A romjaiból a közelmúltban felújított Klebelsberg Kastélyban a V4 Építészeti Alapítvány és a VERITAS Történetkutató Intézet közös rendezésében tartott előadást Szakály Sándor az önálló magyar hírszerzés és kémelhárítás megalakulásáról, történetéről a kezdetektől a II. Világháború végéig. A VERITAS főigazgatójának A 2. vkf osztály című könyve nemrég jelent meg.
A téma szükségessé tette, hogy a történész röviden visszanyúljon a gyökerekhez, az Osztrák-Magyar Monarchiához, amikor az 1867-es kiegyezést követően a közös a császári és királyi haderőn kívül létezett egy osztrák császári és egy magyar királyi honvédség is. Vezérkar csak egy volt, a közös, ebben működött az 1850-es években megszervezett katonai hírszerzés és elhárítás, az ún. Evidenzbüro.
Ebben a kiegyezés után szolgáltak magyar származású és magyar állampolgárságú tisztek is. Ezt azért hangsúlyozta, mert nem minden magyar állampolgár volt egyúttal magyar származású is. Megjegyezte, hogy az akkori hírszerzés és elhárítás működését elég jól megismerhették a nézők Szabó István: Redl ezredes című filmjéből, eltekintve attól, hogy pisztolypárbajt sohasem vívtak tornateremben, amit a felkért szakértőnek illett volna tudnia. Ennél fontosabb azonban, hogy a hírszerzésnek volt egy nem-látható, fedett része, de volt egy legális is: amit a katonai attasék képviseltek a külképviseleteken.
Amikor az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, és Károlyi Mihály került hatalomra, igyekezett megszervezni mindazokat a minisztériumokat és intézményeket, amelyek egy önálló magyar államban szükségesek. Ezek közé tartozott a honvédelmi tárca is, – függetlenül attól, hogy mit mondott aztán Linder Béla – amelynek 1918. novembertől 1920. március 15-ig hadügyminisztérium volt a neve.
Külön vezérkar majd csak a két világháború közt működik, a hírszerzéssel és a kémelhárítással ennek a hadügyminisztériumnak egyik osztálya foglalkozik. Vezetője egy bizonyos Dimitrije Stojakovics, közismert nevén: Sztójay Döme. A magyarországi önálló katonai hírszerzés és kémelhárítás megszervezője a Monarchia idején az Evidenzbüroban szolgált, illetve a működő hadsereg-parancsnokságon a balkáni ügyekkel foglalkozott.
Ennek oka az lehetett, hogy Sztójay Döme verseci születésű, görögkeleti vallású és gyaníthatóan szerb származású volt, aki magyar állampolgárként a pécsi Magyar Királyi Honvéd Hadapród iskolában a sokat emlegetett „nagy magyar nemzetiségi elnyomás” idején horvát tannyelvű osztályba járt, mert a kiegyezés értelmében Horvát-Szlavónország „külön territóriummal bíró politikai nemzet” volt a Magyar Királyságon belül.
Ebből következően a Magyar Honvédség horvát alakulatainál a vezényleti nyelv is horvát volt. Aki odakerült, mint Gömbös Gyula vagy Faragho Gábor, az rákényszerült arra, hogy kitűnően megtanuljon horvátul. (Gömbös honvédelmi miniszter, majd miniszterelnök, Faragho katonai attasé, majd a csendőrség és rendőrség felügyelője volt. Szerk.)
Sztójay a hadapródiskola után elvégzi Bécsben a Kriegsschulé-t, átkerül az Evidenzbüroba, majd a monarchia felbomlása után fiatal, volt császári és királyi vezérkari őrnagyra bízzák a Károlyi-féle Magyar Népköztársaság hírszerzésének és kémelhárításának a megszervezését. A szakma: az szakma, így amikor a köztársaságból Tanácsköztársaság lesz – júliustól Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság a hivatalos neve, – akkor a Vörös Hadsereg hírszerzésének és kémelhárításának vezetője is természetesen Stojakovics Demeter.
