A Kárpát-medencei magyar kisebbség – helyzetkép és kilátások című műhelybeszélgetésre került sor ma Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia Jakobinus Termében. A beszélgetésre meghívták Csáky Pált (a képen), Markó Bélát és Pásztor Istvánt, az MKP, az RMDSZ, illetve a VMSZ elnökét, valamint Gál Kinga és Tabajdi Csaba európai parlamenti képviselőket is. A konferencia házigazdája Glatz Ferenc, az MTA Határokon Túli Magyar Tudományosság Kuratóriumának elnöke volt.
Az alábbiakban Csáky Pál beszédének összefoglalója olvasható
„Elismerem, némileg provokálóan hathat jegyzetem címe, ám az a tény, hogy húsz évvel a rendszerváltozás megkezdése után a külhoni magyar közösségeknek szinte ugyanazon gondjaival vagyunk kénytelenek foglalkozni, mint két évtizeddel ezelőtt, némiképp talán mégiscsak visszaigazolja a kérdésfelvetés módjának jogosságát. Ki gondolta volna ugyanis 1989-90 reményteljes hónapjaiban, hogy 2006-ban azon kell megütköznünk pl. Szlovákia viszonylatában, hogy nyelvi jogaink alacsonyabbra süllyedtek, mint 1988-ban voltak?
Azt hiszem, valóban itt az ideje szembenézni néhány problémával magyarok és szomszédok, magyarok és magyarok, de kisebbségek és Európa viszonylatában is.
Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor a kilencvenes évek elején elolvastam lord Dahrendorf ismert jóslatát arról, hogy a valószínűleg gyors politikai és a szükségszerűen lassúbb gazdasági változások után évtizedekre lesz szükség ahhoz, hogy az oly kívánatos tudati változások is lejátszódjanak a fejekben itt, Kelet-Közép-Európában is. Minden porcikámmal igyekeztem tiltakozni a jóslat egyébként érthető logikája ellen, s magam is abban reménykedtem, hogy a bigott ideológiától szabaduló társadalomban az emberi szellem csak-csak képes lesz egyértelműen előbbre vinni a dolgokat.
Nos, létünk nem minden vonatkozásában történt ez így. Úgy néz ki, a mi nemzedékünknek is meg kell tanulnia, hogy a történelem nem lineárisan előreívelő folyamat, néha bizony érthetetlen kitérőkre, nagyon furcsa kacskaringókra is képes. A szép elképzelések mellett azt is tudomásul kell vennünk, hogy az érdek napjainkban is, európai szinten is képes negatívan befolyásolni a legdemokratikusabb intézmények működését is. Arra sem gondoltunk talán oly egyértelműséggel, mint a későbbi folyamatok ezt indokolták volna, hogy a demokrácia nemcsak a szép eszmék, de a szenny számára is prezentációs lehetőséget teremt. S hogy nemcsak az emlékezet, hanem az akarat is lehet szelektív.
1989 után valóban megbolydult Kelet-Európa. A nyugati elitek csakúgy, mint a kelet-európai alternatív szerveződések, nem voltak igazán felkészülve a bekövetkezett folyamatokra. Sokan rögtönöztek sokféleképpen, s amikorra nyilvánvalóvá vált, hogy az eufória eltűnőben van, s komoly problémák valós megoldási lehetőségeit kell megtalálni, sokan el is bizonytalanodtak. Voltak időszakok, amikor úgy tűnt, hogy a folyamatok kicsúszhatnak az ellenőrzés alól. Az akkori legfontosabb kívánalom úgy hangzott, hogy ha csak lehet, el kell kerülni a nyílt konfliktusokat, mindent meg kell tenni azért, hogy ne folyjon vér – vagy ha ez elkerülhetetlen, minél kevesebb vesszen belőle. Mivel jómagam 1990 óta vagyok parlamenti képviselő, tapasztalatból tudom, 1990-94 táján ez a kérdés izgatott mindenkit, akivel érdemben beszélnünk adatott a várható folyamatokról. A történelem azonban megint csak visszaigazolta: a dolog nem az ilyen kívánalmak szerint működik. Nem tudták elkerülni a vérontást a volt Jugoszlávia, sem a volt Szovjetunió területén. Mindez nagyon rosszat tett a mi ügyünknek is: amíg a kilencvenes évek elején volt egy bizonyos fogadókészség a mi kisebbségi problémáink kezelésére is, addig a délszláv és a posztszovjet folyamatok mindenkit óvatossá tettek, később pedig a nyugat-európai bevándorlás keltette problémák gerjesztettek olyan gondolatokat, amelyek nagyobb óvatosságra intettek mindenkit.
