„Minden kimondott magyar szóért 1 korona büntetést kellett fizetnünk – A művész, aki soha nem adta el magát” címmel jelent meg interjú Galán Géza felvidéki magyar színművésszel a Magyar Fórum hetilap június 2-i számában. Az interjút a lap főszerkesztője, Medveczky Attila készítette.
„– Rabok legyünk vagy szabadok? – tette fel Petőfi kérdését március 15-én Veszprémben Galán Géza pozsonyi színész, aki gyorsan és határozottan választ is adott önmagának: – Nem. Nem. És nem! Minket mindig rabosítani akartak! Évtizedekig keletről, most nyugatról” – olvasható a veszprémi hírportálon. Kedves művész úr! Szellemi, vagy fizikai rabságról beszélhetünk?
– A veszprémi tudósító zavarosan idézte, amit mondtam. Az előadásom címe valóban Petőfi „Rabok legyünk, vagy szabadok?” kulcskérdése volt. A válaszom: a legkeményebb szovjet-bolsevik „békeévek” idején a „Szabadság!” volt a köszöntés! Holott úgy kellett volna köszönnünk: „Rabság”. Ma, a kommunista-bolsi egyeduralom helyett a globális, nemzetközi finánctőke – lényegében ugyanazokkal a főszereplőkkel, csak átmaszkírozva – kikéri magának, és őrjöngve üvöltözik, hogy a magyarság nem az ő zenéjére kíván „köszönni”! Az Európai Parlamentben a – most éppen német – Cohn-Benditek és a hazaáruló Hellerek sokasága megugatja azt az embert, aki több mint húsz évvel ezelőtt, éppen Petőfi hangnemével és tisztánlátásával szólalt meg egy újratemetésen! Ő ma a nemzet szabadságáért és önrendelkezéséért tesz lépéseket. Ez az, ami nagyon nem tetszik bizonyos világhatalmi köröknek. Tehát: hátradőlhetünk és gondtalanul, boldogan ünnepelhetünk? Az én válaszom, most is – 2011 márciusának idusán: Nem, nem és nem! „Mit nem beszél az a német,/Az istennyila ütné meg!…”… „Oly sokáig tengődtünk mi úgy, hogy/ Volt is, nem is a mienk az ország;/ Valahára mutassuk meg már, hogy/ Senkinek sincs semmi köze hozzánk./…/ Hol az ellen, kérdezed? ne kérdezd,/ Mindenütt van, ahová tekintesz,/ S legnagyobb és legveszélyesebb az,/ Ki mint testvér símul kebleinkhez, / Köztünk van a legnagyobb ellenség,/ A cudar, az áruló testvérek!/ S egy közűlök százakat ront el, mint / A pohár bort az egy cseppnyi méreg./…” Azt hiszem, ezzel válaszoltam kérdésének utolsó mondatára is.
– Igen bátor és kertelés nélküli szavak egy színművésztől. Mit gondol: sokan éreznek művésztársai közül hasonlóan, csak éppen egzisztenciális okokból nem mernek kiállni a nemzeti érdekek mellett?
– A sorsunk alapkérdéseire adott válaszok – nem egyenlőek a politizálással. Amikor a második művész-oklevelem megszerzése után, a pozsonyi TV igazgató-helyettese a felvételi beszélgetéskor lehülyézett, amiért nem vagyok Csehszlovákia Kommunista Pártjának tagja, mert ugye a TV annak legfontosabb művészeti fóruma, szó nélkül kimentem az irodájából és a mai napig sem mentem vissza. Sohasem érdekelt, hogy megfelelek-e az adott politikai hatalom elvárásainak. „Szabadság és függetlenség – ez légyen jelszavad!” Ha valaki igazán és mélyen érzi hivatástudatát, és ha valóban művész – legyen az költő, író, zenész –, nem adhatja el magát. Talán az utcán…
– Kényes kérdés: aki ma ismert művész szeretne lenni, annak, mint Faust, el kell adni a lelkét az ördögnek?
