Napjaink mesterséges intelligencia=MI-kultusza, a Japánban, Kínában és másutt nemrég megrendezett robot-, és MI-fejlesztéseket ismertető világbemutatók közben sok minden átsuhant, összekombinálódott az én agyamon és lelkemben is. Kérdések: vajon miféle istenképe lehet a MI-nek? Van-e, lehetséges-e istenélménye? Nyilván teológiai és más információi vannak Istenről, de mivel génrendszere, s az abban rejtőző évmilliónyi kódok, lenyomatok, lét- és létezésemlékek, sorsélmények, amelyek az embereket megkülönböztetik a gépektől, nincsenek.
Létélmény-, istenélmény-szegény a MI! Intellektuális információkultúrája van, de bölcsességkultúrája, hitkultúrája van-e, s milyen? Távoli fogalomkód számára Isten, a világvallások emberiségkorú istentudata, hite? Mintha Babitsnak lenne igaza: „Nagy, süket és szent nyugalma/háborúnkat meg se hallja”? (Zsoltár gyermekhangra). Süket és szent nyugalomba merült, szenvtelen Isten-e a keresztyénség, a zsidóság Istene?
A mai közel 3 milliárdnyi Krisztus-követő Istene közömbös legfőbb Lény lenne?
Fölötte mindennek és mindenkinek? Vagy inkább az átlagos vagy annál is alacsonyabb szintű közfelfogás istenes képzettsége, tájékozottsága, Hamvas Béla fogalmával: a scientia sacra szinte teljes (köz)ismeretlenségi homályba merüléséről lenne inkább szó? Vagy a szinte végzetes horizontalizmus, egysíkú földi beszorult/beszűkült, beszűkítő, elszürkítő távlattalanság ennek a vakok völgyi (H. G. Wells) jelenségnek az oka? A 70 év, vagy 50 év istentelenség lelkiségpusztító ideológiai homokviharainak az elszáradt ismeretgyümölcseivel kell még ma is szembesülünk? Az Isten-közöny, így az emberközöny aszalt termékeit rágogatjuk nemzedékről nemzedékre? Micsoda generációs istenfelejtés ez?!
Transzcendencia-árulás, Isten-felejtés, létszomj
Mintha a Krisztus előtti hatodik században, azaz jó 2600 éve élt Ezékiel próféta istenismeretben fogant megrendítő emberismerete jönne szembe velünk utcán és metróban, iskolákban és médiában, hírkavaró információs lávaömlésekben, politikában és egyházi botrányokban:
„Az apák ettek egrest és a fiak foga vásott el tőle?” (Ezékiel 18,2).
Napjaink gondolkodói, bölcselői, akik életbölcseletet, élni segítő okosságokat fogalmaznak meg, nem véletlenül írnak, vitatkoznak a transzcendencia árulás és az istenfelejtés több száz éves gondolati modelljének európai, majd világkarrierjéről, mai csúcsra járatásáról. Az istenkeresők és az istenfelejtők, hivatalból vagy személyes meggyőződésből istenfeledtetők történeteiről.
Már többször idéztem ezen az online felületen, hogy a kortárs német zseni, Rüdiger Safranski köteteket ír a teljesen kiírhatatlan és kiirthatatlan emberi gonoszság és az igazolásáért fáradhatatlanul szolgáló szellemi árulásokról, megalkuvásokról, a percemberkék és a hazugság kafkai világhistóriájáról („A hazugságot teszik világrenddé” – Per).
Perverziónak nevezi Safanski az istenszomjtól a földi italokhoz menekülés csak fizikai szomjúságot enyhítő egydimenzióságát,
a nevetés közben is fájhat a szív (Példabeszédek 14,13) itallal, bódulattal, pénzzel nem gyógyítható létszomj-kielégítetlenségéről, az istenvágy mélytudati kielégületlensége következtében az emberi létezés értelmét többé nem látó, hitetlenségvakságban szenvedő önpusztító istenfelejtés világjárványának napi híreiről.
De nem csak a bölcs(elő), gondolkodó, mindenfajta csoportérdek torzító féligazságigényének ellenálló, szókimondó gondolkodás és létkutatók mellett mindig is voltak és vannak (micsoda isteni providencia, előrelátás!) próféták, látnokok, akik a maguk szakrális szókészletével ugyanarra az alapvető egyetemes emberi nyomorúságra hívták fel szüntelenül a közfigyelmet: mert az istenfogyatkozásban, pontosabban istenhit-fogyatkozásban vergődő, az igazság és a szolidáris igazságosság minimumától megfosztott embermilliók nyomorúságát időben felismerték, és kiáltottak értük. Felkiáltottak értük – Istenhez! A bibliai látók és a még időben kiáltók közül Ézsaiás, Ezékiel és mások voltak ilyenek. És Jézus, aki egész létével, létmódjával, beszédével, érvelésével volt égre és lelkekbe kiáltó Szó! Ők voltak azok, akik nem alkudtak meg a szenvtelen, szenvedéstelen, együttérzést nem ismerő Isten emberileg torzított gondolatával.
