Szlovákiában a munkatermelékenység az uniós átlag 80 százalékánál tart, a bérek viszont az uniós átlag egyharmadát érik csak el. S ahogy néhanap kiderül, csak annak az árán, hogy a legtöbben napi 10 vagy ennél is több órát dolgoznak. Sokakat foglalkoztat a kérdés: a munka ünnepéből újra a munkásszolidaritás és érdekvédelem napja lesz-e? Ok lenne rá.
Tavaly decemberben terjedelmes beszélgetést közölt az aktuálne.sk szlovák hírportál Peter Staněkkal, a Szlovák Tudományos Akadémia Közgazdasági Intézetének professzorával arról, miért is van halálra ítélve a kapitalizmus jelenlegi formája. A beszélgetés apropója a 21. századi kapitalizmus kihívásairól szóló konferencia kapcsán készült, ahol Staněk arról értekezett, az egyre növekvő jövedelemkülönbségek, a középosztály fokozatos kihalása és a multinacionális vállalatokkal kapcsolatos állami protekcionizmus hogyan hozza hátrányos helyzetbe a hazai (nemzeti) vállalkozásokat, és hogy miért nem működik a kapitalizmus a mindennapi élet többi szférájában, például az egészségügyben sem.
Staněk szerint 1989-hez képest teljesen megváltozott a kapitalizmus is. Míg a kommunista tömb fennállása alatt a Nyugat azt akarta bizonyítani, jobban törődik a munkavállalókkal, mint a kommunisták, az ellentábor eltűnésével ott is kihalt a közbeszédből a „konvergencia elmélete”, s egyre nagyobb nyomás nehezedett a bérezési szférára és a szakszervezetekre. „Az 1989-es német szociális piacgazdasági modell helyett a liberális modellbe folytunk bele, amit még súlyosbított a közép-európai helyzet” – fogalmazott, így most olyasvalamiben élünk, amire sem a kelet, sem a nyugat nem gondolt annak idején.
A korábbi folyamatokat két alapvető változás írta felül: a globalizáció és a washingtoni konszenzusban megszületett erőteljesen liberális gazdasági mainstream. Szlovákiában a gazdasági liberalizmusnak nem sok helye van Staněk szerint, mert a lakosság jövedelmi polarizáltsága óriási – mind az egyes rétegek, mind az egyes régiók között. A statisztikailag kimutatott átlagjövedelem nonszensz, hiszen számos régióban az ott élők több mint 70 százaléka szegénységben él. A szegények helyzete jobb időkben sem javul, nagyon kevés az elegendő jövedelemhez jutó ember, mert amíg a csúcságazatokban évi 12-15 százalékkal növekszik a munkatermelékenység, a bérek csak 1-2 százalékkal nőnek, a statisztikai átlagot pedig a multinacionális cégek csúcsmenedzsereinek 10-15 ezer eurós bérei javítják fel. A munkaerőpiac jellemzője az is, hogy míg a 90-es években a munkavállalók 5-7 százaléka dolgozott ügynökségeken keresztül, vagyis alapbéren, alkalmazotti bónuszok, prémiumok, elbocsátás elleni védelem nélkül, manapság 30-35 százalékra nőtt az arányuk. (Az adatok az SZTA novemberben publikált kutatásából származnak.)
Staněk szerint mítosz az is, hogy egy jelentősebb béremelés következtében a külföldi cégek elmennének Szlovákiából. Minimálbéren nagyjából 80 000 ember dolgozik, további 120-ezerre tehető azoknak a száma, akik hivatalosan minimálbért kapnak, a többit feketén, zsebre fizetik nekik. A befektetők a földrajzi fekvés, a jó szakképzettség miatt szeretik Szlovákiát, s azért is, mert az emberek hajlandók idegen munkakultúrát is elfogadni (alázatos hajlongás a koreaiknál, céges himnusz éneklése stb.), amit a britek, a lengyelek vagy a csehek kevésbé tűrnek el. Akadt cég, amely bezárt (Delphi), elment Romániába az alacsonyabb bér kedvéért, de gyorsan visszatért, mert ott a termékek nyolcvan százaléka selejt lett, míg Szlovákiában a hibaszázalék csak öt volt. Szlovákiában vonzó az alkalmazottak kreativitása is.
Ha Németországban elromlik a futószalag, a munka megáll, várják a szerelőt. Itt az alkalmazottak nekiállnak szerelni, maguk kitalálják, hogyan indítható el a gépsor.
Staněk szerint egy nemzedék múlva már nálunk sem lesz meg ez a kreativitás, akkorra kihal az utolsó ilyen munkásgeneráció is, mert a képzés ma már egészen más. Nyugat-Európának is ez a veszte. A német gazdaságot a kis szériás, csúcsminőségű, egyedi megrendelésre készülő termékek tartják fenn, melyeket kreatív emberek kis csoportja állít elő, kis vagy közepes cégben. Ezeket nálunk az állam nem támogatja, az államnak a hatalmas export, a külkereskedelmi mérleg javítása a fontos, a multinacionális cégek kreatív hazai kisbeszállítói meg arra kényszerülnek, hogy olcsón vállalják a munkát a multiknál. A kormány is erre ösztökéli őket. Azzal is például, hogy az intézkedéseit kizárólag a nagy multinacionális cégekkel való konzultációk, egyeztetések alapján hozza meg – s általában a kis és közepes hazai vállalkozások rovására.
