Bevallom, nem értek a politikához, de úgy, ahogy más embertársam, olykor belekontárkodom, írásban, véleményben. Most is ezt teszem, mert valami nagyon nem világos előttem, és legalább megpróbálok hangosan gondolkodni, gondolatot ébreszteni.
Mint arról beszámoltunk, Párkányban szeptember 9-én nagy plakátokon hirdetve, vagy 100-200 fős részvétellel, egy ügybuzgó cseh-morva egyén – ma már betelepültnek mondanánk – (1993-tól szlovák állampolgár) szervezésével ünnepelték Csehszlovákia megalakulásának 100. évfordulóját. Még sehol másutt talán nem emlékeztek, de a szervező és a segítői szerint ők voltak az elsők az országban – méghozzá magánszemélyként.
Naponta olvassuk a Visegrádi Négyek jó együttműködését, fontosságát, amit még laikus fejjel is felfoghatunk, hogy most és itt Európa közepén mennyire fontos ez nekünk. Félretéve a napjainkban is ért sérelmeinket a Felvidéken.
A napokban megjelent szöveget olvasva, azonban megint sok minden keveredik bennem. Íme egy idézet belőle:
„Szlovák politikusok nyíltan hangoztatják, hogy Visegrádot hasznosnak tartják, de Szlovákia nem fogja „holmi elvből” támogatni a cseheket, a lengyeleket és a magyarokat. Pozsonyban tudják, hogy különböző ügyekben különböző szövetségek születnek, és káros lenne mindenáron ragaszkodni a visegrádi szolidaritáshoz, mert az EU többi tagországa viszont racionálisan viselkedik”.
No akkor most mi van? Ünnepel vagy nem ünnepel a szlovák állampolgár október 28-án?
Párkányban miért volt fontos, hatalmas plakátokon Masaryk és Štefánik fényképével ünnepre hívni a szlovák ajkú lakosokat? Szeptember 9-én szlovák, cseh himnusz kezdéssel, annyi frázist összehordani a színpadon, egy civilnek? Megint és újra hülyíteni a nemzetet? Nem volt elég ebből 50 évig? Mikor lesz már egyszer helyre rakva e szerencsétlen nemzet rövid és igaz múltja, jelene, s megalapozva igazabb jövője? Mert talán megérdemelné! Ezt őszintén gondolom.
Meddig fognak még generációkat hamis történelmi tudattal kiengedni a nagyvilágba, és a nagybetűs Életbe?
Kérdések sorozata egy egyszerű laikus embertől, és talán sokunktól, akik itt élünk együtt, inkább látszat-békében egymással. Mennyivel más lenne az életünk, ha mindenki arra lenne büszke, ami jutott, adatott a nemzet történelmében, ha tisztelné a másikat, s megadná annak jogait is azoknak, akik éppen a tévhitek miatt eltévelyegtek. A félelem, a bárgyúság, a küzdelem nélküli harc sajnos a mi, a felvidéki magyarok gyengéje is.
