Az alábbiakban Fibi Sándor, a Vámbéry Ármin Magyar Tannyelvű Alapiskola korábbi igazgatójának, a Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetség tagjának gondolatait tesszük közzé, amelyeket Dunaszerdahelyen mondott el a február 17-i Együtt a közös jövőért konferencián mondott el.
„ Annak idején nekünk nagyon konkrét céljaink voltak. Nem a pénz vezérelt bennünket, hanem a szeretet, tudásunk minél hatékonyabb átadása és az, hogy sajátos eszközeinkkel, hiteles személyiségünkkel összetartsuk a magyarságot. Ezen ma már sok fiatal és kevésbé fiatal csak nevet, csakhogy mi, akik hittünk küldetésünkben, fokozatosan elveszítjük közönségünket, a hitünket, meg sok minden mást, mert mindig fontosabb volt és lett minden, mint ez a cél, pedig mi mindannyian ezért vagyunk.”/Szentpétery Ary/
Igen, tisztelt jelenlévők, tisztelt polgármesterek, önkormányzati képviselők, iskolaigazgatók, pedagógusok, Csemadok tagok és aktivisták, szülők, elkötelezett magyar emberek, közös célunk és feladatunk szeretettel, tisztességgel, konok elszántsággal, képességeink és tudásunk legjavát nyújtva megtenni mindent a felvidéki magyarság összetartásáért és megtartásáért. Mert problémáink korántsem újkeletűek, immár több mint 90 éve hűséges társainkká szegődtek. Ezek a gondok az évek múlásával fokozatosan súlyos problémákká változtak. Voltak olyan évek is, amikor megalázottakká, kisemmizettekké váltunk, amikor a létezéshez való jogunkat önmegtagadáshoz kötötték, majd státuszunk ebben az államban szükséges rosszá, megtűrtekké szelídült. Problémáinkat az sem oldotta meg, hogy itt-ott a hatalom közelébe engedték képviselőinket, s ha úgy látták jónak, fűt-fát ígértek, de általában csak forgácsok jutottak el hozzánk.
A régi – még szövetségi államban – az volt a szerencsénk, hogy az ellenségképek sorrendjében mi csak a második helyen voltunk. Korábban született társaimmal még jól emlékezünk arra, hogy akkor általában minden nem magyar nemzetiségű polgár a cseheket szidta a gazdasági életben, a politikában, a sportban elszenvedett kudarcokért. Sajnos, a csehek a 90-es évek elején továbbálltak egy országgal, így nekünk jutott az a “megtisztelő szerep”, hogy az immár önálló, szuverén államban a nemtetszési listán eggyel előbbre léptünk. És kormányok jöttek, mentek, cserélték egymást, de ez a kétes, eléggé el nem ítélhető prioritásunk számtalan -nem a mi anyanyelvünkön beszélő- polgártársunk tudatában sajnos azóta sem változott. Talán mindeddig keveset beszéltünk erről a súlyos problémáról, pedig ez a fajta gondolkodás mára eléggé vészes helyzetbe hozta honi magyarságunkat. Mi ugyanis megelégedtünk azzal, hogy itt-ott a sajtóban megjelent egy-két bíráló megjegyzés azok számlájára, akik politikai vezető szerepüket a nagy álom, a nemzetállam megvalósítására igyekeztek kihasználni. Tudomásul vettük azt a tényt, mely szerint a politikai pluralizmus eszmeisége lehetővé tette, hogy kimondottan magyarellenes szellemiségű