A kis cégnek az alkatrészt pontos időben kell leszállítania, rendelkeznie kell az összes minőségi bizonylattal, igazolnia kell, hogy már gyártott csúcsterméket valakinek, és vállalnia kell, hogy ötévente csökkenteni fogja a költségeket és a gyártott termék árát is. (Ez a gazdasági környezet szüli a vállalkozási láncolatokat, melyek végén az iparosok sokszor nem kapják meg a fizetségüket, mert a fő- és alvállalkozók túl olcsón kénytelenek vállalni a nekik leosztott munkát.) A jövedelmi viszonyokat javítani ilyen körülmények között elképzelhetetlen. Pedig a jövedelmi olló szélesre nyílása politikai és gyakorlati szempontból is veszélyes. Egyrészt: felszámolja a középosztályt. Ha nincs középosztály, nincs hazai fogyasztás, csak az export marad, vagyis idegen partnereknek kell elköteleződni, így az ország sok szempontból sérülékeny.
Napjaink kapitalizmusának másik rákfenéje, a korrupció is a különbségeket növeli.
Az EU-ban átlagosan 350 millárd euró folyik el így, Szlovákiában hozzávetőleg 18 százalék, vagyis 3 milliárd. Ebből az összegből egészen jól lehetne működtetni az egészségügyet, az oktatást, a közszolgáltatásokat, a szociális ellátást. Ha nem lenne ilyen mértékű korrupció, az adóelkerülés is csökkenne. Ehhez azonban korrupciót nem tűrő társadalmi közhangulat és olyan törvények kellenének, melyek alapján személyes vagyonukkal is kezeskednének az érintettek a tiszta közélet, a tiszta gazdasági viszonyok betartásáért.
Napjaink kapitalizmusát Staněk szerint a migráció sem mentheti meg. Egyrészt: a bevándorlók zöme képzetlen; még az egyetemet végzettek műveltségének a minősége sem felel meg a mi követelményeinknek. Nyelvet, szakmát kell oktatni nekik, lakást, ruhát, egészségügyi ellátást kell biztosítani számukra. Szlovákiának azonban nincs elég pénze a saját nyugdíjasaira sem, a középosztályának a kétharmada lefelé csúszik, nyolcvan százalék nem tud félretenni a fizetéséből, egyre többen szorulnak rá a szociális segélyező rendszerre is. Nem lehet elvenni a jövedelmük felét a migránsok ellátása érdekében.
A saját fiataljainknak azt mondjuk, ha lakást akarsz, adósodj el harminc évre. Hatalmas társadalmi feszültséget gerjesztene, ha a migránsoknak ingyen járna mindez.
Ráadásul: napjaink trendje az Industry 4.0, a negyedik ipari forradalom. A német kutatási előrejelzések szerint 2020-ra ez a forradalom 2,5 millió munkahelyet szüntet meg. A robotizálás a munkaerő-szükséglet 20-30 százalékát feleslegessé teszi. Szlovákiában jól látható a változás a Volkswagen negyedik szerelőcsarnokán, ahol 326 ember dolgozik. Ha ennek a felszerelése ugyanolyan lenne, mint az előző háromnak, több mint ezer ember munkájára lenne szükség. Staněk erről a problémáról a Massachusetts Institut of Technology munkatársaival is tanácskozott, akikkel abban is megállapodtak, a munkaerő-szükséglet radikális csökkenése nagy veszélyforrás a jövőt illetően.
Senki nem tudja, mi legyen a munkanélküli emberekkel.
2030-ig hozzávetőleg 718 millió új munkakereső lesz a Földön, közülük 600 millió az arab országokban fog élni. Pakisztán, India és Banglades lakossága rohamosan gyarapszik, miközben környezeti állapotuk katasztrofális, a Bengáli-öböl környékén benyomul a tengervíz a folyómedrekbe és kutakba, tehát elfogy az ivóvíz, hasonló problémákkal küzd Észak-Afrika is, mely rövidesen teljesen elsivatagosodik. 160 millió ember indulhat útnak kontinensünkre a túlélést keresve, miközben az Európai Unió lakosságeltartó képessége – a bolygónkra vonatkozó fenntarthatósági tanulmányok szerint 2030-ra – 256 millióra csökken, mert több ember által kitermelt hulladékot a területe már nem képes felszívni. Szlovákia esetében a fenntarthatósági lélekszám maximálisan 2,5 millió fő lesz.
Bizonyos értelemben tehát mindannyian a túlélésért küzdünk. Ennek a feszültségei egyre erőteljesebbek lesznek, és ha továbbra is görcsösen ragaszkodunk a liberális gazdasági mainstreamhez, a jövő semmi jóval nem kecsegtet.
(NGYR, aktuálne.sk/Felvidék.Ma)