A hivatalosan ünnepeltetni kívánt iromány, amit ünnepelnem kellene a mai napon, így kezdődik: Mi, a szlovák nemzet – ezek szerint nekem, mint a magyar nemzet tagjának nincs mit ünnepelnem ezen a napon, vagy mégis?
Igen, ha akarok, akkor bizony találok elég súlyos okot 2018. szeptember 1-nek az ünneplésére. Elmondhatom ugyanis, hogy ezzel a nappal két kisunokám kezdi meg az első iskolaévet tölteni, és annak ellenére, hogy egyikük sem tagja az alkotmány bevezetőjében meghatározott államalkotó nemzetnek, pusztán csak az államalkotó nemzet szolgájává kinevezett más nemzetiségek egyikének tagja, azért feltehetően az egymástól cca 80 kilométernyire található két szlovákiai alapiskolában megtett első lépéseik napját talán mégis ünnepként könyvelhetem el.
Ezen túl nincs sok ünnepelni valóm, mert bár az államalkotó nemzetben az eltelt 68 évem alatt találtam néhány olyan embert, akikkel minden probléma nélkül vállalnám az egy nemzethez való tartozás állapotát is, ám rajtuk kívül bőségesen volt alkalmam kapcsolatba kerülni olyanokkal is, akik emberség témakörben a kutyám erkölcsi szintjét is mélyen alulról szemlélnék, tehát az ünnepelni valóm emberismereti alapon igencsak kétséges.
Harmadik oldala az éremnek az alkotmányban meghatározott eljárási norma szerint az emlékezet a korábbi tapasztalatainkra, mely szerint ünnepelnem kéne a mai napon azt a tapasztalatomat, hogy az önálló Szlovákia törvényei által felettesemnek nyilvánított hivatalnok egyszerűen minden jogalapot nélkülözve 1998. március 14-i hatállyal leváltott iskolaigazgatói tisztségemből. Ezen lépés indoklására elegendő ok volt számára, hogy a leváltásomat megelőzően több mint egy hónappal korábban, vagyis 1998 január 31-én az általam vezetett iskola kétnyelvű nyomtatványokon értelemszerűen két nyelven magyar és szlovák nyelven kiállított bizonyítványokat adott diákjainak, semmibe véve ( valójában durván alkotmányellenesnek tekintve) azt a hivatalnoki nézetet, mely szerint az alkotmányban még „közösen a nemzetiségekkel” eszméjét úgy képzelte valóra váltani a félművelt hivatalnoksereg, hogy a közösen fogalmába beletartozik az anyanyelve nélküli állapot is.
Már maga a dátum kiválasztása is egyértelművé tette, hogy itt semmiféle alkotmányos érdekről nincs szó, pusztán csak egyszerű emberi ostobaságból eredő bosszúról, mert azon az éven március 15-e vasárnapi napra esett, ami ugye munkaszüneti nap, tehát az 1998. március 15-i hatályú intézkedés esetleg támadhatóvá vált volna emiatt, így az azt megelőző szombat vált elbocsátásom napjává, ráadásul ezt az intézkedést hétfőn azaz március 16-án, az aznapi tanítási ciklust bezáró időpont után adta tudtomra az érintett agyilag sérült felettesem, mire én természetesen közöltem vele, hogy azt a papírlapot maximum az épület egyik legkisebb helyiségében használható segédeszköznek tudom tekinteni.
Ezzel az optimista elképzelésemmel vette kezdetét egy fél évig tartó huzavona, ami miatt nehezen tudom ünnepként elkönyvelni az „irtsátok ki a magyarokat” több mint ezer évet megélt eszmeiségére alapozott vesztesek utólagos bosszúját, illetve az erre az utólagos bosszúra alapozott utódállamok hivatalos ünnepeit, mondjuk a Karácsony és a Húsvét kivételével.
Azért tegyük hozzá, hogy a hivatalos hatalom alkalmatlansága és egyes képviselőinek a leváltásommal rokon szintű tökkelütöttsége az állampolgárok többségében is átlépte az eltűrhető határt és a Mečiar úrelvtárs és barátnője Slavkovská asszony a süllyesztőben folytatták politikai karrierjüket, és a követőik bár bocsánatot nem kértek az elődeik korlátolt döntése eredményeként megvalósított meghurcoltatásért, de annyi elégtétellel szolgáltak, hogy helyretették a március 14-től fennálló iskolák igazgató nélküli állapotát és visszahelyeztek bátorkeszi kollégámmal együtt igazgatói tisztségünkbe. Azt azért senki se várja tőlem, hogy ezért a szlovák alkotmányt és 1992. szeptember 1-ét ünnepként fogom tisztelni. Igazamat aláhúzza az a közel 20 esetben megvalósított módosítás, ami ennek a dicső fogalmazványnak a létéhez társul.