politikai párt jegyeztesse be magát, sőt elszenvedtük azt is, hogy ez a párt kormánytényezőként tovább deformálja az állampolgárok nagy részének a gondolkodását. A jogi, törvényi megkötések, korlátozások, diszkriminatív tiltások konkrétan észlelhető zavart okoztak – sajnos – a honi magyarság egy részének gondolkodásában is. Ennek következtében észlelhető az asszimiláció felgyorsulása. Tény, hogy a spontán asszimiláció szinte törvényszerűen jelen van a nemzetiségek sorsában, és távolról sem újkeletű a Szlovákiában élő magyarság életében. A sokkal nagyobb veszélyt az „irányított“ asszimiláció jelenti. Ezt a tényt egyértelműen igazolják az eddigi népszámlálási eredmények is. A 2001-es népszámlálásig mintha hályog ült volna a szemünkön, örültünk annak, hogy fokozatosan /bár csak kis mértékben/, de abszolút számokban mégis növekszik a magyarok száma, és csak a beavatottak tudatát bántotta, hogy a lakosság összlétszámához viszonyítva arányszámunk fokozatosan csökken. Pedig ijesztő, sőt elrettentő adatokkal már az 1980-as népszámlálás is bőven szolgált. 1983-ra készült el a rengeteg adat teljes feldolgozása, amely sajnos nem került a nyilvánosság elé. Számunkra a legijesztőbb az a táblázat volt, amely 5-éves korcsoportokra bontva mutatta ki a nemzetiségek részarányát. E táblázat adatai szerint például a 60 éves korcsoportban a magyarok részaránya megközelítette a 18 %-ot, még a 0-tól 5-éves korúak esetében alig haladta meg az 5 %-ot. Azóta eltelt 30 év, illetve a 2001-es népszámlálásig 20 év. Emlékezzünk vissza az akkori döbbenetre : az „illetékesek” értetlenül álltak a tények fölött: Eltűnt közel 50000 magyar, részarányunk 12,5 %-ről az ország történetében először 10 % alá csökkent. Az asszimilációs hatásoknak nagyon súlyos következményeit tapasztalhatjuk mindenekelőtt a magyar nyelvű óvodákat és a magyar tanítási nyelvű alapiskolákat látogató tanulók létszámának rendkívül gyors ütemű csökkenésében, amelynek az intenzitása túlmutat az országosan általában tapasztalható negatív demográfiai mutatókon. A magyar alapiskolák hajdani 60-65 ezres tanulói létszáma napjainkra jóval 40 ezer alá csökkent. Lényegében hasonló volumenű a magyar anyanyelven tanuló középiskolások számának csökkenése is, annak ellenére, hogy a középiskolák száma növekedett /egyházi középiskolák, magángimnáziumok, magán szakközépiskolák létesültek, azonban viszonylag alacsony tanulói létszámmal/. Rendkívül veszélyes helyzetbe kerültek a részben osztott falusi kisiskolák, hiszen a tanulók alacsony létszáma miatt az államtól kapott dotáció távolról sem elég az iskola üzemeletetésére. Létezésük is, de mindenekelőtt a jövőjük az adott község önkormányzatának a hozzáállásától függ, tehát attól, hajlandó-e a település vezetése saját költségvetéséből fedezni a korántsem kevés többletköltségeket.
Félő tehát, hogy nekünk – pedagógusoknak is elfogy a közönségünk, nekünk magyaroknak pedig a felnövekvő fiatalok generációi.
