Olyan világban élünk, melyben az értékek és ideálok gyorsabban változnak, mint az influenszer napi outfitje. Ahol a hagyományok és a régen természetesnek hitt normák úgy tűnnek el, mint nagyi kedvenc krémesreceptje a „food blogok” tengerében. Nem csoda, hogy sokan, egyre többen érzik úgy: egy feneketlen mélységbe néznek – ám, Nietzsche „örvényével” szemben ez még csak vissza se kacsint ránk. Mivel lehet hát kitölteni ezt az űrt a közöny korában? Hol keressük-találjuk a válaszokat? A kedvenc krémesünket sütő nagyi mára szinte teljesen üres templomának padjaiban ülve, vagy – egy algoritmus vigasztaló sorai között?
Némi üldözési mániával megfűszerezve mondhatnánk: az eddig szunnyadó mesterséges intelligencia mintha csak erre a pillanatra várt volna. Vannak már a világnak oly „boldog” tájai, ahol szó szerint robotokkal – az emberi testre megtévesztésig hasonlító – műanyagokkal enyhítik a társas magányt. Végtére is miért veszekednél egy hárpiával, ha lehet egy mindig türelmes, kifogástalan frizurájú és modorú, igaz drága kezdeti költséggel induló, de hosszabb távon fenntartható rezsijű bádoggal beszélgetni? És nemcsak beszélgetni, de akár „azt” is…
Ha tehát a szerelemben beválik a műanyag csoda, akkor mi akadályozza meg, hogy lelki tanácsadásra is bevezessük ugyanezt, a mesterségest, a műanyagot? Mi akadályozza meg, hogy immáron az „éteri kérdésekre” is egy algoritmus adja meg a választ?
Plug and Pray: AI a vallás szolgálatában
Az emberek élményeket keresnek, mert ez a világ arról szól most, hogy élmény kell, korlátlan mennyiségben. Élményalapú oktatás, élményalapú gyógyítás, élményalapú a világon minden.
Pont a hívő ember élete lenne más? A hívő emberek tehát spirituális élményeket keresnek. Ahogy egyébként a világ kezdete óta mindig – csak most már nem onnan érkezik az igényt betöltő válasz, ahonnan eddig, mert úgy tűnik, egyházaink átszunyókálták a reformáció óta eltelt cirka ötszáz évet. Kár ezen sopánkodni, most már itt tartunk: digitális lelkészek szolgálnak köztünk, akik minden bölcsnél precízebben és gyorsabban idézik a Bibliát – bármely élethelyzetre. A „Text With Jesus” chatbot segítségével például gond nélkül elhitetheted magaddal, hogy magával a Megváltóval csetelsz. Megszólít majd: „Jó reggelt, gyermekem” – mondja, és már jöhet is önmaga idézése a Szentírás megfelelő helyéről. Bárhol, bármikor – csak a megfelelő verziójú iOS szükséges hozzá. Nagyjából hasonló „élményt” kínál a hinduknak a GitaGPT, vagy a „móroknak” a QuranGPT. Igény van rá, és ezt nagy hiba lenne alábecsülni…
Lelkészek vs. robotok: kinek van helye a szívünkben?
Lehet, hogy egy AI pontosabban idézi a Bibliát, mint a fáradi lelkész, de amikor a lélek kérdéseire kell a Lélekkel válaszolni, számít-e, hogy ki beszél hozzánk? Egy algoritmus tud az általa feldolgozott hatalmas adathalmaz megfelelő összeollózásával „tanácsot adni”, de nem tud vigaszt nyújtani egy temetésen.
Nem fog kezet, nem érez részvétet, és nem tud egy szomorú tekintetet a megfelelő pillanatban elkapni. Pedig pontosan ez utóbbi az, ami néha szó szerint életet menthet.
Akkor mégis, mitől félünk?
Az AI etikája: mennyire marad szent a szent?
Természetesen etikáról beszélni egy algoritmus kapcsán finoman szólva is túlzás, habár… Az általam ismert és kipróbált botok kivétel nélkül elutasították a trágár beszédet, míg 5 és 6 éves fiaimmal napi szintű állóháborút vívok az oviból/iskolából hazahozott, igazán keresetlen szavak és kifejezések legalább gyérítése ügyében. Ennek persze semmi köze az etikához, morálhoz, csupán egy kódsor a sok milliárd közül.
Ámde mi történik a talán legszentebb, legközvetlenebb legbensőségesebb „Isten-élményünkkel”, ha azt is a műanyagra bízzuk? Az imára gondolok.
Az ima, mint „adathalmaz”? Kapásból tiltakozik hívő énünk, csakhogy kevés olyan ékesszóló – vagy éppen, ha úgy kérem, közvetlen, egyszerű, bensőséges imádságot olvastam, mint amit egynémely „robot” produkált.
Virtuális hit: zsoltárok a nappaliban
De mehetünk még tovább is. A VR technológia már ma is (sőt tegnapelőtt-előtt is) lehetővé teszi, hogy zsoltárokat énekeljünk egy digitális katedrálisban (bármelyikben), vagy Jeruzsálem utcáin sétáljunk anélkül, hogy felállnánk a fotelből. Vallási rituálék, zsoltáros meditáció, egyenesen a nappalinkban.
El Camino, a háttérben a mosógép diszkrét zajával? Simán.
De vajon ezek az „élmények” pótolhatják az igazi, közösségben megélt hitet? Persze kérdés az is, hogy mi egyáltalán a közösségben megélt hit? Ahogy kedves lelkipásztorom szokta mondani: a templom az egyik legkevésbé alkalmas hely az igazán elmélyült imádságra – aminek persze jó oka van, és így is van jól, hiszen a templom, valljuk be nyugodtan: az a hely, ahol elsősorban a Jézusban testvéreinkkel találkozhatunk. Magával a Megváltóval sokkal inkább az általa is mondott módon: saját belső csendünkben…
Amibe azonban beleordított a digitális valóság.
Akarod-e…
A mesterséges intelligencia hatásai a vallásra még mindig feltérképezetlen területek. Több a kérdés, mint a válasz. Egyetlen dolog azonban biztos: lehet, hogy az AI ékesszólóbban mondja a napi imát, értőn magyarázza a napi igét, egyvalamit azonban nem tud: hinni helyettünk. Nem tud megtérni, nem tud szeretni, nem tud szenvedni, nem tud remélni – azaz semmit, ami bennünket elveszett lelkekből megváltottakká tesz.
A kérdés tehát nem az, hogy az AI lesz-e a jövő lelkésze, hanem az, hogy a hívő emberek akarják-e, hogy az legyen…
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
