Molnár Tamás, a pozsonyi magyar katolikus közösség lelkipásztora a magyar és szlovák katolikus megbékélés 18. évfordulója kapcsán osztotta meg gondolatait a Magyar Kurír katolikus hírportálon. Az alábbiakban teljes terjedelemben közöljük az írást.
A három évvel ezelőtt ezen a napon, szeptember 12-én, a Budapesten tartott 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus zárómiséjén egy másfél évtizeddel korábbi történelmi eseményre is utalt Erdő Péter bíboros úr, mégpedig
a Szlovák és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia állandó tanácsainak tagjai által 2006. június 29-én a népeink közötti kölcsönös kiengesztelődés jegyében közösen celebrált szentmisére az esztergomi bazilikában.
A felejthetetlen budapesti hét Statio Orbis miséjén a Hősök terén Erdő Péter bíboros úr Ferenc pápa jelenlétében elmondott beszédében hangsúlyozta: „Budapest Magyarország és Európa szívében a hidak városa.
Hivatásunknak érezzük, hogy híd legyünk Kelet és Nyugat között, a különböző kulturális és vallási világok, a nemzetek között. Ezért írtuk alá tizenöt éve a megbékélés és barátság dokumentumát mi, a magyar és a szlovák püspöki konferencia tagjai.”
Vagyis ma már tizennyolc éve annak, hogy ez a konkrét kezdeményezés megvalósult. Tizennyolc éves. Általában a 18. életévének betöltésével válik valaki nagykorúvá. A felnőtt ember felelősségét várják el a 18+ éves személyektől.
Személyesen is jelen lehettem, Pozsonyban tanuló kispapként az esztergomi szentmisén, melyen felolvasták és aláírták a két püspöki konferencia testvéri levelét a kiengesztelődésről és az együttműködésről (ITT és ITT). Az eseményre XVI. Benedek pápa apostoli áldását küldte, amelyet akkor szintén felolvastak. S ugyanúgy személyesen voltam jelen pozsonyi magyar lelkipásztorként a budapesti eucharisztikus kongresszuson, a szóban forgó záró szentmisén is koncelebrálva.
A magyar püspökök közel két évtizede papírra vetett üzenetét kézbe véve olvashatjuk, hogy az egyik bekezdés a nemzeti kisebbségekről is szól, amire mi, felvidéki magyarok természetszerűen különösen is felfigyelünk:
Őszintén reméljük, hogy a jövőben testvéri együttműködésben és megértésben tudjuk szolgálni nemzeti kisebbségeink szeretettel és tisztelettel való lelkipásztori gondozásának nemes ügyét.”
A bocsánatkérés és a megbocsátás nagyon egyértelmű szavakkal jelenik meg az idézett magyar levélben: „most, amikor Krisztus színe előtt magunkba nézünk, és lelki megújulásunkért imádkozunk, Isten irgalmát és bocsánatát kérjük mindazokért a tettekért, amelyeket a történelem során ebben a régióban népi, nemzeti, nyelvi, kulturális hovatartozás miatt bárki ellen elkövettek. Különös fájdalommal gondolunk vissza azokra az esetekre, amikor magyar emberek okoztak sebeket szlovák embereknek vagy közösségeknek. Ugyanakkor Isten színe előtt a tisztelet és kiengesztelődés érzését újítjuk meg, azét a megbocsátó szeretetét, amelyet népünknek is át kell éreznie a múlt egyes időszakaiban elszenvedett egyéni és közösségi sérelmek miatt. Megbocsátunk és bocsánatot kérünk.”
A szlovák püspökök is kimondták a bocsánatkérés és megbocsátás szavait: „komoly következetességgel fogadjuk e történelmi igazságok nyilvános megnyilatkoztatását, kifejezve Isten iránti hálánkat és a kölcsönös megértés és kiengesztelődés kérését. Ezért megbocsátunk és bocsánatot kérünk.”
Majd ezt az elhatározást fogalmazta meg a szlovák püspöki kar 2006-ban:
„Tudjuk, hogy a múlt sérelmeit csupán az igazság és az igazságosság, legfőképpen pedig a szeretet tudja orvosolni.
Az Egyház tanításának értelmében közösen akarunk gondolkodni a kiengesztelődés isteni ajándékáról. El akarjuk kerülni a személyes vagy nemzetiségi érdekeket olyan mértékben, hogy ezentúl ne gondolkodjunk és ne cselekedjünk ellentétben a keresztény elvekkel.“
A 18. születésnap ünneplése egy kis megállót, visszatekintést is jelent egy fiatal számára az emberi életben.
Legyen ez a mementó is egy jó alkalom annak végiggondolására, mennyire „vált felnőtté” e kétoldalú, kölcsönös kapcsolat a Katolikus Egyház nagy családján belül. Kik és mennyire hídépítők?
Minden jóért, minden őszinte közeledést szolgáló lépésért adjunk hálát, a hibákért vagy a jó elmulasztásáért kérjük Isten bocsánatát, s imádkozó jó emberekként dolgozzunk azon, ki-ki saját lehetőségei szerint, hogy az egy közös Istenbe vetetett hitünket úgy élhessük meg, hogy a felebaráti szeretetünk se szenvedjen csorbát…
A cikk ITT olvasható.
(Magyar Kurír/Felvidék.ma)