Érthető, hogy a költő arra kér minden magyart, hogy ne engedjék, ne hagyják veszni, hogy óvják, védjék a templomot és az iskolát, az iskolát, mely nemzetiségi létünk legfontosabb bástyája. Ezért tartjuk nagyon fontosnak, hogy minden érintett összefogásával, átgondolt együttműködésével, kellő határozottsággal és következetességgel, gerinces, bátor kiállással vessünk véget azoknak a torzulásoknak, melyek eredménye a jelenlegi helyzet. Irjuk, terjesszük, mondjuk, hangoztassuk, bizonyítsuk konkrét eredményekkel annak a több évtizede hangoztatott szlogennek a hamisságát, mely szerint ha a szülő sínre akarja tenni gyermeke pályáját, ha biztosítani akarja számára a sikeres jövőt, akkor szlovák iskolába kell őt íratnia. Ez a minden realitást és ésszerűséget nélkülöző hazug tanács megközelítőleg negyven – negyvenöt éve került be a köztudatba azzal a határozott céllal, hogy elbizonytalanítsa a magyar szülőket és megállítsa a magyar iskolahálózat akkori fejlődésének aránylag gyors ütemét. Egyértelmű és kemény támogatást kapott az akkori vállalatok vezetőitől, a pártaparátusok parancsra ugró beosztottaitól és az összevont, közös igazgatású iskolák rendszerint szlovák igazgatóitól. Sajnálattal el kell ismernünk, hogy ez a propaganda hatékonynak bizonyult, és mindmáig jelen van a közgondolkozásban. Leküzdését, kiiktatását csak összehangolt, nagyon jól átgondolt átfogó propagandával tudnánk elérni. A magyar írott és elektronikus médiát, a Fórum Intézetet, politikai képviseletünket, sikeres vállalkozóinkat természetesen bele kell vonni e feladat megoldásába. Tényeket, meggyőző érveket kell eljuttatnunk a bizonytalanokhoz, az ingadozókhoz, amelyekkel közösen tudjuk bizonyítani, hogy magyar iskoláink minden tekintetben felveszik a versenyt a szlovák iskolákkal. Olyan tudással, ismeretekkel vértezik fel a diákjaikat, melyek révén a társadalmi és gazdasági szféra minden területén sikeres emberekké válhatnak – ha van bennük kellő akarat, kitartás, tudás- és érvényesülés iránti vágy. Minden ingadozónak meg kell tudnia, hogy a politikai elit, amely „bedobta” a köztudatba a szülői döntést úgymond segítő tanácsot, maga sem hitt soha annak igazában. Annak idején több alkalommal akartunk az iskolaügyi minisztérium nemzetiségi osztályának szervezésében elvégezni olyan országos felméréseket, melyek során azt szerettük volna megtudni, hogy milyen pályára álltak, hol tanulnak tovább a szlovák alapiskolákban végzett magyar nemzetiségű tanulók. Nem kaptunk engedélyt rá, tehát ezt a területet tilos volt kutatni, mindannyian tudjuk, hogy miért. Csakhogy a felvilágosulatlanok sajnos továbbra is sötétben maradtak és elhiszik ma is ezt a pedagógiai, szociológiai és pszichológiai szempontból is abszolút ostobaságot.
Sajnos ezeknek a téves nézeteknek az utóbbi években újabb szószólói is akadtak, mégpedig egyes szlovák iskolák pedagógusai és igazgatói. Ők egyértelműen dicsekednek azzal, hogy az 1. és 2. évfolyamban magyarul kiválóan beszélő tanítónők működnek, akik a szlovákul nem értő és szlovákul nem beszélő kisgyerekeket anyanyelvükön is tanítgatják, édesgetik a szlovák iskolához. Furcsa pedagógiai szemlélet és gyakorlat: szlovák iskolában magyarul… Igaz viszont, hogy néhány év múlva a nagyobbacska diákoknak már büntetést kell írni, ha anyanyelvükön szólalnak meg az iskolában, vagy éppen 1 euró büntetést kell fizetniük, ha megfeledkeznek az iskolai rendről, és elszólják magukat anyanyelvükön. Igaz, hogy szlovákká szocializálódnak, bár anyanyelvi szinten csak nagyon-nagyon kevesen fogják használni a szlovák nyelvet, de eredeti anyanyelvüket sem lesznek képesek magas szinten elsajátítani. Tehát se így – se úgy. De saját tapasztalatom alapján mondom: 11-12 éves korában már képes lesz megkérdezni egy felnőttet – adott esetben engem -, hogy miért kell Szlovákiában a magyar gyerekeknek magyarul tanulniuk, miért nem tanul mindenki csak szlovákul. Elképzelhető, hogy ez a gondolat benne fogalmazódott meg? Aligha… Egyszerűen elindult az elszakadás, a más nemzetiségűvé való szocializálódás útján. Az ő gyermekének már természetes lesz a szlovák nemzetiség. A váltás tehát két generáció kérdése… És bizonyára nem ő lesz az egyedüli teljesen asszimilált polgártársunk.