– Mi az „ismertség”? József Attila első kötetét talán, ha tucatnyian vették meg. Csontváry, hatalmas vásznai mögött gubbasztott órákig, amíg megjelent egy látogató – és ő kiugrott a kép mögül? Petőfit, mint követjelöltet majdnem agyonverték Szabadszálláson. A jelen idejű érvényesülés és a megalkuvás – a szellemi prostitúció –, valamint az alkotás öntörvénye kizárja egymást! A tiszta és igaz jellemű művészember nem adhatja el magát sem az ördögnek, sem a hatalomnak.
– Szavaiból arra következtetek, hogy a színészetet, az előadóművészetet misszióként (is) értelmezi.
– Erre éppenséggel nem gondoltam. Inkább arra, hogy az előadóművész alkotása jelen idejű. Annak ellenére, hogy már vannak műszaki rögzítési technikák, de azok nem helyettesíthetik az élő ember azonos idejű jelenlétét a közönségével. Igen, ez hátrány. Itt lehet szerepe az ismeretségnek. A futtatások, dörgölődzések és a mindenáron való öneladások, nem adnak hozzá semmit az értékhez. Az 1400-as években élt japán Zeami mester nagyon pontosan, és hasznosan írt erről. Tőle tanultam a legtöbbet. A színész egyet tehet: A pillanat igazával megemeli az éppen jelenlévők szellemét, lelkét! Hogy ez misszió-e, én nem tudom…
– Zeami esztéta, színész és drámaíró volt, s amint említette, a XV. században. Ha jól emlékszem színháztörténeti tanulmányaimra, ő dolgozta ki a No-színház elméletét. Kérdés: egy 500 évvel ezelőtt született távol-keleti elmélet nem idegen az európaitól? Zeami szerint az a szép művészet, amely a maga örömeivel még az életünket is hoszszítani képes. Tehát a művészet lelki egészségünket is befolyásolja?
– Igen. Így gondolom. Amiért Zeami tanítása, nemcsak hogy nem idegen, de a legtisztább és legérthetőbb is, arról bárki meggyőződhet, aki elolvassa Vekerdy Tamás könyvét a No színház megalapítójáról. Zeami nem kevesebbet állított: egy emberöltő kevés lehet a színészet fortélyainak elsajátításához. Ezért javasolta a családi színházi nevelést. Nem véletlenül voltak családi társulatok. És éppen ezért, meg azért is, mert 2011 a Család éve, megálmodtam a Zeami Családi Színház Rómeó és Júlia előadását a Várban… „A szép Verona tárul itt elénk, hol két nemes család vetélkedett…”
– 1988 nyarán az ön kezdeményezéséből alakult meg Zselízen a SZABADtéri SZÍNHÁZ, amelyet a korabeli plakátokon is hirdettek: „a Szabadtéri Színház nyári játék, nyílt fórum és vásár. Az alkotó, a teremtő, a termelő ember s a közönség találkozója Zselízen.” Móricz Úri muriját rendezte és játszotta a főszerepét. Volt ilyen nagyszabású és ilyen nagyszámú érdeklődőt vonzó művészeti esemény azelőtt, s azután a Felvidéken?
– 1989-ben féléves amerikai fellépőkörút lett az ITT-OTT konferencia Petőfi percei…monodráma előadásából… Aztán 1990-ben újból megrendeztük a zselízi szabadteret, de a közönség és az előadások sikere ellenére megfojtották, meglopták! Bár, anyagilag senki nem támogatta akkor sem, és ’88-ban sem. Sem azelőtt, sem ’90 után nem létezett ilyen kezdeményezés Szlovákiában. Színháztörténeti kuriózum, hogy a vállalkozás önfenntartó volt. Az MTV 1 több riportot és tudósítást készített, ráadásul egy 45 perces filmet is, Szabad tér Zselízen címmel.
