Az 1948-as esztendő második felében – habár még folyt a szlovák–magyar úgynevezett – „lakosságcsere”, elkezdődött a magyar kérdés megoldásának lazítása. Kihirdették a magyarok állampolgárságának visszaadását lehetővé tevő törvényt, ősszel egyes szlovák iskolák keretében magyar tannyelvű elemi osztályokat nyitottak, decemberben hetilapként megjelent az Új Szó, mely 1949. május 1-től napilap lett, s kezdtek hazatérni a Csehországba úgymond „bérmunkásnak” elhurcolt magyar családok.
A Szlovák Kommunista Párt kezdeményezésére ebben a kedvezőbb politikai légkörben 1949 elején került sor Csehszlovákiában a már más nemzetiségek részére létrehozott kulturális és társadalmi szervezetek mintájára a magyarok kulturális szervezetének megalakítására is. Az előkészítést és az alakuló gyűlését a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága (SzLKP KB) által kinevezett, Major István vezette bizottság hívta össze.
A mintegy háromszáz küldött részvételével megtartott alakuló gyűlésen elhangzott beszédekben mindegyik szónok tolmácsolta az alakítandó szervezettel szembeni elvárásokat:
„…A hangsúly azon van – és ez közös valamennyi, a szocializmust építő nép kultúrtörekvéseiben –, hogy az a kultúra, amit nyújtunk a népnek, hű kifejezője legyen a haladás, a szocializmus eszméinek, hogy a szocialista társadalmi rend építésének szolgálatában álljon.
Ez a közös célkitűzés teszi lehetővé, hogy elhárítsunk minden akadályt, eloszlassunk minden bizalmatlanságot,/…/mely az egymásra utalt népek kölcsönös megértését megnehezítené vagy késleltetné./…/ Legyen tehát ez a kultúregyesület a magyar és a szlovák dolgozók közötti testvéri megértés és szolidaritás melegágya. (Major István beszédéből idézve, aki a későbbiekben hosszú időn keresztül Csehszlovákia magyarországi nagykövete volt.)
1949. március 5-én Pozsonyban megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, betűszóval a CSEMADOK, mely az évtizedek folyamán fogalommá, „márkanévvé” vált, s rövidítésként máig megmaradt, holott az egyesület teljes neve mindenkor igyekezett az adott kor szellemének megfelelni.
A Csemadok vezetősége annak ellenére, hogy esetenként igyekeztek az adott kor fogalmazási lehetőségével élni, például 1966-ban a IX. Országos Közgyűlésen (OK) felvette a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetsége nevet, 1969-ben a rendkívüli X. OK-en pedig a Csehszlovákiai Magyarok Társadalmi és Kulturális Szövetsége nevet, az 1971-ben megtartott XI. OK-n, a konszolidáció követelményeként a Csemadok nevéből törlik a „Társadalmi” jelzőt, az 1990-ben megtartott rendkívüli OK-en felvette a Csehszlovákiai Magyarok Demokratikus Szövetsége nevet, ma pedig Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség a neve, de rövid megnevezésként máig létezik a Csemadok, a betűszóból fogalommá vált név.
A névhez való hű ragaszkodás visszatükröződik a hét évtizedes kulturális tevékenységében, a működésében, a munkaformáiban, a társadalomban betöltött szerepében, a feladatkörében is.
Szilicén a nagy öregek, 1981-ben néptáncgyűjtés közben. Mezei Sándor balról a negyedik, szemüveggel (Fotó: Takács András)
1949. március 5-én az alakuló közgyűlés szegényes körülmények között valósult meg, Pozsonyban, a Belügyi Megbízotti Hivatal Duna parti épületének koncerttermében volt a gyűlés.
Kuriózum: a dél-szlovákiai magyarok lakta járásokból összehívott küldöttek egész napi ellátásra két szendvicset és ásványvizet kaptak. Ezt a „spanyolos” múlttal rendelkező Fábry István visszaemlékezéséből tudjuk, aki akkor az SzLKP KB titkárságában a magyar ügyek fő „mindenese” volt – tehát döntő szóval bíró káder –, és maradt élete végéig mindig jelentős államvezetői, illetve pártvezetői funkcióban.