Meggyőződésem, hogy a szülői szövetség aktivistáinak szemfelnyitó beszélgetései, a sajtó célirányos, következetes és objektívan tájékoztató interjúi, iskoláink hatékonyabb menedzselése, imidzsjavító akciói sokat segíthetnének a szülők felvilágosításában. Természetesen azokra a magyar szülőkre gondolok, akiknek az utóbbi évek – évtizedek nagy-nagy változásai következtében jelentős mértékben gyengült a magyarságtudata. Például ők azok, akik gyermekük számára a lakóhelyükhöz legközelebbi iskolát választják – függetlenül attól, hogy milyen az iskola tanítási nyelve. /Lásd a dunaszerdahelyi helyzetet./ Őket kell meggyőznünk, hogy a jobb iskolát, a magyar iskolát, a magasabb színvonalat válasszák. Természetesen ez csak akkor lesz lehetséges, ha biztosítani tudjuk, hogy az adott magyar iskola valóban jobb, hogy abban az iskolában hivatásukat szerető, elkötelezett pedagógusok szeretettel, nagy tudással és eredményesen oktatják – nevelik a tanulókat. E rendkívül fontos feladat biztosítása azonban nemcsak az iskola dolga, annak ellenére, hogy hajlamosak vagyunk esetenként minden felelősséget csak a pedagógusokra hárítani. Meggyőződésem, hogy a szülők közösségének segítő-ellenőrző és az önkormányzat támogató-számonkérő szerepének elhanyagolása nagyon súlyos hiba. Véleményem szerint ez a megállapítás egyaránt vonatkozik az óvodákra, az alapiskolára és a középiskolákra is. Az önkormányzat nem tekintheti az iskolát valami fölösleges rossznak. Nem tűrheti el, hogy az iskolában ne az állandó, a folyamatos színvonalemelés legyen a legfontosabb feladat. Határozott döntéseket kell hoznia annak érdekében, hogy az adott intézményben a lehető legjobb pedagógusok dolgozzanak. A szülők nem maradhatnak az iskola kapuin kívül. Kérjék, követeljék, hogy alkalmuk, módjuk legyen legalább választott képviselőik útján objektív képet kapni mindarról, ami az iskolában történik, legyen lehetőségük arra, hogy tapasztalataikat megbeszélhessék az iskola vezetésével, szülőtársaikkal. Tehát teljes szemléletváltás kell ahhoz, hogy iskolavezetők, pedagógusok, polgármesterek, önkormányzati képviselők, szülők elfogulatlanul, közösen biztosítsák az iskola színvonalának, imidzsének folyamatos emelését.
Annak ellenére, hogy járásunk több településén ilyen téren is szinte példás munka a jellemző, sok a még meglévő hiányosság.
Kérem a jelenlévőket, mérjék fel saját hatáskörükben és saját lehetőségeik szerint, teljesen elfogulatlanul, tehát egyéni érdekektől és kollegiális érzésektől elvonatkoztatva, mit kell, mit lehet tenni konkrétan az Önök iskolája érdekében és tegyék, amit tenniük kell. E folyamatban megkülönböztetett szerepe, feladata van az iskola igazgatójának, aki intézménye statutáris képviselőjeként személyesen felelős mindenért, ami iskolájával kapcsolatos. Akkor lesz sikeres, ha kollégáit sikerül meggyőznie arról, hogy az iskola nem pusztán munkahely, hanem a hivatás gyakorlásának színhelye. Tehát nagyon jól felkészült, elhivatott, hivatásukat magas színvonalon művelő pedagógusközösség kialakítása az egyik legfontosabb cél. Ezek a kritériumok már elővetítik, hogy az ilyen iskola következetesen gyermekközpontú, szellemisége mélységesen és következetesen humánus.