– A már említett Úri muri MTV felvételét láttam. Játszott az olvasóink által nagyon kedvelt, és tavaly tragikus körülmények közt elhunyt Balogh Marci népdalénekes is. Honnan az ismeretség? Milyen embernek ismerte Marcit?
– Az előadás forgatókönyvét a regényből írtam. Medgyessy Mária, Keres Emil, Pelsőczy László mellett, igen kedves barátom és kollégám, Balogh Marci játszotta Borbíró szerepét. A 80-as évek első felében Novák Tata hívott a Honvédba, hogy csináljunk színházat is a táncszínház mellé. Marci az együttes szólóénekes volt. A Has(s) c. bohózatot rendeztem, ahol az egyik főszerepet játszotta – kitűnően. Ezért lett az Úri muri Borbírója. Sajnos, kiderült, hogy civilben mégsem volt annyira borbíró? Egyszeri és karakteres magyar ember, csupaszív művész volt! Ám, volt számomra egy más, rendkívüli különlegessége is ennek az előadásnak! Amíg Szakhmáry Zoltánként elpusztultam – talán Rozika miatt? – a színen, akkor nem volt fogalmam róla, hogy a nézőtéren 16 évesen ott ül az én privát életem Rozikája, aki később a SZABADtéri SZÍNHÁZ szépe lett, és aki LAURAnyuci lett, és háromszoros csodát hozott e világra: Géla, Lehel és Zala személyében. Új erőre kaptam. „Minden, mindennel összefügg…” – jutott eszembe Az oly közel az éghez c. filmben elhangzott mondatom…
– Említette: megálmodta a Zeami Családi Színház Rómeó előadását a Várban. Honnan toborozná ehhez a művészeket és a technikai személyzetet?
– „Mondja, miért nem örül a gondolatnak, hogy a férje akar valamit? A semmiből valamit! ” Szakhmáry Zoltán kérdése Rédey Eszterhez az Úri muriban… 1988-ban, három hét alatt, szó szerint a semmiből született 80 szereplővel, valódi cigányzenekarral, hintókkal, lovakkal az előadás. Akkor még a hétezres nézőteret sem volt egyszerű behangosítani… A tervezett Shakespeare-darab szereposztását az nehezíti, hogy a Capulet és Montague családokat igazán magyar színészcsaládokkal szeretném színre vinni. Majdnem mindenkivel beszéltem, akikre számítok. Több főszerep meglepetés lesz. Három dolog hiányzik csupán: pénz, pénz, pénz! 1988-ban saját zsebből tudtam indítani. Most, még „nyűg”díjat sem kapok. Pedig két éve adtam be a kérelmet. 30 évből, amit Magyarországon töltöttem, 27 évet itt dolgoztam és adóztam…
– Amikor pályára lépett, nagyobb volt a színészek erkölcsi és anyagi megbecsülése, mint jelenleg?
– Korántsem. Nagyon szerény fizetésért szolgáltunk. Pozsonyban laktam és 100 km-eket kerékpároztam az előadásokra, próbákra. Társadalmi megbecsülésre csak az elkötelezett párttagok számíthattak. Ám, a közönség szeretete és rajongása mindenért kárpótolt. A mintegy 120 Rómeó-előadás után, olyan ovációk zengették a fülemet, amilyeneket csak a legnépszerűbb zenekarok koncertjein lehetett hallani.
– Maradjunk a Rómeónál. A fiatalok többsége a musical miatt ismeri a történetet. Prózai előadásra kevesebb fiatal jár. Mi lehet ennek az oka?
– A bulvártévék és a belőlük ömlő kultúrmocsok már évek óta zülleszti gyerekkoruktól kezdve a fiatalok ízlését. És csodálatos anyanyelvünket! Aztán a valótlan világok és azok dermesztő féregnyúlványai, a primitívek celebgyártásával… Eszembe jut: pl. a cseh Tv szórakoztató, zenés műsorai briliánsak! Miért nem lehet nálunk a cseheket, netán a szlovákokat nézni? Mert az amerikai alja szemét közelebb van?