Emlékszem arra a napra, amikor a Gorbacsov elleni puccs híre berobbant a szlovák parlamentbe. Visszaemlékszem a délszláv válság véres eseményei által kiváltott hatásokra is. Emlékszem 1992. március 14-ére, amikor a még hivatalban lévő csehszlovák elnököt, Václav Havelt kis híján fizikailag bántalmazták Pozsony főterén. Emlékszem 1992 júliusára, amikor a szlovákok elfogadták függetlenségi nyilatkozatukat. Mi azt kértük, legyen része a deklarációnak egy olyan mondat is, amelyben garanciát kapunk arra, hogy a kisebbségi jogokat velünk egyeztetve, megfelelő szinten kezelik majd. Nem fogadták el javaslatunkat, mint ahogy a szlovák alkotmányt is féloldalas, túlzottan nemzeti szempontok alapján fogalmazták meg. Így nem szavazhattuk meg azt sem, mert egy torz, idejétmúlt filozófiát képviselt, annak érvényesítését vetítette előre. A szlovák nemzet tagjainak hegemóniáját deklarálta a soknemzetiségű Szlovákiában, egy olyan államban, ahol minden ötödik polgár a szlováktól eltérő nemzetiségű. Tiltakoztunk akkor is, az Európa Tanács meg is vizsgálta a dokumentumot, javaslatokat is tettek bizonyos változtatásokra – ám a legfontosabb mégiscsak az volt számukra, hogy ha már szét kell válnia Csehszlovákiának, békésen történjék meg, ne konfliktusok árán. Mindkét esetben, amikor a szavazások után kijöttünk a parlamenti tárgyalóteremből, addig nem látott mennyiségű újságíró rohant meg bennünket, és egy dolgot kérdeztek mindannyian: lesz-e konfliktus, hogyan fogunk reagálni az elutasításokra.
Mi pedig bizonygattuk, hogy nem lesz konfliktus, nem akarunk konfliktust. Mi európaiak vagyunk, mi demokratikus módon, a tárgyalóasztaloknál akarjuk megoldani a problémáinkat, nem az utcán. Nem voltunk hangosak, konstruktívak, visszafogottak voltak a magyar kormányok is – amelyekkel ugyanazt játszatták el, mint a 20. század folyamán oly sokszor: zsákba futva kellett versenyt futniuk a történelemmel. S közben sorra mentek el mellettünk a történelmi vonatok: azt vettük észre, hogy a kétoldalú kapcsolatokban nem tudunk érdemi megoldásokat kieszközölni. Nemzetközi téren a nagy reménységnek, kormányközi dokumentumnak indult 1201-es dokumentum ajánlássá silányult csupán. Lufinak bizonyult a szépreményű Balladur-terv is. A Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartája is sokat sejtetett az elején, majd a kormányok belecsempésztek több olyan mechanizmust, amelyekkel megszelídíthetővé vált, amelyek által a legfontosabb üzeneteit semlegesíteni lehet. Emlékszem arra a délutánra is, amikor – 1995-ben – Tabajdi Csaba államtitkári irodájában ültünk, s az akkori kormány képviselői felvázolták nekünk, mi mindent sikerült belecsempészniük a szlovák-magyar alapszerződésbe. Amikor egyedül maradtunk, egymás felé fordultunk és némi malíciával azt mondtuk: nagy bajban leszünk, ha bármikor a jövőben erre a szerény tartalmú szerződésre kell majd hivatkoznunk. S bizony, megtörtént: nagyon furcsán éreztem magam két héttel ezelőtt, amikor az alapszerződés egyik fejezetének tartalmával kellett érvelnem a kormánykoalíció irányában Pozsony szebb napokat is megélt, veretes városában.