A gyerekeknek érezniük kell, hogy a pedagógusok szeretik őket, de tisztában kell lenniük például az iskola belső rendtartásával is, mert csak így biztosítható a pedagógusokkal, diáktársakkal szemben elvárt tudatosan fegyelmezett magatartás, csak így érhető el az a kívánt állapot, hogy a gyermek szeressen iskolába járni, hogy a pozitív tapasztalatokat értékelje a szülő is, és ezáltal fokozatosan növekedjen az iskola jó híre, imidzse, növekedjen ismertsége és elismertsége. Ez pedig szinte törvényszerűen a tanulók létszámának fokozatos emelkedését eredményezi. Az iskola igazgatójának kiemelten kell ügyelnie arra, hogy egyetlen pedagógus se kövessen el a pedagógiai etikával összeegyezhetetlen szarvashibát: ne alázza meg a diákot, ne állítsa őt megoldhatatlan feladat elé például azzal, hogy mindenféle külön felkészítés nélkül elküldi őt ilyen vagy olyan tanulmányi versenyre, ami sajnos egyre gyakrabban előfordul. A pedagógus utasításának el nem fogadása miatt, vagy a versenyen “elért” sikertelenség esetén a legenyhébb szankció alkalmazása szinte már teljesen érthetetlen és nagy hiba. Pedagógiai, iskolairányítói szemléletem értelmében az ilyen pedagógus fegyelmi büntetést érdemel, hiszen az iskola, a diák érdekeit, értékrendjét, a pedagógusi hivatás presztizsét, súlyosan sértő és károsító tettet hajtott végre. Kérem továbbá a kollégáimat, ne nyílt órát, nyílt napot rendezzenek, hanem tegyék teljesen nyitottá iskolájukat, hiszen csak a jó szervezésen, hatékony tájékoztatáson múlik, hogy a szülő bármikor és bármilyen tanítási órán jelen lehessen, és meggyőződhessen az iskolában végzett szakmai munka minőségéről. Ilyen hozzáállásra neveljük az iskolakötelessé váló gyermekek szüleit is, hogy az iskolaválasztás tudatos, megalapozott döntés eredménye legyen, és ne tizedrangú szempont váljon meghatározóvá. A szülők tekintsék joguknak ezt a lehetőséget, a civil szervezetek pedig határozottan támogassák a szülőket jogaik érvényesítésében. Higyjék el, ezek nem fantazmagóriák, hanem nagyon is konkrét, valóságon alapuló tapasztalatok. Részben annak a tendenciának a felismeréséből következő gyakorlat eredménye, melyek szerint a magyarságtudat halványulása azt is eredményezi, hogy fokozatosan elveszítik mozgósító erejüket az olyan szlogenek, hogy „magyar gyereket magyar iskolába”. Helyettük a szülők nagy részének tudatában az adott iskola színvonala, arculata, tapasztalatokra, eredményekre épülő jó híre válik döntő szemponttá. És igenis el lehet érni, hogy 5-6 év alatt jelentősen, akár 40-60%-kal is növekedjen a teljesen szervezett iskola tanulóinak létszáma. Példa erre többek között a Vámbéry Ármin Alapiskola, ahol a 2005-2011 közötti időszakban 380-ról közel 580-ra gyarapodott a tanulói létszám. Viszont az is bekövetkezhet, mint ahogy be is következik, hogy a tanulók létszáma rohamosan csökken, sőt évente 5-6 magyar kisiskola meg is szűnik az odafigyelés hiánya miatt. A másik oldalon arra is van példa, hogy a nagyobb település teljesen szervezett alapiskolája helyett a szülő a szomszéd település kisiskoláját választja, mert azt sokkal jobb, humánusabb, színvonalasabb iskolának ismerte meg. Mi pedagógusok akkor lehetünk sokkal nyugodtabbak, ha a magyar szülő a 2 vagy 3 aránylag könnyen elérhető magyar iskola közül a legjobbat, a legszínvonalasabbat választja. Amíg a magyar családok nem elhanyagolható /vagyis mintegy 15-20 %-a/ a magyar iskola helyett a szlovák mellett teszi le a voksát, addig van dolgunk, és nem is kevés. Az, hogy a vegyes házasságban élő szülők gyermeküket milyen iskolába íratják, az teljesen más, inkább a szociológia tárgykörébe tartozó terület, bár az egyik vagy másik szülő részéről itt is döntő szempont lehet a számításba jöhető iskolák elismertsége és színvonala. Legyen tehát közös célunk iskoláink színvonalának egyre gyorsabb ütemű emelése. Ebből a szempontból külön kérem a középiskolák igazgatóit, hogy rosszul megfogalmazott tájékoztatásaikkal ne tegyék nehezebbé az alapiskola pedagógusainak munkáját. A nyitott napokon ne úgy tájékoztassák az érdeklődő kilencedikes tanulókat, hogy a kilencedikes bizonyítványban bármilyen osztályzat lehet, még elégtelen is, ők akkor is felvételt nyernek a választott középiskolába. Az ilyen tájékoztatás esetleges következményeit nem tartom fontosnak részletezni, úgyis tudjuk mindannyian…
Tisztelt Jelenlévők !
