Miklós öcsém nem jó körülmények közé született, ami nemcsak az ő, hanem talán egész korosztálya életét is meghatározta.
Születése idején kezdődött a csehszlovákiai magyarok üldöztetésének legsötétebb időszaka.
Kéthetes volt, amikor a családot ötvenkilós csomaggal akarták áttelepíteni a csehszlovák–magyar határon. A szülésznő rohant a házunkkal szemben lévő úgynevezett kommandatúrára azzal, hogy egy háromhetes gyermeket nem lehet az árok szélére kitenni, ráadásul még meg sincs keresztelve. – Majd a mezőn megkeresztelik – mondták. Az, hogy háromhetes volt, mentette meg családunkat attól, hogy kitelepítsenek bennünket ötvenkilós csomaggal.
Háromévesen a családdal együtt ő is megkapta az úgynevezett „fehér levelet”, amely a hontalanságot és a kitelepítést jelentette. Ennek az időszaknak minden kínját és keservét az anyatejjel szívta magába. Már egészen kisgyermek korában érzékenyen reagált a társadalmi problémákra.
Gyerekként megtanult szervezni.
Hordta a városban az előfizetőknek a háború után elsőként magyar nyelven megjelent Népnaptárt. Hétévesen segített édesapánknak aláírásokat gyűjteni a városban a magyar gimnázium újraindítása érdekében, amikor 1951-ben megnyíltak a magyar iskolák. A hatszázötven aláírással ellátott beadvány eredménytelen lett: Pozsonyban a Megbízottak Hivatala – a povereníctvo – iskolaügyi osztálya azzal utasította el a kérvényt, hogy nincs megfelelő képzettségű magyar tanár, ami a színvonal rovására menne. Hozzátették azt is, hogy ne is kérvényezzék, mert Losoncon magyar nyelvű gimnázium soha nem lesz – Losoncból szlovák város lesz. És ez végül sikerült is. Miklós tehát már gyerekként találkozott ezekkel a helyzetekkel.
Tizenöt évesen így fogalmazta meg életcélját:
„Életemet a csehszlovákiai magyarságnak akarom szentelni.”
Ekkor kezdett tudatosan készülni erre a feladatra. A család nem gátolta, sőt, segítette őt. Tulajdonképpen a család szellemiségéből nőtt ki ez az elhatározás.
A ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején egyre inkább az állambiztonság célkeresztjébe került, és érezte, hogy letartóztatása elkerülhetetlen lesz. Erre a családot is felkészítette. Kidolgozta a stratégiát.
Amikor végül börtönbe került, egy ismerős megkérdezte édesanyánkat, nem haragszik-e a fiára emiatt.
Édesanyánk azt felelte: – Nem, mert a fiam nem bűnöző. Jó ügyet szolgál. Büszke vagyok rá.
Amikor megalakult az Együttélés politikai mozgalom, nyolcvanéves édesanyám velem együtt nagy lelkesedéssel ragasztotta a plakátokat Losoncon, az első választás alkalmával.
Ez a lelkes időszak – azt hiszem – mindannyiunk számára emlékezetes maradt.
Emlékszem a Csemadok losonci helyi szervezetének 1990 februárjában zajló viharos gyűlésére. Valaki a jelenlévők közül felvetette a magyarok érdekvédelmének kérdését, és a vita hevében valaki bekiáltotta: „Magyar pártra van szükség!” A helyi szervezet akkori elnöke nem tudott úrrá lenni a helyzeten. Én már akkor ismertem Miklós terveit, és megígértem, hogy szólok neki, jöjjön el Losoncra egy beszélgetésre. Február 21-én Rimaszombatban részt vett a gömöri magyarok fórumán, és akkor eljött Losoncra is. A Csemadok akkori székházának nagyterme megtelt, a hangulat felfűtött volt, sokan mondták el véleményüket.
Élete utolsó éveiben gyakran gyötörte a kérdés: volt-e értelme az életének? Vajon a cél, amit fiatalkorában kitűzött maga elé, eredménnyel járt-e?
Sajnos, erre a kérdésre magának sokszor negatív választ adott. Csalódott volt, és szomorú. Erről többször beszélt nekem…
Hahn Duray Éva/Felvidék.ma
A megemlékezés elhangzott Losoncon, az Együttélés politikai mozgalom megalakulásának 35. évfordulójára rendezett találkozón.