Legyünk azonban korrektek: Szlovákia felvétele során az Európa Tanácsba elfogadtak néhány ajánlást, amelynek köszönhetően – nem teljes mértékben, de legalább részben – megoldódott az anyakönyvvezetés problémája, a névhasználat bizonyos kérdései és a községek anyanyelvi megnevezésének lehetősége. Az EBESZ ügyködésének köszönhetően kaptunk 1999-ben egy féloldalas kisebbségi nyelvhasználati törvényt is. S amikor később, 2003-ban és 2004-ben arról volt szó, milyen feltételek mellett léphet be Szlovákia az EU-ba, csak összehoztunk egy államilag finanszírozott egyetemet is Komáromban, s bizonyos részeiben megváltoztattuk az alkotmányt is (a 19. századi nemzetállam-filozófiát sugárzó preambulumot sajnos nem sikerült átírni). Viszonylag jó változatban ratifikáltattuk a Kisebbségi vagy Regionális Nyelvek Európai Chartáját is, bár annak tartalmát Szlovákia máig nem ültette át maradéktalanul a jogrendjébe. A legnagyobb hozadék azonban mégiscsak az volt, hogy – európai és amerikai nyomásra – két alkalommal kormányba tudtunk kerülni, s be tudtuk bizonyítani magunknak és mindenkinek, hogy képesek vagyunk felülemelkedni a kisebbségi horizontokon, képesek vagyunk felelősséget vállalni az ország nagy kérdéseinek megoldásáért is. Történelmi mércével megítélve is fontos volt, hogy képesek vagyunk az européerebb szlovák értelmiséggel együttműködni az ország és a térség jövőjének érdekében. Persze közülünk is sokan azt gondolták, hogy az európai uniós tagság majd megnemesíti a gondolatokat és felemeli a politikai partnereket. Azt reméltük, hogy a jobbik nemzeti elitnek csak lesz annyi sütnivalója, hogy nem engedi a hatalomhoz az izolacionista, magyarellenes, bigott nemzeti politikát hirdető – ám ugyanakkor a korrupciót legkeményebben megvalósító – Szlovák Nemzeti Pártot.
Tévedtünk – mert a másik Szlovákiának –, Fico populista pártjának s Mečiar értéknélküli, hataloméhes kollégáinak minden mindegy volt: ők minden áron kormányba akartak kerülni. Nekik szervilis partnerek kellettek tisztátalan politikai játékaikhoz. Így történt, hogy 1994 után 2006-ban másodszor került hatalomra egy olyan koalíció, amely nyilvánvalóan szenved a szlovák politikai elit legnagyobb problémájától: nincsenek államvezetési tapasztalatai, nincs kellő politikai-társadalmi intelligenciája, az államot egy kft-nek tekinti, s úgy is próbálja meg igazgatni. Ők szinte meg vannak sértődve, hogy az állampolgárok nem mindent hisznek el nekik – például, hogy Malina Hedvig önmagát verte volna véresre –, a közpénzekkel kapcsolatban pedig az a legnagyobb gondjuk, hogy lehet minél nagyobb részüket lenyúlni. S hogy még furcsább legyen a dolog: a kedvező gazdasági háttér miatt a külföld a szellemi tehetetlenség törvényének engedelmeskedve még sokáig mint bezzegországról beszélt erről a Szlovákiáról is.
S mert a történelmi folyamatok nem csupán kacskaringósak, hanem előbb vagy utóbb felszínre hozzák az igazságot is, Szlovákia viszonylatában is értelmet nyert az a híres amerikai találó megjegyzés, amely szerint sok embert bizonyos ideig meg lehet téveszteni – ámde mindenkit korlátlan ideig mégsem. Szlovákiának 2004 és 2006 között – köszönve a mi hozzájárulásunknak is – jó sajtója volt, s ezáltal jó hírneve alakult ki. 2002 és 2006 között lényegében az történt, hogy egy alacsony szervezettségű társadalomban egy felvilágosult abszolutizmus eszközeit alkalmazó politikai elit némileg erőszakolt módon jó pályára állította az országot – s ez a folyamat meghozta a gyümölcsét. Ennek alapja a gazdasági folyamatok sikeres kezelése és egy kedvező világgazdasági hullám szerencsés meglovagolása volt. S ha valaki netán túl keménynek tartaná a fenti jellemzést, annak számára visszautalok pl. arra a tényre, hogy az ún. 2. Dzurinda kormány – amelynek tagja voltam – a hadsereget vetette be Kelet-Szlovákiában a romalázadások megfékezésére. Ennek igazi célja a szociális juttatások jelentős megnyirbálása után a romák uzsorások általi felheccelése miatt kiváltott fosztogatások megregulázása volt.
Nemigen kérdeztük meg akkortájt a társadalom véleményét az adóreformról, illetve a gazdasági és a szociális légkör megváltoztatásának elemeiről sem. Szerencsénk volt az autóipar (Peugeot, Kia, Volkswagen), az elektronika (Samsung) és az acélipar (US Steel) konjunktúrájával, amely iparágak meghonosítását 2003-2004-ben valóban jelentős állami támogatásokkal is segítettük. A sokat emlegetett gazdasági csodafolyamat alapja pedig az autóipar kapacitásainak négy éves felfutása volt – amely iparág az azóta bekövetkezett válságnak köszönhetően egyébként valószínűleg már soha nem éri el azokat a tervezett gyártási számokat, amelyekről 2006 és 2007-ben oly sokat regéltek.