– Szavaiból arra következtetek, hogy még a szlovákok is jobban ápolják – tudom, esetünkben abszurd a kifejezés – nemzeti kultúrájukat, mint mi, magyarok. Kelet-Európában, az 50 éves szovjet megszállás után – természetesen érthető okokból – mindent megutáltunk, ami orosz. De kérdem én: nem ér többet egy Csehov, egy Osztrovszkij -dráma, egy Muszorgszkij-opera, mint a tengerentúlról beáramló „kultúrproduktumcsomag”?
– Ami a szlovákokat illeti, nagyon sok mindenről beszélhetnék, de most legyen elég annyi, hogy ők elsősorban a magyar ellenében „ápolják” nemzeti kultúrájukat! Több mint húsz éve kínlódnak a nyelvtörvényükkel, aminek egyértelmű célja, a magyar nyelv korlátozása és a beolvadásunk erőltetése. A legvéresebb szájú, magyargyűlölő szlovák politikus kifejezetten pocsékul és hibásan beszéli anyanyelvét… De, ki kell mondanom, hogy a „normális” szlovákok jól megvannak velünk. Testvéreimnek és nekem is vannak szlovák barátaink… Az orosz kultúra és művészet óriási értékeket teremtett. Nemcsak Csehov, de Tolsztoj, az orosz színház, na és a filmek! Egy Tarkovszkij, Mihalkov zseniális alkotók mind. Jómagam mindig is felnéztem rájuk. Kevesen tudják, hogy a szovjetek főkolomposai nem oroszok voltak! A bolsevik irányítás 545 tagjából csak 30 volt orosz származású. És ugyanez volt a helyzet az itteni hóhér-haverjaikkal… A szovjet hatalmat leginkább az orosz nép szenvedte el, úgy, mint itt a Tanácsköztársaságét a magyar.
– Volt olyan szlovák barátja, aki az ön kedvéért egy bizonyos szintig megtanult magyarul? Az 1988-as Móricz-művet szlovákok is megtekintették?
– Hát azt igazán nem tudom, hogy valaki éppen az én kedvemért tanult volna meg magyarul… Barátnőm, inkább akadt! Sőt, az első két gyermekem édesanyja szlovák, és a szüleimmel beszélt is magyarul, mert hát ők nem tudtak szlovákul! Mónika (47) lányom és Erika (41) is Pozsonyban magyar iskolába jártak, és a németországi unokám, János (9) is beszél és olvas is magyarul. Erika fotóművész és grafikus. Nemrég a pozsonyi VASÁRNAP készített vele 3-oldalas nagyinterjút. Férje, Ján Litvák , nyolckötetes szlovák költő, író, szerkesztő.
’68-ban is azért kértek meg Durayék a Magyar Ifjúsági Szövetség szervezésére, mert az országos szlovák mozgalom vezetőivel jól tudtam beszélni, sőt a többezres kongresszusukon fel is szólaltam. Gustáv Husák is fogadott. Ő ugyan nem volt a barátom, de tudott magyarul. De vannak szlovák barátaim, akik kitűnően beszélik a nyelvünket! Az Úri muriról írtak is szlovákok, a pozsonyi TV is tudósított, sőt az egyik munkatársam szlovák volt, aki ma a pozsonyi Színművészeti Főiskola rektora.
– Akkor bizonyára van rálátása arra, hogy mennyi felvidéki magyar jelentkezik a pozsonyi színművészetire. Ők a diploma után főleg Kassán, vagy Komáromban helyezkednek el?
