„Kérve a jó Istent, hogy mi is hasznos, munkás polgára lehessünk visszanyert hazánknak, megköszönve segedelmét kérjük: Isten áldd meg a magyart!” E sorokkal zárul – 1938. november 14-én – özv. Hornyák Gézáné Irma, a losonci Református Nőegylet aktív tagjának naplója. E napló részletekben való közlésével egy páratlan történelmi utazásra invitáljuk a kedves olvasót, mely során betekinthetünk a harmincas évek végének felvidéki mindennapjaiba – és átélhetjük a várakozás majd a Hazatérés szavakba is nehezen önthető pillanatait…
A napló korábbi részei ITT olvashatók.
Nov. 5. Reggel mondja Géza, hogy a magát Hlinka gárdának (Andrej Hlinka kat .pap, a Szlovák Néppárt alapítója után) nevező csőcselék milyen garázdálkodást visz véghez. Két autóbusz Besztercéről hozott 42 szegény kiutasítottat, többnyire zsidók. Nem akarnak sehol sem helyt adni szegényeknek. Bementem d.e. a városba, mert a nyugdíjigényeseknek jelentkezniök kell a Duna banknál.
10ó.kor mikor a magyar csapatok átlépték a határt, az összes templomokban megszólaltak a harangok. Mindenkinek imára kulcsolódott a keze.
De az örömet mégsem lehetett egész kimutatni, mert a gyűlölködő szemek ugyan figyeltek szerte szét. Egyszerre csak rémült szaladozás az uccákon. Mondják, hogy a Hlinka gárda fosztogat. A gazdagabb zsidó családokhoz rontottak be és pénzt követeltek. Ganseltől 7.000 Kč.át. Előtte való nap pedig a hazautazóktól szedték el a pénzt. Szabó autóstól 14.000 Kč.át, másoktól kisebb-nagyobb összegeket s adtak egy elismervényt róla. Sokra mennek ezzel!
Minden megvan bénulva, postaforgalom egyáltalán nincs. A még megérkezett leveleket bárkinek a kezébe nyomják, ha akarja kézbesítse a címzettnek. Nincs telefon – nincs táviró. Utazni sem igen lehet egy-két vonat megy már csak innen. Az üzletek nagyrészt zárva, jobban örülnek ha meg marad az a kis portékájuk. Mi is bezártuk a nagy riadalomra az üzletet, az uccán rémült arcokkal szaladoznak.
A Jókai uccában a Hlinkásokat jól elverte néhány elszánt magyar.
Sokáig forrongott még a lakosság, lassan-lassan lecsillapodva kiürültek az uccák, de az üzletek zárva maradtak. D.u. a Vöröskeresztbe kellett bemennem. Itt is megindult a gyüjtés „Magyar a magyarért”. Ezt a gyorssegélyt osztottuk szét nemzetiségi és felekezeti tekintet nélkül. Ilyenkor látni mennyi, de mennyi a szegény, segélyre szorult ember.
Itt hallottuk Szilassynétól, hogy nem igen jönnek még hétfőn Losoncra a magyar csapatok. Ez bizony nem a legjobban esett. Hiszen már az órák is hosszúak, hát még napokat várni. Este ismét későig fenn voltunk, gyártottuk a bojtokat és kokárdákat. Géza megint őrségre ment, nyugtalanok is voltunk, mert kidobolták, hogy mindenki őrködjön a saját vagyona felett. Nem-e lesz valami rablás az éjszaka, és mi itt vagyunk férfi nélkül, egy közönséges kis zárral védve.
Nov.6. Vasárnap. D.e.a templomban Sörös helyett – ki elég küzdelmesen és lábfájással érkezett haza Pozsonyból- Narancsik prédikált. Nagyon szép mély gondolatokkal tartalmas volt a beszéde. Egy nyolc éves zsidó kislányt (Tiefenbrunn Lídia sz. 1930.) keresztelt meg ma is Sörös f.t..
Kijövet hallottuk, hogy már valószinű a bevonulás elhalasztása, de egészen bizonyosat csak d.u. tudunk meg, ha Szilassy aki kiment a határra, visszajön. Ezért d.u. 4 órára be kell jönni a teologiára. Szilassyné megbízott, hogy az apátfalusi segélykiosztásnál legyek jelen s nézzem át a segélyre jelentkezők névsorát.
Ebéd után hallgattuk a komáromi helyszini közvetitést. Meghatóan szép volt. Vágyakozással gondoltunk rá bár már mi is itt tartanánk!
Négy órakor bementünk a városba. Itt aztán meghallottuk a bizonyosat, hogy sajnos a Losoncra való bevonulás csakugyan elhalasztódott egyelőre még nem is tudjuk a pontos napot. Sokat elkeserített ez az értesítés, hiszen már mindenki olyan epedve várja a szabadulás boldog óráját. Azzal vigasztaltak: hogy a Nyitraik szivesen várnának, legyünk mi is türelmesek már ezen az egy-két napon.
Az 5 órai istentiszteletre akartunk menni. El ne felejtsem még megemlíteni, hogy d.e. mikor a templomba mentünk volna a templom előtti téren egy megvadúlt katona valami gyerektől elkapott egy zászlót s azt rongyokra tépve kirántotta oldalfegyverét s azzal hadonászva ordítozta ” vojaci sem” /katonák ide/ de nem nagyon sereglettek köréje. Hasonló eset volt este öt órakor, mikor át akarunk menni a teologiáról a templomba, a gimnázium előtti téren rohan két katona, az egyiknél kihúzott bajonett s mikor a gimn. sarkához érnek lövés dördül el. Nem is mentünk aztán a templomba, hanem sietett mindenki haza.
Nov 7. Gyönyörü napsütéses őszi nap virradt ránk.
Fájt a szivünk, hogy miért is halasztódott el a mi felszabadításunk napja, vajjon milyen idő lesz akkor!
Mondják, hogy csak csütörtökön 10ikén jönnek hozzánk. Már megint holmi buta mesével rémitgetik a népet, hogy nem adják Losoncot, inkább Kékkőt, azért nem jönnek ma. Ez a balga nép meg mindjárt elhisz mindent.
Izgalommal telt el a nap. Este elmentem a községházára átnézni a segélyezésre összeiratottak névsorát. Lehetett volna biz ott egy nehányat törültetni is, de ez mindjárt csak ellenségeskedést szül. Néhányat még én soroltattam volna közéjük. Jóval nagyobb összegeket akartak kiutalni mint a városiaknak. Elég hosszú vita után győztem meg, hogy inkább többször kevesebbet, mint egyszerre sokat és következő héten már meglenne a zúgolódás.