Magyarország pedig időközben némi bukórepülésekkel kísérletezett, aminek hozadékaként jelentős mértékben csökkent az ország – és így az egész magyarság – nemzetközi érdekérvényesítő képessége. Ráadásul a magyarországi társadalom által kitermelt egynémely negatív jelenség sem tett jót nemzetközi pozícióinknak. Magyarország elvesztette az eleganciáját, az úriember-imázsát, s a szomszédok egynémelyike ezzel vissza is él: a civakodó szomszédok problémái nevű játékot igyekszik erőltetni mindmáig, ahol egyik fél sem különb a Deákné vásznánál – tudván, hogy ez a játék mindig is a birtokon belülieknek kedvez.
Itt állunk tehát 2009-ben, s azért némi reménnyel nézünk a jövőbe. Az EU érezhetően nem akar mélyebben belefolyni ebbe a problémahalmazba, mi pedig ilyen szomszédokkal csak huzakodni – vagy jobbik esetben araszolgatni tudunk. Mindannyian tudjuk, hogy egy átfogó, korrekt megoldást az önkormányzati formák kombinációjának kiteljesítése jelenthet. Ehhez azonban kellene némi fogadókészség a szomszéd államok többségi nemzeteinek részéről is. Az a játék ugyanis, hogy mi azt mondjuk: a jogainkat szeretnénk megvédeni, sőt bővíteni, ők pedig erre azt válaszolják: sanda szándékaitok vannak, határváltoztatást akartok, cinikus és primitív játék is egyben. S ezt nem lehet naponkénti nagyeskükkel ellensúlyozni, amelynek értelmében a kormánypárti magyar közjogi méltóságok délelőtt, az ellenzékiek pedig délután teszik le a nagyesküt, hogy nincsenek ilyen szándékaik. Szomszédjaink jobb fiai ugyanis pontosan tudják ezt, sőt, azt is tudják, hogy ha esetleg valakinek az agyában megjelenne egy ilyen gondolat, annak semmi realitástartalma nem lenne. Ők azonban saját magukat s támogatóikat manipulálják az ilyen torz játékokkal. Ez a hírhedt Slota-féle perpetuum mobile: a legprimitívebb érveléssel, az oktatásügyi torzításokkal és bizonyos ál kulturális szervezetek (Matica Slovenská) által sugallt förmedvényekkel karbantartom támogatóim nacionalizmusát, magyaroktól való félelemérzetét, ha pedig jönnek a választások, akkor nem kell programot alkotnom és megoldásokat keresnem az ország és a társadalom bajaira. Egyszerűen csak visszautalok a torz beidegződésekre, és íme: ez 10-12 százaléknyi eredményre elegendő. Torz, primitív, veszélyes, de működő játék.
Ezen a ponton kellene az EU odafigyelése és támogatása: az EU-bürokráciának azonban ehhez nemigen fűlik a foga. Márpedig az út erre vezethetne tovább: korrekt kisebbségi törvények, működőképes, hatékony kisebbségi önkormányzati rendszerek kellenek Szlovákiában is, Romániában is, Szerbiában is, mindenütt. A nyugalom, a pozitív társadalmi fejlődés miatt. Mert ezek az őrült nemzeti görcsök nagyban fékezik a szomszédos népek demokratizálódási folyamatait is. Csak hát a torz nemzeti érdek megjelenítése miatt ez az ár sem nagyon drága – ráadásul féldemokráciákban lehet a legjobban halászni a zavarosban. Ez pedig bizonyos körök számára nem is olyan rossz velejárója ennek a tisztázatlan folyamatrendszernek ezekben az államokban (sem).
Ismétlem: itt kellene megjelennie az európai közösségi érdeknek. Ezen a ponton kell kihasználnunk az EBESZ főbiztosának ajánlásait, s az Európa Tanács által kínált lehetőségeket is. E mögé kell beállítani egy EU-konform politikai akaratot: le fogjuk tenni az asztalra a kisebbségi nyelvhasználati törvény újabb változatát csakúgy, mint egy korszerű kisebbségi törvény tervezetét is.
S hozzá kell tennünk: ha Európa mindezek felett ismét átlép, abból csak újabb feszültségek és újabb fölösleges problémák adódnak. Szlovákiában demokratikusan, választások útján kell kezelni azt a kívánalmat, hogy még egyszer ilyen szerencsétlen kormánykoalíció ne jöhessen létre. Ezt kívánjuk elmondani újra és újra a velünk egy országban élő többségi nemzet irányában is, mert ez az ő érdekük is.
Sziszifuszi munka, de más utat nem látok”.