A korábbi katonai rangokat a kommunisták törölték el, de magát a haderőt már Károlyiék szerelték le. A belgrádi konvenció értelmében csak két lovas és gyalogos hadosztály maradhatott, de ami még súlyosabb: 1919. január 1-től az összes tábornokot és ezredest nyugállományba küldték, megszüntették a vezérkart és a hadmérnökkart. S amikor a kommunista hatalomátvétel után a csehek és a románok megtámadják Magyarországot, kiderül, hogy nincs hadsereg: 8 000 tiszt hiányzik ahhoz, hogy olyan haderő jöjjön létre, amely megpróbálhatja felvenni a küzdelmet. Bár a Kádár-rendszer azt tanította, – emlékeztette a hallgatóságot a történész – hogy a Vörös Hadsereget Landler Jenő, Bőhm Vilmos, Pogány József vezették – akik katonának teljesen alkalmatlanok voltak.
Stromfeld Aurélról talán megemlítették, hogy már a monarchiában is tiszt volt, de azt már 1945 után nehéz lett volna megmagyarázni, hogy a középvezetők és katonai tanácsadók is olyanok voltak, mint Werth Henrik, Szombathelyi Ferenc, Jány Gusztáv, Csatai Lajos, Andorka Rudolf, Hennyey Gusztáv, Nádai István stb. akiket altábornagyként vagy vezérezredesként ismerünk a Horthy-korszakból. Jóllehet 1919 után igazoló bizottság elé kellett állniuk, de elfogadható volt mentségük, hogy ők nem a kommunista eszme szolgálatába álltak, hanem a szülőföldjüket, a hazát védték az ellenségtől.
Amikor 1919-ben Szegeden szerveződik Horthy vezetésével egy nemzeti hadsereg, annak hírszerző részlegét Ottrubay Károly vezérkari alezredesre bízzák, aki korábban az Evidenzbüroban is szolgált és az uralkodó katonai irodáján is. Rövidesen azonban más megbízást kap, s helyét a jól bevált Sztójay Döme veszi át, aki 1927-ig áll a szervezet élén, amelyet fiatal, több nyelvet beszélő, lehetőleg a háborúban felderítői tapasztalatokat is szerző tisztekből épít fel. Volt honnan merítenie, részben a monarchia soknyelvűsége miatt, de azért is, mert az elcsatolt területekről származó tisztek többsége itt maradt, a csonka országban. Maga Sztójay sem választotta a Szerb-Horvát-Szlovén királyságot, noha feltehetően szerb nemzetiségű volt.
A hírszerzés és elhárítás rejtjelfejtő részlege a II. Világháború idején a világon a legjobb volt. Megalapítója Pokorny Hermann, morvaországi születésű tiszt volt, aki az I. háború idején megfejtette a cári orosz haderő rejtjelezett táviratait. Bámulatos nyelvérzéke révén szinte mindegyik szláv nyelvet beszélte a német és a francia mellett, tehát bármelyik külföldi hírszerzés örömmel alkalmazta volna a háború után, de emlékiratai szerint a cseheket nem kedvelte, Ausztriában nem akart másodrendű állampolgár lenni, ezért Magyarországot választotta, noha a közös hadsereg idején az osztrákban szolgált.
A Horthy rendszer vezérkari főnökségen belül – mint a legtöbb európai országban – 2. számmal jelölték a hírszerzést és elhárítást. Ennek a VKF 2. osztálynak – feladatából adódóan – kiemelt szerepe volt, hiszen információit bizonyos esetekben nemcsak a katonai vezetésnek, de magának az államfőnek kellett átadnia. Nehézséget jelentett, hogy a követségeken fedett beosztásban dolgozó hírszerzők mellett a hírszerzés legális bázisát, a katonai attasékat nélkülözni kellett, mivel a békediktátum megtiltotta, hogy Magyarországnak vezérkara legyen, következésképpen katonai attaséi sem lehettek. Ezeket az éveket a „rejtés időszakának” nevezték, mert számos katonatisztet papíron eltüntettek, áthelyeztek a külügyminisztérium állományába, s követségi tanácsosként mentek állomáshelyükre. Gyakorlatilag 1927-ig ez volt a helyzet.
Az egyik legfontosabb helyszín Bécs volt. Ott működött az S-csoport, ami a Spionage-Abteilung rövidítése volt. Sokan dolgoztak benne, egyrészt a feloszlott monarchiából mások is működtek ott, tehát bőven lehetett információkat szerezni, másrészt a két ország szétválása miatt ott volt az ún. felszámoló hivatal, például Újszászi István is ott tölt egy időszakot. (A VKF 2. egyik későbbi vezetője). Ugyancsak fontos volt kiépíteni a bázist azokban az országokban, amelyekkel nem volt baráti a kapcsolat: Cseh-Szlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, valamint néhány nagyobb állam, mint Franciaország, Németország, Lengyelország, de Finnország és a balti államok is fontos szerepet játszanak, mivel a Szovjetunióval a 30-as évekig nincs diplomáciai kapcsolata Magyarországnak.
