Mintha napokig éhezett volna a város, úgy özönlöttek az emberek a Várkert felé, ahol megnyílt a Magyar Ízek Utcája. Pedig délre beköszöntött a meteorológusok által már napok óta az ünnepekre jelzett forróság is, de ez úgy tűnt, senkit sem tartott vissza attól, hogy a Lánchíd utca mentén a Döbrentei tértől a Clark Ádám térig sorakozó sátrak között araszoljon a tömegben, mert enni és inni kell, és egyáltalán: ott kell lenni, ahol a kellemes események történnek.
A több éves tapasztalatból és az előzetes kedv- és étvágycsináló riportokból nyilvánvaló volt, hogy ez a
három napon át tartó esemény a hagyományos magyar népi ételekről szól,
de a hömpölygő sokaságot látva – gyerekek apuka vállán, kocsiban, fiatalok kutyával, öregek bottal – gyanítani lehetett, hogy még a fine dining bloggerei és az egészséges táplálkozás prófétái is feladták erre az alkalomra elveiket.
A Döbrentei tér felől érkezőt az út elején két vöröskeresztes sátor várja. Az egyik véradásra buzdít, a másik „Egy csepp figyelem” címmel vércukormérést kínál. Meglepően hosszú sor várakozott megtudni, hogy megengedhet-e magának egy szeletet a következő sátornál, ahol a város leghíresebb flódnija hívogatta a vitrinből. Vajon a rendezőkben a humorérzék működött ennél a helykiosztásnál? Valószínű, hogy aki itt lemondott a mákos-diós-lekváros finomságról, a Várkert bazárban már nem tudott ellenállni az idei díjnyertes diabetikus tortának, amelyet ma már csaknem ugyanannyian vásárolnak, mint a tévében bemutatott ország tortáját.
Az ország tortájáért, a győztes cukrászati remekért és a cukorbetegeknek, vagy csupán diétázóknak készült társáért folyamatosan tódultak a vásárlók az épületbe, amely kellemes klímát is nyújtott. A hűvös jól esett, a tortákat fényképezni szerettem volna, de ez csak részben sikerült a tálcákért nyúló izgatottan remegő karok alatt átbújva.
Az ország tortájával népszerűségben csak a Szent István-napi kenyér versenyezhet. Mindennapi kenyerünket ilyenkor méltó köntösben: nemzeti színű szalaggal átkötve nyújtják át – az árát inkább nem említem.
De a többi enni- és innivalóét sem. A kínálat óriási, az ország minden részéből hozták a lekvárokat, mézeket, szörpöket, gyógynövényekből teákat, olajokat, sajtokat, kolbászokat, a pálinkákról, borokról és a sörfőzdék különlegességeiről nem is beszélve. Ásványvízhez kicsit nehezebb volt hozzájutni, de azért sikerült.
Persze a hazavihető, elálló élelmiszerekért – bár vásárlójuk bőven volt – nem kígyóztak sorok, mint a helyben fogyasztható ételekért, amelyek többségéhez egy koleszterint mérő vöröskeresztes sátor sem ártana. De ünneprontó megjegyzések helyett inkább örüljünk, hogy egyre többen jönnek a határon túlról:
Pusztinából borjútokányt, Kárpátaljáról káposztás paszulyt, Mátyusföldről káposztalevest hoztak, versenyezve a hungaricumok közé sorolt karcagi birkapörkölttel, a dél-dunai halászlével és a többivel, amelyeket végigkóstolni három nap alatt is reménytelen vállalkozás lenne.
Akinek sikerült hozzájutni kedvencéhez, igyekezett valahol árnyékos helyen – a Duna-parti fasor alatt a fűben ülve, vagy a rakpart kőfalának dőlve – elfogyasztani. A mátyusföldi káposztalevest jó helyen, egy tenyérnyi árnyékos, füves térnél mérte az Alsószeliből érkezett Renczés Andrea és Földi Tibor. Közben kedvesen beszélgettek az érdeklődő vendégekkel, s amikor nagyon sűrű volt a forgalom, mosolyogva rámutattak a sátorfára kiszögezett kartonlapra, amelyen jól olvashatón és fényképezhetőn állt a káposztaleves receptje.
S mivel nincs ünnep, sokadalom zene nélkül, a Magyar Ízek Utcájában is szólt, nem is egy változatban: a Clark Ádám téri színpadon népszerű rockegyüttesek váltották egymást, míg a Várkert bazár környékén szintén népszerű rocksztárok számai felvételről szóltak. A hangerőből csak akkor vett vissza a berendezés kezelője, amikor bevonult a térre a katonazenekar, hogy hagyományos magyar muzsikával örvendeztesse meg azokat, akik egy nemzeti ünnepet nemcsak rockzenével tudnak elképzelni.