1945. február 11-én a Budai Várba beszorult német–magyar védőseregnek csupán két választása maradt: fegyverrel tör utat magának a saját arcvonal felé, vagy megadja magát a szovjetek kénye-kedvére. A honvédek többsége kilátástalannak vélte a további ellenállást, míg az öngyilkossággal felérő akcióra vállalkozó 16–18 ezer – döntő többségében SS – katona közül alig 600–800-an érték el a saját vonalakat.
A bűnben fogant 1945 utáni új rendszer számos legendát körített a Budapestért folytatott hadműveletek köré, amelyekről a rendszerváltoztatást követően sorra kiderült, hogy nem igazak, bár ennek ellenére makacsul élnek a köztudatban.
A kommunista legendáriumba tartozott a parlamenterek halála, de ma már valószínűsíthetjük, hogy 1944. december 29-én nem német golyó oltotta ki az életüket: Budán Ilja Afanaszjevics Osztapenko százados eredmény nélküli küldetéséből visszatérve saját aknavetőtűzben lelte halálát, Pesten pedig Steinmetz Miklós kapitány el sem jutott a védők vonaláig, mert terepjárója aknára hajtott és felrobbant.
Lehet, sosem derül ki a teljes igazság, de kijelenthető, hogy a védőknek nem állott érdekükben meggyilkolásuk.
Sokat mondó tény, hogy a két tiszt nem részesült posztumusz előléptetésben és nem kapta meg a Szovjetunió Hőse címet sem. A parlamenterek haláláról tíz évig tartó hadifogsága alatt egyszer sem faggatták a Festung Budapest parancsnokát, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführert, vitéz Hindy Iván vezérezredes, a budapesti magyar erők parancsnoka halálos ítéletének indoklásába pedig be sem került a parlamenterek ügye. A Szovjetunió mégis politikai tőkét kovácsolt halálukból, így az elvtársak hagyták, hogy magyarok milliói higgyék csak azt, mindez a „német hitlerista-fasiszták és nyilas csatlósaik” műve.
Budapest menetből bevétele 1944 őszén meghiúsult, ezért Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsall csak 1945. február 13-án jelenthette, hogy a magyar fővárosért folytatott küzdelem véget ért. Nem szeretett volna kegyvesztett lenni Sztálinnál, ezért azt jelentette, hogy 176 ezer katonájával szemben a német–magyar erők is legalább ekkora létszámot képviseltek, holott a valóságban azok létszáma 70–80 ezer fő volt.
Mintegy 110.000 – másutt 130.000 – hadifogolyról számolt be, amivel több tízezer civil sorsa pecsételődött meg, hiszen csak 1945 februárjában ötvenezer Budapest környéki férfit szedtek össze, hogy meglegyen a kellő hadifogoly létszám.
Szabályos hajtóvadászat indult, a bujkáló német katonák, honvédek és csendőrök mellett összeszedtek mindenkit, aki bármilyen uniformist viselt, így a rendőröket, postásokat, „beszkártosokat” is, de azok is transzportba kerültek, akik a szovjet oldalon fejezték be a harcokat vagy korábban üldözöttek voltak. Emellett a polgármesteri hivatalok nyilvántartásai alapján szedték össze a német nevűeket, elvitték a leventéket, de az is előfordult, hogy az utcán járókelő civilekből egészítették ki a hadifoglyok létszámát, korra és nemre való tekintet nélkül. Sok esetben azt mondták, hogy pár napig tartó közmunkára, romeltakarításra, tömegsírok ásására vagy lőszerszállításra viszik az összegyűjtött embereket, de a „málenkij robotból” több esztendős hadifogság lett, és akik így kerültek a Szovjetunióba, azoknak 1989-ig hallgatniuk kellett erről, ha jót akartak maguknak és családjuknak.
A baloldali kánon megszépített történetei közé tartozik a szovjetek oldalán harcoló magyar önkéntesek ügye, az átállt honvédeket leginkább az élni akarás és a szibériai hadifogság elkerülése motiválta, közülük csak kevesen azonosultak a kommunista eszmékkel.
A súlyos veszteségeket elszenvedett szovjeteknek jól jöttek a piros karszalagos honvédek, és nem takarékoskodtak a magyar vérrel.
A kb. 2500 átállt magyar katonából mintegy hatszázan estek el a budai harcokban. Nem a Budai Önkéntes Ezred küzdött a Vörös Hadsereg oldalán, hanem magyar önkéntes századok, az ezred pedig csak 1945. február 15-én alakult meg hivatalosan Kelenvölgyben. Állománya Jászberénybe került, hogy keretét adja a németek ellen szervezendő magyar 1. gyaloghadosztálynak, de zömét hadifogolyként vitték ki a „szovjet paradicsomba”.
Az 1945 utáni magyar emigráció körében honosodott meg az a nézet, miszerint Budapest védői a Nyugatot oltalmazták, s ha nincs áldozatvállalásuk, a szovjetek Nyugat-Európát is bekebelezik. Nálunk is népszerű ez a teória, ám az a valóság, hogy a nyugati szövetségesek már Nyugat-Európában voltak, és Jaltában épp ekkor döntöttek a kontinens háború utáni befolyási övezeteiről. Budapest a szovjeteknek „hadi trófea”, egy ellenséges állam fővárosa volt, amely akadályozta őket Bécs és Berlin mielőbbi elérésében, velük szemben a németek pedig azért tartották a végsőkig, mert szükségük volt a Dunántúlra és a Harmadik Birodalom határát itt akarták megvédeni.
Két diktatúra feszült itt egymásnak, a németeket hajtotta a beléjük nevelt porosz drill és kötelességtudat, és a kitörést követően sokan azért fordították maguk ellen fegyverüket, mert rettegtek a szovjet hadifogságtól.
A sikertelen kiugrási kísérlet után morális válságba került Magyar Királyi Honvédség Budapesten rekedt csapatai e küzdelemben csak mellékszerepet játszottak és szembesülniük kellett azzal, hogy a mérhetetlen pusztítás a régi magyar világ alkonyát is jelenti.
Lehetnek-e hősei a budapesti harcoknak?
Nemzeti, konzervatív hadtörténészként úgy vélem, igen, mert minden elesett katona hősi halott, függetlenül attól, melyik oldalon harcolt, hiszen valamennyien parancsot teljesítettek és nem önszántukból kerültek a harcok sűrűjébe. Ugyanígy hősök a Budapesti Önkéntes Mentő Egyesület tagjai, a tűzoltók, a pékek és a közművek dolgozói, akik a gránát- és bombazápor közepette is tették a dolgukat, miközben az életüket kockáztatták.
Budapest felszabadult vagy elfoglalták?
E kérdésre a Szovjetunió már 1945-ben választ adott, amikor Budapest bevételéért néven alapított emlékérmet, habár a szovjetek váltig hangoztatták, hogy felszabadították a magyar fővárost. A lakosság többsége – még a gettóban is – a harcok végét megszabadulásként élte meg és közülük csak kevesen érezték úgy, hogy a Vörös Hadsereg katonái felszabadítóként és nem egy másik totalitárius eszme terjesztőiként és új hódítóként érkeztek. Nyomukban megjelentek a moszkovita kommunisták, akik szovjet elvtársaik támogatásával nekiláttak, hogy a romok és a holttestek mellett a Magyar Királyság politikai és társadalmi berendezkedését is mielőbb eltakarítsák.
Babucs Zoltán, hadtörténész / Felvidék.ma
