Kossuth már 1848. július 11-i beszédében felvázolta az orosz beavatkozás lehetőségét, hiszen arra az 1833. évi münchengrätzi egyezmény értelmében Ausztria igényt tarthatott. Bécs nem akarta lekötelezni magát, ráadásul az angol és francia jóváhagyás nélküli intervenció nemzetközi konfliktussá terebélyesedhetett. 1849 tavaszán a magyar politikai vezetés ezzel számolt, azonban a detronizáció új helyzetet teremtett.
1849. március végére Bécsben is rájöttek, hogy a császári-királyi hadsereg egyedül képtelen megbirkózni a honvédsereggel. Előbb úgy vélték, hogy a bukovinai és a galíciai császári csapatok helyébe kérnek orosz erőket, így herceg Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy legalább 50.000 cári katonára számított.
A tavaszi hadjárat magyar sikere és a trónfosztás végül angol és francia intervenciós jóváhagyást eredményezett, mivel egyikük sem kívánta az európai status quo-t felborítani.
Az előkészítő tárgyalások 1849 márciusának vége óta tartottak, miközben több alkalommal kérték a cár segítségét – végül 1849. április 21-én hivatalosan –, majd 1849. május 1-jén I. Ferenc József maga írt levelet I. Miklós cárnak.
Az osztrákok pár tízezer fős, császári parancsnokság alatti orosz segélyerőt igényeltek, mert úgy okoskodtak, a Habsburg Birodalom
„idegen segítség igénybevételével elismeri, hogy képtelen a saját házában rendet teremteni, akkor bel- és külföldön elveszti minden hitelét”.
A cár azonban másként döntött: akkora erőt indít el Magyarországra, amely egyedül is képes a magyar hadsereget legyőzni. Ebből adódóan hadserege egynegyede készült fel a hadműveletekre: mintegy 200.000 katona, s további 80.000 fő készültségben.
Maga I. Miklós erről így írt:
„Ha már nem boldogulnak egymagukban, s a mi segítségünket kérik, engedjék meg, hogy én döntsem el, hogyan segítsek rajtuk. Beavatkozásunknak erőteljesnek, mindent elsöprőnek s nem részlegesnek kell lennie.”
Az oroszok megállapodtak a törökökkel, egyenlő jogokat biztosítanak számukra a dunai fejedelemségekben. Anglia attól tartott, további orosz expanzió következik be a Balkánon, de a magyarok ellen indítandó cári támadás megnyugtatta a szigetországot, mert érdeke volt, hogy a Duna-medencében Habsburg-uralom maradjon.
Lord Palmerston brit külügyér ekkor mondta az orosz nagykövetnek:
„Talán igazuk van, de végezzenek velük [mármint a magyarokkal] gyorsan.”
1849. május 21-én, amikor a honvédsereg bevette a budai várat, Varsóban találkozott a két koronás fő. Angyal Dávid után honosodott meg a magyar történetírásban, miszerint a Lazienki-palota nagy erkélyén az ifjú osztrák császár Európa zsandárja letérdelve és kezet csókolva kért segítséget a magyarok legyőzéséhez.
Hermann Róbert történész azonban kiderítette, hogy nem került sor e teátrális jelenetre – habár más megtette, hiszen 1849. május 1-jén gróf Bernhard Caboga altábornagy ily módon adott nyomatékot az osztrák miniszterelnök kérésének, megalázkodva Varsóban Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagy, Jereván grófja és Varsó hercege előtt.
A segélykérés így is beismerése volt annak, hogy Ausztriának orosz szuronyok kellenek a győzelemhez, így 1849. május 21. a magyar diadal mellett a szabadságharc haláltusájának kezdetét is jelentette.
Babucs Zoltán hadtörténész/Felvidék.ma
