Már amikor megszületett az ún. „konnektortörvény”, vagyis hogy minden háztartás, amely villanyáramot fogyaszt, köteles üzembentartási díjat fizetni a közrádió és köztelevízió fenntartására – de alkalmazotti létszámtól függően kötelesek fizetni a természetes és jogi személyek is – Tomáš Galbavý, az SZDKU képviselője javasolta: az államkassza vállalja át a kiadásokat. Akkor a költségvetés egy konkrét százalékára gondolt a képviselő. Régi javaslatát most felmelegítette: a büdzsé egy százalékát adná a két elektronikus médiának (0,7:0,3 arányban), hogy úgymond függetlenítse a politikai-hatalmi befolyásolástól. Galbavý jelezte: javaslatát a parlament plénuma elé viszi. Ezt megteheti. Bár az ötlet eredetileg sem az övé volt, de ő a parlamenti képviselő. Először Richard Sulík gazdasági elemző (Hayek Alapítvány) vetette fel, akiből közben pártelnök lett, és egyik fontos kampánytémája a közmédia. Annyira az, hogy már hónapok óta gyűjti az aláírást a költségvetésből finanszírozott állami rádióért és televízióért, s legutóbb a szombati ellenzéki kormánybíráló nagygyűlésen szaporította támogatói számát. Nemrég Sulík azt nyilatkozta, biztatóan alakul a helyzet, s előfordulhat, hogy a parlamenti választásokkal együtt népszavazás is lesz erről a kérdésről. Most úgy tűnik, ellenzéki oldalon sem tartják bűnnek elorozni egymás ötleteit, különösen, ha azok az egyszerű halandókat is megszólítják. A koncessziós díj pedig ilyen: minek fizessünk, ha lehet ingyentévénk, -rádiónk…
Más kérdést ugyanis még egy népszavazás sem dönthetne el. Az elektronikus közmédia függetlensége nem azon múlik, hogy egyenként álljuk-e a számlát, vagy az általunk befizetett adókból fizetjük-e ki. A fenntartási költségek bennünket, adófizetőket terhelnek. (Legfeljebb a természetes és jogi személyek járnak jól vele, talán ezért is ők a fő lobbistái a költségvetési finanszírozásnak.)
A közmédia hatalmi és politikai függetlenségéhez nem a finanszírozási törvényen át vezet az út, hanem a médiatörvényen. Azon viszont – egyelőre – senki nem kíván változtatni. A médiatanácsok összeállítását a csúcspolitikának esze ágában sincs kiengedni a kezéből, s amíg a tanácsokat a parlament választja meg konszenzussal, de általában pártmandátum-arányosan, addig kár független köztévéről és közrádióról ábrándozni. Addig legfeljebb a pártok egyensúlyáról beszélhetünk, amit rendszeresen mérnek is a főhatóságok (néha a civilek is, pl. a MEMO), mégpedig úgy, hogy percekben kimutatják: egy-egy adott időszakban hány óra hány percet kapott az éterben/a képernyőn a kormány, illetve egy-egy parlamenti párt. Ilyen körülmények közt független médiát emlegetni, s erre hivatkozva népszavazást rendeztetni a finanszírozásról – álságos és félrevezető.
Írhatnám azt is: kampányfogás. Ígéret a „nesze semmi, fogd meg jól” sorozatból. Akkor is, ha vadonatúj politikai arcokat mellékelnek hozzá.
Felvidék Ma, gy