Például 1970-ben, a konszolidációs időszak kezdetén vele töltötték be a kommunista pártból és a Csemadokból kizárt Szabó Rezső volt Csemadok-főtitkár helyét a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöki funkciójában, s 1971. március 29-én Dobos László helyét a Csemadok országos elnöki funkciójában. Az alakuló gyűléssel kapcsolatosan az alábbiakat írja Fábry István: „…A szervezés folyamán természetesen megmutatkozott tapasztalatlanságunk is, például költségvetésünket nagyon szerényen – nagyon szűkre szabtuk. Ezért történhetett meg, hogy a meghívottak mindössze két darab szendvicset kaphattak. Igaz, ehhez hozzájárult az a tény is, hogy abban az időben csak élelmiszerjegyre lehetett vásárolni a vendéglőkben, és például a kávénak még híre-hamva sem volt, tehát a két szendvics mellé csak ásványvizet adtunk.”/Sidó Zoltán: A fáklya fényében, 31. old./
Ismétlem, a megjelent mintegy 300 küldött előtt a gyűlés mindhárom csúcsvezetője – Ondrej Pavlík (Tájékoztatásügyi Megbízotti Hivatal), Lőrincz Gyula (magyar festőművész, az Új Szó főszerkesztője, a Csemadok leendő országos elnökének kiválasztott személy) és Major István (az SzLKP KB képviselője, az Előkészítő Bizottság elnöke) – egyaránt hangsúlyozta, (az ő gondolatait fentebb már idéztük), hogy a szervezet nem párt, hanem kulturális egyesület lesz. Pavlík külön kiemelte, „…nagy hiba lenne, ha valaki azt gondolná, hogy ez a kultúregyesület a csehszlovákiai magyar lakosság érdekeinek valamilyen védelmezője lesz”.
Legfontosabb feladatának a párt politikájának a magyar lakosság körében való népszerűsítését és a szocialista kultúra anyanyelvű terjesztését jelölte meg,
mondván „…A kultúregyesületnek biztosítania kell, hogy a magyar dolgozók saját anyanyelvükön emelhessék kulturális színvonalukat, ugyanúgy, mint ahogy a Matica slovenská és a különböző szlovák egyesületek gondoskodnak a műveltség terjesztéséről a szlovák lakosság körében”.
A küldötteket az egyes falvak, illetve városok párt- és államapparátusi vezetése választotta ki és delegálta Pozsonyba az alakuló gyűlésre. Életem során kulturális dolgozóként, néptánckutatóként több volt küldöttel is találkoztam. Egyikük volt a vasvári tánckultúra újraélesztője, a szilicei Mezei Sándor, akivel 85. születésnapja alkalmából 1995-ben folytattam beszélgetést, faggattam az életéről, a Csemadokhoz és a hagyományos magyar kultúrához való viszonyáról, a tánc szeretetéről. Ő is tagja volt a rozsnyói járási küldöttségnek. Állítja, hogy meghallgatták a beszédeket, az előre kiválasztott felkért felszólalók okoskodásait – voltak vagy hatan –, megszavazták a javaslatokat, megválasztották az országos vezetőket: Lőrincz Gyula lett az elnök, Fellegi István a főtitkár, Fábry Zoltán már akkor országosan elismert antifasiszta író pedig az örökös tiszteletbeli elnök, majd
„… megettük a két szendvicset, persze kipótolva a hazulról hozott tarisznya tartalmával, aztán hazajöttünk.”
Itthon aztán elmondták, hogy szabad magyarul beszélni, iskolát alapítani, színdarabokat játszani, stb., és állította, hogy „… de ő arról nem szólt, hogy mit nem szabad a Csemadokban csinálni.”
Aztán hatalmas lendülettel megindult a munka. Ők Szilicén még abban az évben megalakították a Csemadok helyi szervezetét, és náluk is kezdetét vette a kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel tarkított, máig tartó kulturális tevékenység. Ő, mint volt küldött, járta a környező falvakat is a Csemadok helyi szervezeteinek alapítása ügyében. Szorgalmas volt, segített vagy tíz további szervezetet megalapítani, igyekezett jól megszolgálni a „két szendvicset.”
(Folytatjuk)