2010 nyarán a pedagógusszövetség vezetése, egész tagsága, a politikai változásokat követő szakemberek és szülők is úgy hitték, hogy talán a négy kemény, sötét év után világosabban süt majd ránk a nap. A szlovák parlament jóváhagyta az új kormány programját, a nemzetiségi ügyek miniszterelnök-helyettesi székébe Chmel professzor úr, valódi európai gondolkodású, elhivatott szakember ült. Chmel úrral a pedagógusszövetség képviselőiként több alkalommal is tárgyaltunk a nemzetiségi oktatásügy problémáinak megoldási lehetőségeiről. Számunkra rendkívül szimpatikus volt, hogy azonosult problémáinkkal. Egyeztettük a megoldások mikéntjét is – a tankönyvellátási problémákat, a pedagógiai dokumentáció vezetésével kapcsolatos kérdéseket, a pedagógusok anyanyelven történő szakmai továbbképzésének biztosítását célzó tervezetet, a Mikolaj-féle iskolai törvény anomáliáit megszüntető törvénymódosító javaslatokat. Úgy véltük, hogy a miniszterelnök-helyettes hatáskörében létrejövő új szekciók, főosztályok megfelelő biztosítékot jelentenek a legégetőbb problémák megoldására. Menetközben hivatalosan tárgyaltunk a Most-Híd párt elnökével is. Ő konkrét javaslatokat, kidolgozott megvalósítási terveket kért tőlünk. Megkapta… Eltelt több mint fél év és, sajnos, újra előtérbe került a régóta ismert, szinte már szállóigévé vált egyszerű mondat: Nincs meg hozzá a kellő politikai akarat. – ugye, ismert a rövid szöveg…
Úgy tűnik hát, hogy újra magunkra maradtunk, egyre kevésbé várhatunk állami támogatást céljaink valóra váltásához. Egyetlen lehetőség kínálkozik számunkra: Valóban vegyük saját kezünkbe problémáink megoldásának mikéntjét, tegyünk meg minden megtehetőt saját magunkért, iskoláinkért. Egyértelmű, bátor, szakmailag megalapozott kiállással segítsük iskoláink fejlődését. Döntsünk okosan, értelmesen, nem meghunyászkodva a pedagógiai dokumentáció vezetési módjáról. Attól nem lesz jobb az iskola, ha a pedagógiai tanács jegyzőkönyveit, az iskola oktatási programját, belső rendtartását és a sok-sok új, további dokumentációt mindkét nyelven vezetjük. Tanulmányozzuk át, és ha kell hivatkozzunk a Velencei Bizottság idevonatkozó állásfoglalására. Ne tekintsük február tizenötödikével lezártnak a beiratkozást. Építsük be az internetet, a facebookat, a helyi kultúrházat, a polgármesteri hivatalt iskolánk folyamatos népszerűsítésébe. Szervezzen a szülők szövetsége, a Csemadok alapszervezete beszélgetéseket elismert és közismert pedagógusokkal, hívjuk be a szülőket az iskolába, a tanítási órákra, bizonyítsuk nekik, mire képesek pedagógusaink, diákjaink. Segítsünk magunkon; összefogással, közösen, tudatosan és okosan segítsünk iskoláinkon.
Ehhez kívánok minden érintett magyarnak sok sikert.
Fibi Sándor, Felvidék Ma
{iarelatednews articleid=”25232,26894″}
