„Erzsébet királyné, mint a kiengesztelődésnek, békének, szeretetnek jótevő angyala jelent meg köztünk. Ne feledjétek el soha az Erzsébet királyné dicső nevét!” – írta Lőrinczy György.
1898. szeptember 10-én, 126 évvel ezelőtt hunyt el Erzsébet magyar királyné, miután egy Luigi Lucheni nevű olasz anarchista szíven szúrta őt.
Németh Andrásné Farkas Gabriella alkalmi kiállítása Nemesradnóton (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Erzsébet váratlan halálát az egész Monarchia megrendülten fogadta, Magyarországon pedig különös tisztelettel adóztak emlékének. Budapesten és az ország számos pontján hamarosan utakat és településrészeket neveztek el róla, köztéri szobrokat állítottak, parkokat alapítottak.
A bajor hercegnő 1854-ben, éppen idén 170 éve, tizenhat évesen lépett házasságra az osztrák császárral, Ferenc Józseffel. Magyar királlyá és királynévá koronázásuk 1867-ben következett be. Erzsébet királyné nagyon sokat tett azért, hogy a kiegyezés végbemehessen.
A 20. század első éveire kész kultusz épült Sisi alakja köré.
Halálát követően tiszteletére emlékfákat ültettek. A fák ültetését Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 71544/I/1-a számú 1898. november 19-én kelt rendeletének I–II. része rendelte el. A minisztériumhoz tartozó intézmények aktívan részt vettek a fásítási programban, a települések ingyenesen igényelhették a facsemetéket. A rendeletben közölt felhívás hatására mintegy 2 800 000 Erzsébet-fát ültettek el országszerte.
A király és a királyné, a kiadvány Németh Andrásné Farkas Gabriella gyűjteményéből való. (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
A rendelet szövegének egy részlete a következő:
„Mert a kinek bölcsője ott ringott egy erdő koszorúzta tó bűbájos partjain; a kinek kedélye annyiszor vidult fel erdeink zugó fái közt és a kinek sebzett lelke oly édes enyhülést talált távoli vidékek mythoszi ege alatt magasba nyuló százados erdők mélyén; a ki a természet szépségeinek oly csodálója volt: annak emlékét fák millióinak kell hirdetni; annak tiszteletére, mint az ó-kor mesés világában, szentelt berkeknek kell támadniok, hova áhitattal közeledjék az utas; hol a fáradt vándor a nap heve ellen enyhelyet találjon s nemes érzelmekre gerjedjen a lélek! Én bizalommal intézem azt a kérést a magyar társadalomhoz, hogy dicsőült Királynénk emlékezetére emlékfákat ültessünk!”
Erzsébet a magyar népi emlékezetben egyszerre testesítette meg a kor nőideálját, a fájdalmas anyai sorsot és a szabadságért folytatott küzdelmet.
A király és a leánya együtt sírnak, rajz a Budapest címlapján. A kiadvány Németh Andrásné Farkas Gabriella gyűjteményéből való. (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)l
Emlékezetét a gyermeki szívekben is elültették a kor irodalmárai, költői. Tollat ragadott többek közt Jókai Mór és Mikszáth Kálmán is. A lapok és a gyermeklapok sorra megemlékeztek róla.
„Messze idegenből jön a rémisztő hír, mely mélységes gyászba boritja az egész országot. (…) valami misteriósus dicsfény födi az ő alakját, mintha régen, nagyon régen élt volna egy királyné, aki minket nagyon szeretett, aki értünk sokat tett. Hogy mit tett, nem bírjuk elemezni, történetkönyvek, okmányok, krónikák nem hirdetik világosan, de az érzésekben ott él és mint bizonyosság él az a tudat, hogy ez a szent asszony örködött a nehéz órákban Magyarország fölött, hogy az ő szivéből, melyet most átvert a gyilkos tőre, fakadtak ki elsőbben azok a sugarak, melyek most elöntenek fényükkel, melegükkel” – írta Mikszáth Kálmán az Országos Hírlapban.
„Hihetetlen a szörnytett, melynek hire zokogásra késztet minden nemzetet, minden érző embert, minden becsületes embert! (…) Ha azt a szent alakot, a ki egész életén át csak jót tett, csak áldást osztott, békét szerzett, nem védte meg az ég, kihez forduljunk akkor, hogy adjon vigasztalást mélyen sujtott uralkodónknak, árván maradt nemzetünknek?” – emlékezett meg Jókai Mór a Nemzet hasábjain.
-
- Az alkalmi kiállításon könyvek, képeslapok, fotók, újságcikkek voltak megtekinthetők (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
-
- Németh Andrásné Farkas Gabriella alkalmi kiállítása Nemesradnóton (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Pósa Lajos, az eredeti magyar gyermekirodalom megteremtője és Az Én Ujságom gyermeklap 1889-1914 időszak közötti szerkesztője is több megemlékezést sorolt a közlendők közé a témában. Ő maga is megírta a Meghalt a királyné, A királyné álma, A gödöllői erdő című versét Erzsébet királyné emlékére. A Filléres könyvtár sorozatban megjelent Sebők Zsigmond tollából az Erzsébet királyné című elbeszélés. Ugyancsak a gyermekek épülésére szerkesztette Havas Istvánnal és Peres Sándorral az elemi népiskolák számára az Olvasókönyveket.
