Először szerepelt nemzetközi filmfesztiválon a Láthatatlan kötelék című film. A mozgóképet a február 2-án véget ért 11. Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon mutatták be. Rendezője Varga Ágota, aki egy tizenkilenc évet átívelő drámai családportré-trilógia harmadik részét készítette el 2023-ra. A filmet be fogják mutatni a ma kezdődő 44. Magyar Filmszemlén is.
Az alaptörténet: Fecó lát, miközben a szülei vakok. Ezt megelőzően Fecó sorsának korábbi epizódjait Varga Ágota a Szemünk fénye (2004) és a Szülei szeme (2015) filmjében örökítette meg.
Ezekből kiderül, hogy fogyatékos, látni nem tudó emberek is élhetnek szinte majdnem teljes életet, hogy mi, a társadalom nagyobbik része olykor nem értékeljük azt, ami számunkra megadatott. A filmet megtekintve viszont ez határozottan tudatosul bennünk, egyfajta szembesítésként döbbenünk rá. Rá kell, hogy jöjjünk, mekkora kincs, hogy mindenünk úgy működik, ahogy kell. Hogy érzékszerveink zavartalan működése a sors ajándéka, amit gyakran nem becsülünk meg igazán. Hogy ezekhez képest az összes többi probléma szinte maga a semmi. Némi cinizmussal fogalmazva: ajánlani lehet ezt a filmet mindazoknak, akik öngyilkossági gondolatokkal foglalkoznak.
Fecó édesanyjának példája beszédes: kiválóan megtanult szintetizátoron játszani és olyan szépen énekel, hogy látni nem tudó férjét ezzel hódítja meg. Megdöbbentő szemléltetése ez annak, hogy vakon is lehet az ember boldog. Ráadásul pont Fecó édesanyja énektehetségének köszönhető, hogy a két vak embernek látni tudó, egészséges gyermeke születik. Fecó gyermekkorától kezdve – szó szerint – végig kíséri a szüleit, a normális gyermek-szülő kapcsolatnál azért is válik közte és szülei között a viszony sokkal szorosabbá, mint a többi, úgymond „normális” családban, mert a gyerek a szülők életének szerves, elválaszthatatlan, harmonikusan kiegészítő része lesz. Egész biztos, hogy itt sokkal többről van szó, mint ami az átlagos, nem fogyatékos szülőknél valaha is kialakulhatna.
A most 2023-ra elkészült filmben, amikor Fecó életének 17-18-19 éves fejezeteivel szembesülünk, rádöbbenünk, hogy a gyengén vagy egyáltalán nem látók között diplomás emberek jogászokként, zenészekként vesznek részt a társadalom életében. Ugyanúgy van családjuk, mint bármelyikünknek, tehát a fogyatékosság nem dönt el mindent. Fogyatékos ember is élhet boldog életet – ez az üzenete Varga Ágota filmjének.
A filmrendezőnő ugyanakkor ebben a filmjében megmutatja az érme másik oldalát is. A szülő-gyerek kapcsolatnak azokat az aspektusait boncolgatja ugyanis Varga Ágota, hogy Fecó gyerekkorát követően, a felnőttkor küszöbére érve milyen problémákat okozhat a gyerek-szülő kapcsolatban a túlzott függőség. Hiszen, mint látjuk, a felnőtté váló Fecó sokkal nehezebben tanul az iskolában, mint társai. Érzékeny személyisége lelki gondokkal teli. Ezekből szeretne is szabadulni, de nem tud, aztán meg is magyarázza magának, hogy miért jó minden úgy, ahogy van. Tehát nem látjuk azt, hogy képes lenne szabadulni a saját béklyóiból, hogy teljes értékűen a saját lábára tudna állni, amire viszont szükség van ahhoz, hogy valaki egymaga is elboldoguljon az életben.
Elgondolkodhatunk azon, hogy milyen veszélyei vannak tehát a szülőknek való túlzott megfelelési kényszernek, hiszen az gátakat szül, így elfojtott indulatokat gerjeszt, problémát okozva ezzel valószínűleg nemcsak az iskolai előmenetelben, a többi emberrel való kapcsolatban, hanem a további életben is.
A rendező igyekszik oldani ezeket a gátlásokat – és ezt érzékletesen be is mutatja a filmben – ezért siklórepülést és búvárkodást szervez Fecónak, amire önmagától biztos, hogy soha nem gondolna.
Összegezve:
nagy kérdés, és mindannyiunk számára örök tanulság, hogy a szorosra fűzött gyermek-szülő kapcsolat mennyire engedi kibontakozni az ember személyiségét? Hiszen adott annak is a lehetősége, hogy megreked egy szinten, mintegy belekényelmesedve a „béklyóba”. Ezért is továbbgondolkodásra ösztönző a film.
Gecse Géza
