nagygyűlés egyik politikai és szakmai főszervezőjét „célpontként” – egy falusi fociügy miatt – meghurcolják, ha lehet, börtönbe is juttassák. Ma, amikor az egykori Együttélés utolsó tagját is kitessékelték a „Magyar Szövetség”-ből, igen furcsa gondolatok kavarognak az ember fejében…
Még a nagygyűlés előtt, vagyis 1994. január 5-én a progresszív-liberális FMK-tag Tóth Mihály azt tudta leírni:
”(…), hogy a Csallóközi Falvak és Városok Társulásnak vezetői megmutatták, hogyan nem lenne szabad Európának ebben a részében tömeggyűlést szervezni. … Nem engedhetjük meg, hogy közösségünk egyhúros hegedűn játsszék. Egy 50-100 milliós nemzet ezt talán megengedheti magának széles jókedvében. Vagy akár azt is megengedheti magának, hogy üstdobon próbálja meg elmuzsikálni a IX. szimfóniát. De az ilyen magatartás számára sem tanácsos, egy 600 ezres közösség léte, jövője szempontjából pedig a szó szoros értelemben érdekei ellen való bűn.” (Új Szó -1994. január 5.)
Előtérben Bölcs József ás Kvarda József boldogan tapsol, hiszen a tanácskozás meghozta fáradságos munkájuk gyümölcsét. (Forrás: „Az önkormányzat az önrendelkezés alapja – A szlovákiai magyar választott képviselők és polgármesterek országos nagygyűlésének hiteles jegyzőkönyve, Komárom, 1994. január 8.” című kiadványból)
A liberális Sándor Eleonóra, Prizma rovatában (1994. I. 10-16.) a Bátrak és gyávák című írásában a „kimondva-kimondatlanul kisebbségi tömegtájékoztatásunk csaknem valamennyi megnyilvánulásában ott rejlik: Sokan azt mondják: »gyerekek, ne csináljuk, mert ebből baj lesz.« Többen vannak viszont, akik ezt állítják, nem szabad félni. »„A komáromi polgármester (Pásztor István) azt sugalmazza … Vannak, akik gyávák – ők az ellenzők, és vannak bátrak – ők a támogatók.” Neki volt igaza, ugyanis a meghívattok közül csupán a gyávák maradtak otthon. Sándor azon is rágódik, hogy az Európa Tanács 1201-es Ajánlásában nem szerepel a tartomány szó, csakhogy a 11. cikkelyben az szerepel, hogy különleges státusz, illetve, hogy autonóm közigazgatási szerv meglétére van szükség. A magyar értelmező szótár szerint a tartomány – önálló önkormányzattal bíró országrész. Tehát tartomány egy közigazgatási területi egység és nem más.
Az országos magyar komáromi nagygyűlés megszervezése politikailag főként a Dunaszerdahelyi Városi Hivatal kistermében történt, így az épület is megérdemli, hogy ilyen táblát kaphasson. Lehet, hogy díjat is megérdemel ez az esemény, például a: Magyar Bátorság Díjat.
(Dr. Kvarda József kulturológus, közigazgatás-jogi szakértő)