– Erre sajnos nincs rálátásom. Pozsonyba keserű szívvel megyek, ha kell, néha.. Sajnos, Pozsony belvárosából kétszer lakoltattak ki – erőszakkal és törvénytelenül. Csak sejthetem az okokat. Az első videostúdiót működtettem Csehszlovákiában. ’90-ben kiadtam az első magánlapot, LEHETŐSÉG címmel… Karácsony előtt öt nappal kerültünk az utcára. Se lakás, se megélhetés! Felpakoltam a családot és „kitántorogtunk” Amerikába. Ott – egy hónap után! – kaptam lakáshitelt… A gyerekek megtanultak angolul – aztán visszajöttünk egy 27 nm-es lyukba. Éppen a színművészeti melletti házba. Rövidesen onnan is kiebrudaltak. 13 éve élünk Wekerlén, a 16 milliós lakáshitelünk, ötéves fogcsikorgatott 10 milliónyi törlesztés után, mára több mint 21 millióra dagadt. Vagyis 16 milliót kaptunk és több mint 32-t kell visszafizetnünk. Rabok vagyunk, vagy szabadok? Nem szeretnék a 4 éves hármas ikreinkkel az utcára kerülni.
– Kicsit előreszaladtunk az időben…Úgy tudom, hogy szüleinek sem volt egyszerűbb a sorsa. Kitelepítés, üldöztetés volt a sorsuk, csak azért, mert magyarok voltak. Vannak emlékképei ezekből az időkből?
– Másfél éves koromtól élesen emlékszem sok mindenre. Komáromból menekültünk a front elől. Mire Nagyölveden letelepedtünk, legalább négy helyen húzódtunk meg. Nagyölveden aztán a kertünkben vertek tábori konyhát a németek. Édesapám bunkert ásott, ott gubbasztottunk. Amikor az oroszok bombázni kezdték a falut, egy német katona a pincénk lépcsőjén esett össze. A szemem láttára halt meg: „Mutter, mutter…” – voltak az utolsó szavai. Aztán 46-ban beállítottak csehszlovák nemzeti lobogóval és szlovák gipsz-szobrokkal a „komiszszárok”, hogy írjuk alá a „reszlovakizációt”! Apám meg sem tudott szólalni. Anyu határozottan az asztalra csapott: „A nyelvünk és a hitünk – nem eladó!” Sötétedés után, nyitott, saraglyás szekéren, szántóföldön menekültünk Málasra, anyai nagyszüleimhez. Pár km múltán vették észre, hogy engem ottfelejtettek… Még jó, hogy visszajöttek értem. Mert akkor 8 magyarral talán most kevesebb lenne, 2-3 hétig bujkáltunk. Kürthy Géza nagyapám, úri szabó volt, akárcsak két fia a háromból, de az apám is és a sógorom is. Nagyanyám 7 gyermeket nevelt fel. Tehát, szabócsaládban növögettem. Anyukám is hetünket hozott a világra. Három öcsém és húgom Szlovákiában élnek.
– A két-három hetes bujkálás után hol tudtak letelepedni és milyen körülmények között?
– Amikor elcsitult a kitelepítési őrület, visszamentünk Nagyölvedre, a még ki sem fizetett házba. Alapiskolába mind ott jártunk. A gyerekeim sokat tudnak ezekről a történetekről. Géza J. fiam a Színművészetin erről írta szakdolgozatát.
– Milyen műveltséget hozott a szülői háztól?
– Anyukám mindig magyar népmesékkel altatott minket. Édesapám hajnaltól késő estig ült a varrógép mellett – és énekelt. Nagyon sok népdalt, magyar nótát ismert. Mindig elegánsan, férfias gyöngybetűkkel írt. Anyák napjára testreszabott költeményeket írt nekünk, amivel felköszöntöttük édesanyánkat…
– Az iskolában tiltott irodalom volt Jókai vagy Petőfi?
– Az első két osztály idején csakis szlovák iskolába járhattunk. Senki sem tudott egy kukkot se szlovákul közülünk. Ekkor Černý igazgató elrendelte, hogy minden magyar szóért 1 korona büntetést kell fizetnünk. Elnémultunk. Két év után lehetett magyar iskolába is iratkozni, így a szlovák iskola meg is szűnt. Rendes magyar tanítók érkeztek, akik magyarnak neveltek bennünket. Horváth Bálint nevét le kell írnom, mert nagy hatással volt rám! Nagyon szép írása volt, amit utánozni kezdtem. Én is olyan szép betűket akartam írni. Negyedikben már velem íratta a bizonyítványokat!