Erzsébet királyné számos könyvben helyet kapott, a kiadvány Németh Andrásné Farkas Gabriella gyűjteményéből való. (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Ezúttal az 1906-ban megjelent kiadásból idézzük Lőrinczy György: Erzsébet királyné című írását.
Lőrinczy György: Erzsébet királyné
„Királyi trónon ült, gyémánt és bíbor közepette, de a lelke, tiszta szíve mindig lenn járt a szegények meg a nyomorultak közt. A szenvedők sebét bekötözgette: gyengéd kezével, a szűkölködőket, bánkódókat vigasztalta: szelíd szavával.
Messze idegenből, a bajorok földjéről, tizenhét éves korában származott közénk, amikor I. Ferenc József hitvesül választotta. Gyász, siralom, pusztulás töltötte be akkor ezt a szomorú országot. Erzsébet királyné, mint a kiengesztelődésnek, békének, szeretetnek jótevő angyala jelent meg köztünk.
Ne feledjétek el soha Erzsébet királyné dicső nevét! Mert nemcsak királyasszony volt ő, hanem a legelső magyar asszony, aki árva nemzetünket szívére ölelte. Ne felejtsétek őt el a nagy szeretetért, mellyel pártunkat fogta, a sok jóságért, mellyel a magyarság ügyét mindig védelmezte. Megérdemli, hogy imádságra buzduljunk érte, valahányszor dicső tetteiről emlékezünk.
Sok szomorúság, sok keserűség érte egész életében. Pénzét, gazdagságát pazar kézzel szórta szét, hogy minél kevesebb nyomor és szenvedés legyen a szép magyar földön. De lelkének egész gazdag kincsestárát: szeretetét és jóságát is mindig arra áldozta, hogy a haragvókat kibékítse, az igazságot győzelemre segíthesse. És ennek a jóságos lelkű, áldásos szívű királyasszonynak az élete mégis csupa szenvedés volt. Míg az egész nemzetet fölemelte a szomorúságból, ő maga tépett szívvel szenvedett és sírt. Rokonait egymásután ragadta el a halál. Egyetlen fia: Rudolf trónörökös, akikről azt reméltük, hogy majd valaha a legdicsőbb magyar király lesz, ifjúsága legszebb idején: 1889. január 30-án hunyt el. És a hófehér lelkű, jóságos királyné szívére a vigasztalan, sötét fájdalom gyásza borult.
Azóta sokat bolyongott a nagy világban. Szépséges arcán a bánat barázdáival, lelkében az el nem felejthető keserűség zivatarával, dél és kelet enyhe tájait járta egyre, egyre. A tengerparti szikla, a pálmaág, a liget, a patak néma, csöndes részvéttel sóhajtott felé. Jöjj hozzánk, jöjj, szépséges szenvedő királyasszony, magyarok szemefénye! Így szóltak hozzá. S a hullámok lágyan rengették hajóját. A kövek is tán megindultak szenvedésének láttára, s puha mohágyat terítettek fáradt lába elé. Az ég csillagos kárpitot vont föléje, hogy szelíd derűjétől eloszoljék a fejedelmi lélek borúja. S a falombok susogva ölelték körül roskadozó, fáradt alakját.
Minden, minden vigasztalni akarta: a jó királynét. És mégis … hogy is mondjam ezt el? Az ember el se hinné, hogy megtörténhetett ilyen gonoszság. Akadt a világon ember, aki gyilkos kezet mert emelni a szenvedő, bánatos királyasszony szívére. 1898. szeptember 10-én egy gonosz ember tőrrel átszúrta jóságos szívét. Soha ennél szomorúbb történet!
Szenvedő szíve, íme, megnyugodott már. Lelkének zivatarát, amit a földkerekség minden kincse sem tudott megenyhíteni, édes örök álom takarja be. Angyalok szárnyán röpül, csillagról-csillagra, sugaras, délibábos mennyei tájakon keresztül, a fehér királyné.
Zsolozsmák, ezüsthangú harangok csöngése kíséri álmodó, szelíd lelkét, meg a hálás magyar nemzetnek forró imádkozása” – írta Lőrinczy György.
Budapesti Olvasókönyv, 1906 – a könyv Pósa Dénes magángyűjteményéből való (Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
Az olvasmányt követően pedig megjelent ezen a helyen is Pósa Lajos A királyné álma című verse. Álljon hát emlékezésül itt is.
Pósa Lajos: A királyné álma
Mit álmodtál, jó királynénk,
A bécsi kriptában?
– Azt álmodtam: otthon voltam
Szép Magyarországban.
– Azt álmodtam: zápor szakadt,
Nem a borús égből,
Hanem a hű magyar népnek
Bánatos szeméből.
A magyar nép könnyzápora
Hullott szakadatlan’…
Azt a sűrű bánatesőt
Úgy el-elhallgattam!
Egyre jobban közeledett
A hulló könny árja:
Egész tenger lett belőle
S ömlött a kriptába.
Koporsómat a síró hab
Lágy karjára vette
S haza felé, csókolgatva
Ringatta-rengette.
Egyszer csak a honi virág
Illatát éreztem,
Szépen szóló darumadár
Krúgatott felettem.
Áldjon meg az Isten, hazám,
Arany szívek földje!
Minden röged’ öröknyíló
Örömvirág földje!
(Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
