A karácsonyi ünnepváráshoz kapcsolódó rövid sorozatunkban Bendík Márta néprajzos, az ipolysági Honti Múzeum nyugalmazott munkatársa eleveníti fel gyermekkorának ünnepeit. A szülőfalu, Lontó emlékein túl az egyes ünnepekhez kapcsolódó helyi népszokásokat is taglalja.
A karácsony, Jézus születésének napja, a kereszténység második legnagyobb ünnepe. A katolikus közösség a vízkeresztig tartó teljes ünnepkört megszabott egyházi liturgia szerint ünnepelte, s ünnepli ma is.
A templomokat alaposan kitakarították, az advent alatt használatos lila terítőket az éjféli misére színes és/vagy arany fonalakkal hímzett, esetleg festett mintázatú fehérekre (az 1960-as évek divatja) cserélték, az oltár közelébe méretes karácsonyfát (akár többet is) állítottak, a vázákba pedig virág helyett néhány apró dísszel dekorált fenyőgally került.
Az éjféli misén rendszerint nagyon sokan vettek részt, mert az örömteli szertartás, a jól ismert karácsonyi énekek, a szépen díszített templom, a gyertyák fénye, de elsősorban a lelkek békéje, valamint az odakint mindent körülölelő éjszaka sötétje és csendje különleges, utánozhatatlan hangulatot teremtett.
Ha csak nem lepett el mindent a hó, karácsony hetében a sírokat is kitakarították. Tartotta magát a hiedelem, hogy karácsony éjszakáján a halottaknak is van éjféli miséjük, s ha valaki a temetőben elmond egy Miatyánkot, akkor meghallja az angyalok énekét.
A magánéletben a karácsony elsősorban családi ünnepnek számított. Ádám-Éva estéjén, karácsony vigíliáján csak az egy háztartásban élő, legszűkebb család ülte körül a vacsoraasztalt.
Másnap, nagykarácsony ünnepén azonban a külön háztartásban, másutt lakó családtagok mindenképpen meglátogatták egymást. Elsőként a szülőkhöz mentek, csak aztán a testvérekhez, rokonokhoz, esetleg jó barátokhoz. A látogatás elengedhetetlen volt, ha az említettek közül valakinek az ünnepekre esett a névnapja; ilyenkor illett egy kis borral, ritkábban pálinkával is köszönteni az érintettet.
Az ipolysági katolikus templom betleheme (Fotó: Bendík Béla)
A közösség szintén számon tartotta a jeles névnapokat, hiszen december 26-án, az első vértanú, Szent István napján – mivel az egyik legelterjedtebb keresztnév volt – az Istvánok bált rendezve ünnepeltek. A másik leggyakoribb keresztnévvel bírók, a Jánosok a következő napon, Szent János evangélista ünnepén tartották névnapjukat, amit a hívők közössége szempontjából a „borszentelés” tett különlegessé. A szentmisén valójában megáldották az újbort, így emlékezve az evangélistára, aki erős hitében megitta a számára készített mérgezett bort, és nem történt semmi baja. Sőt, köpenyét az előtte ugyanolyan mérgezett borral megöltekre terítve, azokat is feltámasztotta.
A december 28-án tartott aprószentek napja ugyancsak a karácsonyi ünnepkör része. Ezen a napon az újszülött Jézus keresésekor lemészárolt betlehemi kisdedekre, lényegében az első mártírhalált szenvedettekre emlékezik az egyház.
Az Európa-szerte elterjedt vesszőzés, vesszőhordás szokása Lontón (hasonlóan más községekhez) a második világháborúig élt.
Ilyenkor a pásztorok egy nyaláb vesszővel végigjárták a házakat, ahonnan egész évben legeltették az állatokat (tehenet, juhot, sertést), s a gazdasszonyok egy szálat kihúzva a csomóból, megütögették vele őket. A pásztor ugrándozott, hogy az elkövetkező esztendőben a rábízott jószág is „ugrándozzék”, tehát eleven, egészséges legyen. Fáradozásáért, jókívánságaiért karácsonyi adományt, kolbászt, kalácsot, szalonnát, bort, esetleg kisebb pénzösszeget kapott. A háború utáni markáns társadalmi változások, a szövetkezetesítés, a magánjellegű nagyállattartás megszűnte a vesszőhordásnak is véget vetett.
Karácsonyfa
Karácsony közeledtével a lakásokat is alaposan kitakarították, de a karácsony elengedhetetlen kellékén, a karácsonyfán kívül más dekorációt nem készítettek. A fenyőt a legtöbben a Jednota Fogyasztási Szövetkezet üzletében vásárolták. Mindössze közönséges lucfenyőt árultak 1-1,5 m-es méretben, így aki nagyobbat, vagy másfélét szeretett volna, az egyenesen az erdőből szerezte be.
Az otthoni karácsonyfa és a kis betlehem (Fotó: Bendík Béla)
Szüleim az Állami Erdészet alkalmazottaiként minden évben kaptak karácsonyfára engedélyt, így nálunk a padlótól a padlásig nyújtózott a gyönyörű, festett üveggömbökkel, díszekkel, ezüst angyalhajjal behintett és hófehér girlanddal körülölelt karácsonyfa, alatta a piros celofánpapírba csomagolt ajándékokkal, amit nem a Télapó, vagy a Santa Claus, hanem a Jézuska hozott. Az ágakról ezüst-fehér papírba csomagolt szaloncukor lógott, meg színes csomagolású, különböző alakzatokra formázott, csokoládés „kollekció”. Szentestén meggyújtottuk az ágvégekre csippentett kis gyertyatartók vékony gyertyácskáit és a csillagszórókat.
Nálunk ugyan (már csak méretéből eredően is) vaskos tartóban az erre a célra szolgáló sárgítóval szépen felkent padlón állt a karácsonyfa, ám nagyszüleimnél a jóval kisebb fácska az asztalon pompázott.
Csillogó-villogó üvegdíszből is kevesebb volt rajta, helyettük több, ezüstszínű sztaniolba csomagolt dió díszítette, és a szaloncukor sem hiányzott róla. Az egyik szomszédban viszont a feldíszített karácsonyfa a mennyezetről függött, s igen elcsodálkoztam, mikor apám elmesélte, hogy az ő gyerekkorában általánosan elterjedt szokás volt az ilyetén elhelyezés (ha egyáltalán volt karácsonyfa!), hiszen a sokszor népes családok gyakorta csak egy szobával rendelkeztek; így egyrészt helyet takarítottak meg, másrészt a gyerekeknek se sikerült időnap előtt megkopasztani a fácskát.
A karácsonyfa az utolsó karácsonyi ünnepig, vízkeresztig (a napkeleti bölcsek, vagy háromkirályok Kisjézushoz érkezésének emléknapja) mindenképpen a lakás dísze maradt, s ha a fa hűvös helyiségben állt, akár gyertyaszentelőig (február 2.) is megtartották.