– Szerveztek-e az iskolán belül színpadot? Voltak-e karácsonyi, vagy tanév végi előadások?
– Igen! Már alsó tagozatosként játszottunk egy svéd darabot. Aztán a szépség és a szörnyeteg történetének főszerepét, az „Elvarázsolt herceg” címmel. Végül a „Légy jó mindhalálig” Nyilas Misije következett. Itt már a „rendezésbe” is besegítettem. A kosztümöket persze édesapám varrta. Tizenhárom éves koromtól olajjal festegettem vászonra, karikatúrákat rajzolgattam, de szavalóversenyekre is jártam. Az anyukám annak örült volna, ha pap lennék…
– Magyar nyelvű hitoktatásban részesült?
– Nyolc évig ministráltam, naponta jártunk magyar istentiszteletre. A faluban katolikusok és reformátusok éltek. Kivétel volt a boltos – a Kohn bácsi. Magyar hittanórákat Zalka János plébános tartott. Akkor fogalmam sem volt arról, hogy később az unokahúga, Zalka Katalin lesz két gyermekem – Angéla és Géza J. – édesanyja…
– Tudom önről, mennyire ügyel a nyelv helyességére. Horváth igazgató úr megtanította önöket a helyes hangsúlyozásra? Ide kapcsolódik: mi a véleménye arról, hogy ma a médiában is többen „énekelve beszélnek”?
– Na, most aztán éles nyíllal találta el a vesszőparipámat! Ölveden palóc tájszólással beszéltek, de hibátlanul, értelmesen hangsúlyoztak! Ma? És itt? A magyar nyelv pusztítása történik! Úgy látom, módszeresen és szándékosan! Nemcsak „énekelnek”, de fogalmuk sincs arról, hogy a magyar, pl. nem a kérdő mondat utolsó szótagjával kérdez, hanem az elsővel! A szóhangsúly is a szó első szótagján van, és nem az utolsón. Felháborítóan sok idegen szóval beszélnek „magyarul”, ráadásul angol és héber hangsúlyozással. Aztán a szótagok ritmikai törvénye! Belefájdul a fülem, amikor naponta többször hallom a TV- bemondók szájából, hogy „Jó estét kíííívánok!” Borzasztó… A magyar beszéd ritkán tűr két hosszú szótagot egymás után! Már attól tartok, hogy túlbuzgalmukban nem vizet fognak inni – hanem vííízet. Az 50-éves érettségi találkozónkon mondtam Komáromban: Nekünk már csak a nyelvünk a hazánk! De Magyarországon már ezt is el akarják rabolni tőlünk!
– Gyermek-kamaszkorában kik voltak a művészek közül a példaképei? Ők egyéniségek voltak?
– Az jut most az eszembe, hogy pár éve volt egy családmagazinban rovatom: Tiszta lap. A magyartalanításról, a szabadrablásról, a hontalanságunkról írtam. Aztán egyszer, anyák napjára elküldtem a lapnak egy írást a csodálatos Bara Margitról… Azért, mert ifjú kamaszkorom színésznő-bálványa volt, és mert emlékeztetett édesanyámra. Akinek, amíg élt, anyák napján egy orgonacsokrot vittem. Azért, mert korábban, gyakran hallottam tőle: Amikor mentem érted a kórházba, gyönyörűen virágoztak az orgonák… A kétoldalas írásból idéznék néhány mondatot: „…Mi az, ami lenyűgözően áradt Bara Margit lényéből?…Mi az, ami elbűvöl teremtő művészetében? Az egyszerűség fensége. A hivalkodás nélküli büszkeség. A szelídség, a méltóság. A magyar nő tisztasága és megalázkodás nélküli alázata. Mély, többezer éves önbecsülése. A mindig hitelesen szemérmes, de ennek ellenére szédítően erotikus kisugárzása. A lélek, az arc, a tekintet, a testiség, a nőiesség, a magyar asszony szépségének egyszerre izgató és megnyugtató harmóniája.” És az írás utolsó mondata: „Engedje meg, kedves Bara Margit, hogy azt az orgonacsokrot, amelyet anyukámnak már nem adhatok át, átadjam Önnek! Szeretettel, megbecsüléssel és rajongással!” A csokrot és a megjelent cikket Géza fiam vitte el. Gyarmati Dezső vette át, a névjegyemmel. Bara Margittal sosem találkoztam személyesen. Néhány nap múlva felhívott… Áradt belőle a szó. Meghívtuk Bara Margitékat az Új Színházba a Petőfi percei… monodrámámra. Eljöttek. Gratulált, és folytak a könnyei… Azt mondta, sok éve nem volt már színházban… És úgy tudom, azóta sem. Ennyit az egyéniségekről. A szakmai tudás nem elég. A személyiség egyszerisége, megismételhetetlensége és életének katartikus igaza szükséges.