1927. március 31-én szűnik meg az ország katonai ellenőrzése, és ettől kezdve a követségeken a fedett beosztások nyílttá válnak, – bár a fogadó országok addig is tisztában voltak kilétükkel – először katonai szakelőadóknak hívták őket, majd katonai attasévá lettek kinevezve. Jól működő szervezet volt, vezetői közül többen megírták emlékirataikat, a legismertebb Kádár Gyuláé volt, ami 1978-ban jelent meg, akkor kicsit „beleigazíthattak,” – jegyzi meg Szakály Sándor – mert aligha emlegetett „fasisztákat” a vezérkari tiszt a világháború alatt. Nem volt életbiztosítás a VKF 2. osztályán dolgozni. Például Zákó András még a 20-as években Romániában lebukott, évekig börtönben kínozták, nyomai akkor is látszottak a hátán, amikor fogolycsere révén hazakerült a VKF-re.
Nagyon komoly felkészítést igényelt a hírszerzés és kémelhárítás a kiváló nyelvismeret mellett. Kéri Kálmán, (az Antall-kormány idején parlamenti képviselő), 1941-ben katonai attasé volt Pozsonyban, iglói születésű lévén nemcsak szlovákul és németül tudott, de olaszul, franciául és csehül is. A kiképzésről egy jellemző epizódot hallott tőle a történész: mikor Kéri bekerült a VKF 2. osztályra, megbízták egy fontos irat elvitelével. Akkor még katonai egyenruhát viselt, s amikor a pályaudvaron egy csavargó inzultálta, a tiszti becsület szabályai szerint kardot kellett volna rántania, de tudta, hogy nem teheti, mert az irat eljuttatása a feladata, és azt nem veszélyeztetheti. Meglepetésére egy héttel később a kantinban törzsőrmesteri egyenruhában látta viszont a csavargót, akkor jött rá, hogy a megrendezett pályaudvari jelenettel tesztelték őt elöljárói.
A rejtjelfejtőknek, akik gyakorlatilag minden ellenséges és persze baráti ország rejtjelét megfejtették a II. világháború alatt, a Horthy-rendszer 25 éve során csak 3 vezetője volt, mert ez olyan szakma, ahol nem lehetett sűrűn cserélni az embereket. 1945 után a régi állományból sokan mentek nyugatra, de sajnos keletre is, azaz a Szovjetunióba is, csak oda nem saját jószántukból. Nyugaton a franciák, de főként az amerikaiak használták fel az ismereteiket. A Magyarországon maradtak közül Szakály végignézve az iratokat, nem talált senkit, akit ne ítéltek volna el halálra vagy szabadságvesztésre. Egyikük, Jobbágy Domokos 56-ban szabadult, Amerikában írta meg emlékiratait, főként azért, hogy a befogadó ország megtudja, milyen a kommunizmus, – írta könyve előszavában, amely rövidesen megjelenik.
Az sem változtatott a VKF. 2. osztályán szolgálók háború utáni sorsán, ha például mint Andorka Rudolfot – német ellenes nézetei miatt – a Gestapo Mauthausenba hurcolta, itthon pedig 1949-ben az ÁVH tartóztatta le, családját kitelepítették, 1954-ben betegen szabadult. Kádár Gyula is volt előbb német, aztán szovjet fogságban. Vagy Hátszegi (Hatz) Ottó tőr és párbajtőrvívó olimpikon, aki szófiai és ankarai katonai attasé volt, aztán az új hadseregben szolgált, 1944. november 7-én átrepült a szovjet oldalra és elvitte a hadműveleti terveket Malinovszkijhoz. Amikor átrepült, a németek, illetve a nyilasok letartóztatták apját, anyját, őrnagy öccsét, és a menyasszonyát. Édesanyja ott is halt meg a koncentrációs táborban. Hatz Ottót viszont az NKVD tartóztatta le, és csak 1955-ben kerülhetett haza.
Érdekes és olykor megrázó történeteket hallhatott a Klebelsberg Kastély kis előadótermének közönsége. Többen szívesen hallgattuk volna tovább is Szakály Sándor előadását, de az ilyen alkalma rendje szerint kérdésekre is időt kell adni, és sokan várták, hogy dedikáltathassák a szerzővel könyvét.