Mihályi Molnár László jegyzete – Amikor Beneš eltervezte az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlasztását (Detruises l Autriche-Hongrie, Párizs, 1916.), még nem sokan vették komolyan, mert az Antant hatalmai mögött álló bankoknak (Rottschild, Rockefeller) még másfajta elképzeléseik voltak Közép-Európa leigázásáról és felvásárlásáról.
Beneš brutális népnek és ellenségnek nevezi a magyarokat és németeket, és ekkor emeli a „történelmi tények” szintjére a „Nagymorva Birodalom” meséjének egyik változatát, miszerint ebben a térségben valamikor a szerbek és csehek egy államalakulatban éltek volna, s ezért egy háború utáni közös országot álmodott maguknak pénzéhes szakadkőműves fantáziájával, ahol még a Dunántúl nagy részét is elorozták volna e hiénák számára.
Masaryk, akit oly sok történelmi igazságot nélkülöző műben demokratának szoktak nevezni, még egy orosz herceget is elgondolt a nagy Szerb-Cseh Monarchia élére!
Szlovákságról itt szó sem esett, mert a Felvidéken duplájára hazudott létszámú szlávságot nem önálló nemzetként említették az angol, amerikai és francia diplomaták előtt, hanem mint a cseh nép egyik népcsoportját, mely tájszólásban beszél. (Annyi ugyan igaz, hogy a szlovákság csak a 18. században kezdett nemzetté formálódni a Kárpát-medencébe befogadott lengyel, goral, morva és ruszin elemekből, amelyek 14. századtól fogva menekültek a Magyar Királyság védelme alá, ahol a magyar keresztény kultúra hatása alá kerültek, de nem kényszerültek a sajátosságaik feladására. ) Benešék az országvesztő titkos társaságukat Maffiának nevezték el, szinte nem is titkolva, hogy micsoda gazemberségekre készülnek. Ebbe a morálba aztán már simán belefért, hogy a számukra kényelmetlen Štefániktól egy balesetnek álcázott gyilkossággal szabaduljanak meg.
Nem kell tehát aggódnunk esetleges lelkiismeret-furdalásukért a későbbi országalapító hazugságaik és jogtipró intézkedéseik kapcsán. Emberi jogok ide, demokratikus elvek oda, amikor a győztesektől megkapták a németekkel és magyarokkal bőségesen felpántlikázott ajándékukat, azonnal elkezdték a megszállt területek elszlávosítását: az őslakosok elüldözését, folyamatos zaklatását, szlávok betelepítését, földbirtokok elkobzását, hűségnyilatkozatok kényszerét, statisztikai adatok megahamisítását, földrajzi nevek átnevezését (!), történelmi emlékek átfestését , az államnyelv erőltetett terjesztését és a léleknyomorító szláv propaganda felsőbbrendűségének kötelező elfogadását.
Húsz év elnyomás után talán még a világháborús időszak is fellélegzést jelentett, de 1945 után következett a teljes jogfosztás, deportálások és az államhatalom szintjére emelt erőszak (tömeggyilkosságokkal tetézve, pl. kb. 60 ezer ember lőttek be a Šumava mocsaraiba). Esterházy János kálváriája csak egy a sok százezer közül…
Kilencven év megpróbáltatása után maradtak rengetegen, akiknek hite, reménye és gerince kiállta a próbát, de százezrek adták fel félelmükben öntudatukat, s ezzel együtt emberi jellemüket is, ami gyermekeikben nagyrészt eltorzult értékrendként, anyagias és gátlástalanul törtető magatartásként folytatódik. Az agymosás, amit a hatalom kultúra, iskolaügy, propaganda ill. érvényesülés címén kondicionált, rendszeres, módszeres és teljes körű volt.
Az első szakasza 1918-tól 1938-ig tartott, és Masaryk látszatdemokráciája jellemezte. 1945-től 1948-ig Beneš fasiszta jellegű országlása tombolt. A harmadik szakasz a kommunista, pánszláv-bolsevista diktatúra jegyében telt el 1989-ig. És a negyedik időszak a rendszerváltástól tart napjainkig, amelybe már a Szlovák Köztársaság másfél évtizedének rapszodikus időszaka is belefér.
A korszakok, rendszerek változtak, de a cél maradt, csak módszereiben és ürügyeiben módosult… nem eredménytelenül.
Már egyre többen hirdetik a megmaradt magyarok körében is azokat a hazug téveszméket, melyeknek magvait még Beneš és Masaryk ültette el. Mintha mi itt a szülőföldünkön egy nemrég érkezett betolakodó, hitvány csőcselék lennénk, és örvendenünk kellene annak, hogy egyáltalán megtűrnek bennünket, ezért tehát el kell fogadnunk minden feltételt, amit olyanok szabnak nekünk, akik nem ismernek és nem szeretnek minket. Még annyira sem toleránsak, mint a török volt másfél évszázadon át, amikor nem akart sem vallásunkban, sem nyelvünkben, sem szokásainkban korlátozni, ha az adót tisztességesen befizettük.
Mit mondhatnék azoknak, akik behódoltak ennek az agymosó propagandának?
Sajnálom, hogy már nem magyar fejjel gondolkodnak, és nem tartanak igényt erre az ősi kultúrkincsre…
Hogy ez nekik nem is lényeges…?!
Bizony, bizony: épp ezt a lemondó, jellegtelen és jellemtelen magatartást tekintik a lojalitás alapjának. Legutóbb is ilyen lojális hűségnyilatkozatot olvastam egy napilapban, amelyben húsz évvel ezelőtt szinte naponta zengedeztek a kommunista eszmék és a szocializmus vívmányainak megvédéséről és a dicső kommunista haza iránti hűségről. Mi változott azóta: csak a lap ára 50 fillérről 40 centre.
Egyik kutya, másik eb!