– Ez az, amit a Színművészetin nem lehet elsajátítani. Szülei nem féltették önt a színészi pályától? Annak buktatóitól, illetve erkölcsi világától?
– De igen féltettek! Csakhogy én, mint istenfélő kisfiú, mindent komolyan el is hittem: 19 éves koromig nem ismertem a testi szerelmet. Pedig egy évvel korábban már észrevettek a cseh filmesek, és Miloš Forman jóvoltából, másodévesen kaptam egy jó szerepet. Majd, alig két év múlva, az „Oly közel az éghez” c., ugyancsak cseh film főszerepét. Szájtátva hallgattam akkoriban a kétméteres pozsonyi sztár-jampi osztálytársaimat vad, szexuális kalandjaikról… Az egyik este, osztálytársammal megnéztük a „Névtelen csillag” c. előadását. A szlovákok azt a címet adták neki: Mona! Majd feldobódva sétáltunk a Luxor előtt, ahonnan kilépett két nő… Nem tudtam továbblépni! Mi van veled? – kérdezi Sanyi. Gyönyörű ! – mondom. Meg akarod ismerni? És máris odalépett hozzá, bemutatott. Valóban elbűvölt, haza is kísértem, de úgy éreztem, hogy nem vesz komolyan. Csak szórakozik velem. Ám, én majdnem repülni kezdtem. Kiderült, hogy több mint három évvel idősebb nálam, férjnél van, de nem élnek együtt, mert neki nem lehet gyereke… Röviddel ezután már olyan lánggal égtem, hogy nagyon mélyen néztem a szemébe! Éppen a születésnapom volt. Zlínbe mentem filmezni, amikor megtudtam, hogy gyerekem lesz! Higgye el, fizikailag éreztem, hogy megmozdult velem a Föld. Szüleim csak annyit tudtak, hogy már „járok” valakivel. A kétéves katonai szolgálatomat morzsolgattam, mint a helyőrségi zenekar műsorközlője, amikor szüleim Géza-napra feljöttek Pozsonyba. Mona lányom már egyhónapos volt. Egy kávézóban üldögéltünk, amikor már tudták, hogy bemutatom nekik Verát. Jó apám óvatosan kezdte magyarázgatni, a méhecskék klasszikus példájával, hogy mire is vigyázzak?! A kölcsönös bemutatkozás után apám leült egy fonott székbe. Bekapcsoltam a TV-t. Akkor a függöny mögül Móni felsírt. Apám meg se rezzent. Kislányomat felkaptam az ágyikójából és azt mondtam: Van itt egy unokátok is! Anyu mindjárt elkapta tőlem, s mondta: pontosan olyan szép kis füle van, mint neked!
– Voltak szerepálmai a főiskolán?
