Az amerikai elnökválasztás közeledtével, illetve kimenetele körüli bizonytalanság fokozódásával újra a nem éppen enyhe idegesség diszkrét jegyeit fedezhetjük fel a transzatlanti szabadkereskedelmi övezetről szóló szerződés (TTIP) körüli történésekben.
Az alku végéhez közeledve május elején a témában már átéltünk egy kisebb zivatart. Akkor az éjjeliedény tartalmát a Greenpeace kínálta fel a részletekről eddig mit sem tudó közönségnek – megemésztésre.
A héten pedig Jean-Claude Juncker európai bizottsági elnök „pöcögtette” meg a nagyharangot, sejtetve a katasztrófát, hogy egyre valószínűbb, nem sikerül megállapodni az Egyesült Államok és az Európai Unió vámhatárainak lebontásáról. Ezért a június végi uniós csúcs résztvevőit arra kéri majd, erősítsék meg felhatalmazásukat az Egyesült Államokkal folyó szabadkereskedelmi tárgyalásokat illetően, döntsék el, miben engedhet, és miben nem az EU.
Logikus lépés, hogy Juncker a tárgyalási mandátum megújítására kéri a kormányokat, mert május elején az addig a nyilvánosság kizárásával folyó tárgyalások technikai lebonyolításába belekavaró Greenpeace-akció visszafogottabb hozzáállásra késztette a választásokra készülő francia és német politikai vezetést.
Jelenleg nemcsak a francia és német vezetők, de Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke is azt az álláspontot kommunikálja, hogy támogatják ugyan a TTIP-t, de az uniós szabályozás színvonalából nem engednek. Ezzel tulajdonképpen nyomás alá próbálják helyezni az időzavarba került Egyesült Államokat, hogy engedjen eddigi merev álláspontjából, mivel a labda jelenleg inkább az amerikai térfélen pattog.
A TTIP megkötésére irányuló tárgyalások immár tizennegyedik fordulója várhatóan júliusban kezdődik meg Brüsszelben. Majdnem harminc fejezetről tárgyal az Egyesült Államok és az EU, és mivel az egyezkedés a döntő szakaszába érkezett, érthetőek az egyre hevesebb szóváltások. A Greenpeace-gerillaakciónak álcázott kiszivárogtatás – jobban belegondolva –mind a két félnek hasznos szolgálatokat tehet. Az amerikai fél tesztelheti, mennyit is lehet lenyomni az előkészített szerződést majdan ratifikáló európai nemzeti kormányok torkán. Ennek alapján eldöntheti az amerikai tárgyaló, hogy miben és mennyit kell minimálisan engednie az eddigi álláspontjából. Az európai tárgyaló pedig szintén profitálhat, ha a közvélemény nyomása elmozdítja az amerikaiak eddigi merev, elutasító hozzáállását.
A bizottság szerint egy jó TTIP-megállapodás a GDP 0,5 és 0,4 százalékával növelné az uniós és az amerikai gazdaságot, és háztartásonként évi 500 euróval növelné az elkölthető jövedelmet. Viszont az európai közvélemény jogosan tart attól, hogy ez utat nyit a tőkeerős, globális amerikai nagyvállalatok érdekeinek Európába, melyek skrupulus nélkül gázolnak majd át a környezet-, illetve fogyasztóvédelmi szempontokon.
A gazdaságok kapcsolatának erősítése jó ötletnek tűnik, ha azt vesszük, hogy a világgazdaság GDP-jének 18,6%-át adó EU gazdasága (18 500 milliárd dollár) kapcsolódna a világgazdaság 17,5%-át adó USA (17 350 milliárd dollár) gazdaságával. Viszont figyelembe kellene venni azt a tényt is, hogy mivel az EU lakossága cca. 507 millió, az USA lakossága pedig 323 millió, ezért az EU egy főre jutó GDP-je, illetve vásárlóparitása csak kétharmada az USA-énak. Az újonnan csatlakozott államok polgárainak erőteljes deja vu érzése lehet majd, hiszen arányaiban hasonló vásárlóparitással (lemaradással) csatlakoztattuk be országainkat az EU15-be. A csatlakozás utáni magunkhoz térést követően a mi GDP-nk is növekedett, de ez nem jelenti azt, hogy a polgáraink életkörülményei is javultak. Az igazi győztesek egyelőre a nagy nemzetközi vállalatok lettek, és még sok év kell hozzá, hogy Európa mind keleti, mind nyugati polgárai győztesnek érezzék magukat.
Természetesen akkor is minden a tárgyalások során kialkudott pozícióktól függött. A mi vezetőinket hajtotta az oroszoktól való minél gyorsabb leválás és a fejlett nyugathoz csatlakozás álma. A jelenlegi EU bürokratákat pedig hajtja a gazdaság minél gyorsabb felpörgetése.
Pedig a lépéskényszer az amerikaiak oldalán van. Elég elolvasni George Friedman vizionáló írásait Amerika lehetséges geostratégiai lépéseiről, amelyeknek célja, hogy továbbra is fenntartsák az egyedüli birodalmi pozíciót. A sok lehetséges forgatókönyvet mindig egy félelem vezérli, nehogy kialakuljon egy eurázsiai együttműködés, amely hosszútávon veszélyeztetné Amerika pozícióit. A TTIP-n kívül Amerikának még vannak lehetőségei egy esetleges európai-orosz együttműködés megakadályozására, akár egy konfliktus kirobbantásával az EU keleti végein, vagy a Baltikumban; akár, mielőtt még a német gazdaság teljesen bedarálja a térséget, kihasználva a lengyelek történelmi félelmét a két szomszédjától, megerősítené Közép-Európát. Kialakulna egy harmadik erőközpont, a németek mozgásterének csökkentésére.
Pedig a megoldás egyszerű. Végre tudatosítani kellene, hogy Európa érdekei a nemzetei és polgárai érdekeivel azonosak, nem pedig a valós vagy misztifikált gazdasági érdekekkel. Ekkor tudja csak Európa kivédeni a látható és láthatatlan idegen hatalmak manipulálását.
