Augusztus 20-a alkalmából Sulyok Tamás köztársasági elnök a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét adományozta Czimbalmosné Molnár Évának. Az elismerést a budapesti Néprajzi Múzeumban rendezett ünnepségen Gulyás Gergely miniszter nyújtotta át. Az életút, amely ezt a rangos kitüntetést megalapozta, szorosan összefonódik a felvidéki magyarság kulturális és közéleti életével.
Milyen érzésekkel vette át a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét?
Meglepődtem, amikor arról értesültem, hogy bekerültem a kitüntetésre jelöltek közé. Egészen az utolsó pillanatig nem volt információm arról, hogy ki volt a felterjesztő. Ezért is sajnálom, hogy nem tudtam meghívni az átadóra. Számomra különösen fontos, hogy a javaslat Felvidékről érkezett.
Ön hosszú évtizedeken át jelen volt a felvidéki magyar közéletben. Hogyan tekint vissza ezekre az évekre?
1998 óta szoros kapcsolatban voltam a felvidéki közösséggel. 2000-től, a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatójaként már nem csak Pozsonyban szerveztem programokat, hanem egész Szlovákiában. Fontosnak tartottam, hogy ne csak kizárólag a magyarországi kultúrát mutassuk be, hanem a felvidéki magyar értékeket is támogassuk. Szívesen emlékszem vissza azokra az időkre, amikor írókat, költőket mutattunk be országszerte, a rendezvények utáni tartalmas beszélgetésekre. De kiváló kapcsolataim voltak szlovák kulturális intézményekkel, múzeumokkal, galériákkal, a szlovákiai kulturális élet meghatározó szereplőivel is. Amikor később nagykövetként visszatértem Pozsonyba, még sokan emlékeztek azokra az eseményekre, amelyeket évekkel korábban szerveztem.
Czimbalmosné Molnár Éva kitüntetése (Fotó: Miniszterelnökség)
Családi szálak is kötik a térséghez. Elmondaná röviden a gyökereit?
Dunaszerdahelyen születtem, ott jártam gimnáziumba, majd Selmecbányán érettségiztem. Ezt követően egyetemi tanulmányaimat Magyarországon végeztem. Férjhez menve Nyíregyházára kerültem, majd Budapestre költöztünk, ahol a Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgoztam. Innen indult az a pályám, amely során a felvidéki magyarság ügye végigkísérte az életemet.
Ma is él rokona Dunaszerdahelyen. Mennyire tudja tartani a kapcsolatot a szülőfölddel?
A nővérem nyugdíjas szakközépiskolai igazgató, ő Dunaszerdahelyen él. Most már ritkábban járok Felvidékre, de a mai napig sok meghívást kapok. Amikor nyugdíjba vonultam, tudatosan hátrébb léptem, hogy ne zavarjam az utódom munkáját. Természetesen továbbra is figyelemmel kísérem a felvidéki magyar közéletet, és ha tanácsot kérnek, örömmel segítek.
Nyugdíjasként hogyan telnek a mindennapjai?
Erre tudatosan készültem, mert nehéz egyik napról a másikra abbahagyni a munkát. A legnagyobb öröm számomra most a nagymamaság. Amikor a fiaméknál születtek az unokáim, én Kassán és Pozsonyban dolgoztam, így nem tudtam mellettük lenni – emiatt mindig volt bennem egyfajta hiányérzet és lelkiismeretfurdalás. Most azonban, a lányom gyermekének születésekor már ott lehettem és segíthettem. Ez pótolhatatlan érzés. Természetesen követem a napi politikát is, de most egy másik életszakaszt élek.
Czimbalmosné Molnár Éva átvette a kitüntetést (Fotó: Miniszterelnökség)
Elképzelhetőnek tartja, hogy egyszer ismét aktívan bekapcsolódjon a közéletbe?
Egyelőre nem gondolkodom ezen, de nem zárom ki a lehetőséget. A kormánytisztviselői munka mindig teljes odaadást igényelt, nem lehetett fél szívvel végezni. Most jól érzem magam a családi szerepben, de eljöhet az az idő, amikor újra aktívabb szeretnék lenni.
Mit tart a legfontosabbnak abból, amit a felvidéki magyarságért végzett?
A legfontosabb, hogy végig jelen lehettem a felvidéki magyar közösség mellett a nehezebb időszakokban is. Ami a politikát illeti, mindig szorosan követtem a magyar pártok munkáját, és ma is szívügyem, hogy a Magyar Szövetség bekerüljön a parlamentbe, mert a felvidéki magyarság, közösség megérdemelné. Ugyanakkor fájdalmasan érint a kialakult megosztottság. Szeretném megélni, hogy végre összefogjon, és ne egymás ellen küzdjön a magyarság, hanem együtt, egymásért. Hiszem, hogy a kritika hasznos, ha építő jellegű – én magam is mindig őszintén kimondtam, amit gondoltam, még ha nem is mindenki kedvelte ezt. A legfontosabb számomra, hogy amit tettem, az építő jellegű volt: igyekeztem hidakat építeni, értékeket teremteni, és talán sikerült jó értelemben nyomot hagyni a Felvidéken.
Pósa Homoly Erzsó / Felvidék.ma