– Talán lehettek is volna, de az osztálytársak, meg a bennfentesek azzal kínoztak, hogy csak gyerekszerepeket játszhatok majd. Aztán, nem kis gondom volt a szlovák nyelvvel is. Ugyanis a felvételi anyagot, a beszédtanár lemezeit hallgatva, „filhallásból” és nem „kotta” szerint tanultam meg. Már a nyári, kötelező brigád alatt is, a többiek hasukat fogták a röhögéstől, ha a saját szövegemet mondtam… Aztán a 3. szemeszter vizsgáján már jelest kaptam a rettegett Viliam Záborskýtól. Ám nem biztos, hogy csak a hallásom miatt. Ugyanis, éppen a vizsga előtt Ľudovít Štúr kacifántosan nehéz beszédét vettük, amit a 48-as pozsonyi országgyűlésen mondott. Tőlünk néhány méterre van az épület, ahol egyetlen emléktábla csak arról ad hírt az ostoba utókornak, hogy – ebben az épületben mondta Štúr ama híres beszédét az „uhor” parlamentben. Záborský ötletszerűen megszólalt: – Gazemberek, hol született Štúr? 19 néma növendék. Kínos, hosszú csend. A tanár kopasz feje a színskála legijesztőbb átmeneteit játssza. Végül, félve kimondtam: Zay Ugrócon! A tanár lábával rúgta ki az ajtót, és a jól visszhangzó folyosón percekig üvöltözte Bessenyei orgánumával: Ti, szlovákok, nem tudjátok, hol született Štúr? És egy magyar mondja meg nektek?! Egy magyar tudja? Magyar? A történet fonákja: Itt van nálam Štúr, a Társalkodó c. lap címoldalán kezdődő írása, amelyben két lapoldalon bizonygatja, hogy ő milyen nagy magyar!
– 2006-ban két CD-je is megjelent, sőt az egyik, a Nagy versek, melyen 52+1 magyar költemény hallgatható, dupla albumos. A másik hanghordozó címe: Petőfi percei…, ami egy monodráma. Miért tartotta fontosnak ennek a két lemeznek a létrejöttét? Presztízsmotivációból, vagy más áll a háttérben?
– Az 52+1 vers a pozsonyi és a Magyar Rádióban elhangzott versmondásaim válogatása. A Petőfi percei… pedig az „életművem”… Az MTV-ben Zolnay Pál vette fel a kész műsort, a rádióban pedig Huszárik Zoltán. Presztízsből nem csináltam soha semmit. Csak a szívemre hallgattam.
– Miként lehet ezekhez a lemezekhez hozzájutni?
– Az ismertebb nemzeti könyvesboltokban, de a Magyar Fórum olvasóinak szívesen elküldjük 20 %-kal kedvezményesebb áron, ha a (06 – 1)347 -0338- as számon megrendelik.
– Eddigi pályafutását megismerve látom: sok remek történetben, kezdeményezésben volt része, de csalódás, mellőzöttség is érte. Mi az, ami még mindig táplálja önben a hitet?
– A szeretet! A gyermekeim szeretete… A tudat, hogy soha, sem inogtam meg – éppen a hitemben. Soha nem adtam el magam, semmi pénzért, semmilyen érdek reményében. Nem osontam a fal mellett… Hiába akartak „beszervezni”. Hiába üldöztek. Ám, úgy érzem, hogy az irigység, éppen a jóhiszeműségem miatt, sok buktatót gördített elém. Cyrano orrmonológját többször mondtam, de másutt az egyenes jellemről beszél: „ …Nos, hát mit tegyek? Tán pártfogót keressek valahol,/ Hogy kapzsi szájjal rátapadva jól,/ Mint élő fához a kúszó növény:/ Nap-nap után zsírját kiszívjam én,/ s ne ön-erőmből menjek föl, de gazság/ Segítsen és kapaszkodó ravaszság?/ Nem, köszönöm!” Végül újra Petőfi: „Soha lantomnak egy hangját, tollamnak egy vonását, nem adtam bérbe senkinek!Nem a széttört korona, a szilárd becsületesség, a megvesztegethetetlen jellem a Respublica alapja!” És most nincs, aki itt elpirul?