A mi lelki kultúránk és az európai spirituális tudomány csúcsai
Mindig kezem ügyében van egy páratlan szellemi-lelki iránytű, amit a Bibliám, kedvenc könyveim között kéznyújtásnyira, szívközelben tartok íróasztalomnál, laptop-szószékemnél. Nem sokkal Babits bevezetőben idézett súlyos mondatai után, ami 1920-as verseskötetében jelent meg, mindössze 15 évvel rá Németországban került ki a nyomdából ez a kötet. Egy világégés alig sejthető hajnalán. Az emberi, istenes, teológiai bölcselet ébresztésére, égi-földi, múlt-jövő tájolású iránytűként. Az akkor még Bonnban tanító, a református teológiai tudományosság világítótornyaként működő svájci professzor, Barth Károly ösztönzésére és előszavával jelent meg, dr. Heinrich Heppe szerkesztésében az eszmetörténeti patinájú mű (Dogmatik der Reformierten Kirche). Első kiadása az evangéliumi-református egyház tanításainak enciklopédiájaként 1858-61 között.
Elképesztően lenyűgöző szellemi dóm a reformációval induló biblikus hit és tudomány tudósainak, svájci, német, holland, francia helvét hitvallásúak közreműködésével. Intellektuális konfessziók gyönyörű sorozatával benne. Közel 600 oldalon olyan teljes körképét mutatja be és teszi közkinccsé a kálvini irányú hitértelmezés grandiózus világának, amit azóta sem múlt felül tömörségben, világosságban, fogalmi pontosságában, választékos szellemi nüanszok kínálatával senki. Csak ismeretlensége múlja felül még ma is nagyszerűségét! A példaadó kálvini nagy Institúció, a Keresztyén Vallás Rendszere c. opusz a 16. század közepéről és a 20. századi barthi életmű a maga sok tízezer oldalas remeklésével együtt sem tudja felülmúlni ezt a brit enciklopédiák magasívű, befejezetlen katedrálisát leképező spirituális építészeti remekművet.
Miért? Mert benne az emberi-istenes gondolkodás, a szent tudomány összes jellemző gondolathajlítása, görög és latin, héber, ószövetségi és újszövetségi Igék alátámasztásával jelenik meg az évezredes istenképek letisztult, szentháromságos csodájaként. Istenimádó, embertisztelő gondolatmeghajlások, hajlongások oratóriumi fenségével és érthetőségével. Olyan magas teológiai, fogalmi finomítások meghökkentő áradatát, még inkább tiszta eszmei forrását nyitva meg előttünk, amitől még a mesterséges intelligenciának is leesne az álla, ha lenne neki ilyen.
De mivel nincsen, bizony felkötheti a fénysebességnél gyorsabb varázscipőket, hogy utolérje az atyák hitben, imádságban, klasszikus nyelvtudományban, alázatban és magas nevelési elkötelezettségben fogant remekművének a gazdagságát, ami egészen a legújabb korig, a digitális korig és még azon is túl, az emberi történelem végéig reprezentálni, prezentálni fogja a keresztyén lelki és szellemi kultúra Himalája-csúcsait. Ez a könyv, illetve a benne idézett ezernyi klasszikus mű bizonyítja: micsoda magaslatokra jutott Európa keresztyén kultúrája, gondolkodása az istenismeretben, hogy a mindenkori istenárulás, a fogalmivá vérszegényített istenképek hervadó és múló temetői avarja fölé emelje a mindig új és üde, zöldellő és igazi lelki gyümölcsöket termő, emberiségközeli, szívközeli, személyes Isten szenvedélyes, Krisztusban emberszerelembe eső élő valóságát. A szenvedélyes, emberszerető Isten létalkotó, létrehozó, létesítő nagy emberszenvedélyének dokumentumait.
Létvonások vagy tulajdonságok isteni konzíliumában
Legfontosabb és alapvető evidenciaként, a lelki 2×2=4 nyilvánvaló és közmegegyezéses igazságát véve alapul, ez a több százéves lelki kincstár, eszmetár arról szól, amiről manapság az istenfelejtés és a transzcendenciaáruló materializmus, konzumateizmus soha nem fog szólni, mert nem tud, s amit napi spirituális penzumként generációs gyógyszerként kellene felírni és továbbadni. Isten örök bölcs tanácskozásában, konzíliumában, amit önmagával tartott, azaz soha nem egyedül, mivel trinitásos léte, szentháromságos léte mindig közösséget jelent, öröktől fogva mindörökké, arról tanácskozott önmagával, hogy mi lenne az optimális ágenda, forgatókönyv a teremtett világra és az emberiségre nézve.
Még ha az ember Őt teljesen megérteni soha nem is fogja, még a mesterséges szuperintelligencia sem, Ő már a teremtés előtt konzíliumban úgy döntött, hogy dekrétumait, határozatait, terveit a teremtett világ és szeme fénye, annak csúcsa, az ember felől, ránk nézve nyilvánosságra hozza, publikussá teszi.
Ezért mindazt a tudhatót, hihetőt, ami az emberiség számára elegendő az üdvösséghez, a boldoguláshoz és az emberséges élethez, publikussá tette.
Mégpedig a teremtmény ember támogatására, abból a mentő és óvó, nevelő, lelkileg dajkáló célból, és a szellemileg ébresztő hittartományban, amit Bibliaként az évezredek éltető történelmi iskolájában, fokozatos képzéssel, neveléssel tudtul akart adni. Ez nem a görög filozófia intellektuális istenképe és istenvalósága. Nem is a skolasztika Aquinói Tamás-i elképesztő filozófiai finomságokat egymásra építő intellektuális kastélya vagy rideg fogalmi világa. Nem is a Buddha-szerű istenség szenvtelensége, világidegensége. S nem az iszlám Allahjának világméretű alávetettséget elváró hódító szellemisége.
Ez Izrael szenvedő és szenvedélyes Istene, aki soha meg nem szűnő szent küzdelemben áll népével, népéért, elhívottjaival a szentség és az erkölcsi világfeljavítás érdekében.
A spirituális és istenélmény sínai útján is vezetve a történelmi folyamatot, csúcsán a betlehemi éjszakában megjelent hajnalcsillaggal, az egész kozmosz irányadójával. Ő és mennyei Atyja a létezés értelemhozója, keresztek, árulások, lenézések, vallásháborúk, az elembertelenedés poklain át mégis mindent önmagukhoz és önmaguk háromszoros hatalmával minket felrangosító kozmikus Pásztorként.
Az Atya-Fiú-Lélek szent hármassága az, Akiknek szava felrangosítja és kiemeli az emberiséget, az embereket az istenhomályból, a lelki alvásból, sorsveszejtő kómából, zsoltáros színekre és igazságokra ébresztve mindeneket, és a mennyei Jeruzsálem, meg az üvegtenger hallatlan és halhatatlan látomásával királyi gazdaggá téve minden nemzedéket önmaga okozta koldusszegénysége leküzdésével. Ez az Isten az, aki a szenvedélyes emberiségmentés történelem végi pillanatokig, évezredeken átzengő szelíd, féleérthetetlen, főpásztori hangján így szólalt meg Jézus megkeresztelésekor: Te vagy az én szeretett fiam, benned gyönyörködöm (Lukács 3,22).
Íme, a minden közönnyel szemben emberré lett Fiában gyönyörködő Isten. Micsoda szenvedély ez, nem pusztító, hanem áldó, mint a hajnali harmat, a jókor érkező égi csapadék, a derűfényt ragyogtató mérsékelt tengerparti napfény. Ő a minden szenvtelenség fölött szeretetével győzedelmes háromságos szent Isten. Az Ő hitvalló, emberi leképezéseként szólalt meg János fenséges evangéliumi himnusza, létteljességet zengő vallomása:
„Úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte az Isten az ő Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa” (János 3,16-17).
Ennek a ma is konzíliumot tartó, Érted, s a világ felrangosítható jelenéért és jövőért folyamatos mennyei tanácskozást ülő Istennek a szenvedélyes emberszeretetéről, lényének lenyűgöző, minket mindenben kiegészítő proprietates-eiről = emberi lényegmegőrző tulajdonságairól fogunk még olvasni. Lelki útravalóul a digitális kor labirintusai között állandó döntéshelyzetben lévő napjaink támogatására, Őhozzá, önmagunkhoz méltóbbá tévő módon. Micsoda összhangban csendül fel Berzsenyi Dániel Fohásza ezzel (1810), szinte időtlenítve az élményt mindarról, amiről fentebb együtt gondolkodtunk (részlet):
Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér,
Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:
Léted világít, mint az égő
Nap, de szemünk bele nem tekinthet.
…..
Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
Ronthat s teremthet száz világot,
S a nagy idők folyamit kiméri.
—-
Buzgón leomlom színed előtt, Dicső!
Majdan, ha lelkem záraiból kikél,
S hozzád közelb járulhat, akkor,
Ami után eped, ott eléri.
Addig letörlöm könnyeimet, s megyek
Rendeltetésem pályafutásain,
A jobb s nemesb lelkeknek útján,
Merre erőm s inaim vihetnek…
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma