Emlékszem a forradalom száztizenhatodik évfordulójára, ami számomra március 15.-ének első nyilvános ünneplése volt. A korábbiakra azért nem tudok visszaemlékezni, mert ott, ahol a 98. és a 115. évforduló közötti időszakban jelen voltam, sehol sem ünnepelték, – mert akkor minden magyar nemzeti esemény megünneplése tilos volt. Otthon azonban nem csak szabad volt, hanem kellett is ünnepelni. A Nemzeti dalt is tudni kellett, meg a himnuszt is, de az évforduló nálunk, a családban mégsem ünneplésként zajlott, hanem emlékezésként. Minden évben egyszer, március 15-én emlegettük szegény Andor bácsit, akit csak szakállas öregemberként ismertem egy megfakult fényképről – 1846-ban született. Rokonok fogadott gyermekeként nevelkedett, mert a családot 1849 után szétszórták. Az okáról már csak annyit tudtunk, hogy az édesapja, aki az én ükapám volt, Kossuth oldalán harcolt. Az elkobzott családi vagyonból később visszakaptunk egy kúriaszerűséget, amit ma inkább barokk parasztháznak nevezhetnénk. Ott született nagyanyám 1875-ben. Onnan telenként, farkasok által kergetve, szánkóztak be Vácra. A házban most a penci falumúzeum működik. A falu temetőjében pedig őseim gótbetűvel rótt sírkövei porladoznak.
A száztizenhatodik évfordulót azonban élő emlékként őrzöm szívemben. Ekkor volt az első márciustizenötödikém. Pozsonyban, a reformországgyűlések színhelyén. A Kárpát-medence, vagy talán a világ legszebb Petőfi szobránál. A költő fehér márványalakja a lényegről beszél: forradalmat csak tiszta emberek kelthetnek. Mert forradalmat nem lehet csinálni, sem művelni, sem létrehozni, sem kirobbantani. A forradalom – akárcsak a tiszta fejjel ébredő ember – felkel, és mintha az ablakon besütő reggeli napba nézne, kitörő örömmel bejelenti: tudom, mit kell tennem.
Nos, 1848-ban nem volt mindenki ebben az áldott állapotban, de úgy általában megszentelt állapotban voltak az elődeink. Szinte hihetetlen, hogy egy-két hét alatt levetkőztek évszázados dogmákat. Feladtak kiváltságokat és elfogadtak új, az államot, az országot és a társadalmat modernizáló elképzeléseket. Akkori elődeink között voltak olyanok is, akik a százhatvan évvel későbbi utódaiknál is többet tudtak, mert tudták a megoldást, tettek is érte és ismerték a megbékélés kulcsát. És ami még fontosabb, a nemzetőrnek és honvédnak jelentkezők tömegei az elképzeléseket és az ebből fogant tetteket népszavazásszerűen megpecsételve fogadták el közakaratként.
Az első márciustizenötödikém nagy varázsa a készülődésben rejlett és abban, hogy vasárnapra esett a napja. Előtte, pénteken este megegyeztünk, hogy vasárnap délelőtt tizenegykor találkozunk a szobornál. Mintha csupán annyiról esett volna szó: viszlát a templomnál. Amikor az esti záráskor elmenőben voltunk a pinceklubból, az egyik idősebb kolléga a bölcsészkarról a fülembe súgta: a liget túloldaláról gyere, onnan biztosabb. Miért? – kérdeztem. A magyar professzorok a hídon utunkat állhatják. A magyarok? – kérdeztem ismét, de csodálkozva. Igen, félnek és féltenek. Két éve is ezt tették. Mi tavaly ki sem mentünk, csak a műegyetemisták merészkedtek oda, egyenként. Ők a rendőröktől tartottak. De engem még nem ismernek – válaszoltam. Ne hidd, az is ismer, aki nem kellene, hogy ismerjen.
Szombat délután beborult az ég. Egész éjjel havazott, még másnap délelőtt is. A liget útjait feláztatta a kiadós csapadék, Cuppogó léptekkel közelítettük meg a szobrot. Talán húszan jöttünk össze. Az egyik „márciusi ifjunk” felállt a szobor talapzatára, elszavalta Petőfinek A magyar nép c. versét majd a Talpra magyart. A szavalat után egy ideig még ácsorogtunk a szobor körül, hóvirágcsokrokat tűztünk a szobor hajlataiba, aztán hazamentünk. Látható rendőr egy szál sem volt arrafelé, hacsak nem az volt, civilben, aki szavalt.
Hazafelé menet nem mentünk el kiszabadítani Táncsicsot, pedig sok táncsicsunk raboskodott saját félelmének a börtönében, nem töröltük el a cenzúrát még magunkban sem, és nem olvastuk fel tizenkét pontunkat – talán azért sem, mert lényegre törőn egyetlen pontba kellett volna sűríteni minden mondanivalónkat, és nem tudtunk volna egyezségre jutni abban, mi legyen ez az egy mondat. Ha közös megegyezéssel megtaláltuk volna, talán börtön járt volna érte. Sőt talán most a százhatvanadik évfordulón is bármelyik elszakított területen börtön járna azért az egy pontba sűrített igazságért, ha mindannyian elfogadnánk, mert akkor az egyezményes szándék közös akarattá válna, az meg tettet szülhetne.
Ezen az első márciustizenötödikémen csak az időjárás hasonlított a száztizenhat évvel azelőttire. Csalódott voltam. Nem értettem, miért voltunk olyan kevesen. Ki tartott vissza bennünket? A magyar tanszék tanárainak féltő félelme vagy a bennünk búvó félelem? Irigyeltem a 116 évvel korábbi pesti vásárosokat, akik saját fülükkel hallhatták Petőfi szavait.
Azóta is azon töröm a fejem, mi lehetne ez az egy pontba sűríthető igazság, amit március 15.-én megfogalmazhatnánk a Vág partján az Ipoly völgyében a Hernád mentén, a Tiszaháton, a Szent Anna tó krátermedencéjében vagy akár a palicsi tónál, de talán Kelenföldön is? Kezdetben egy sokszorosan bővített mondat kígyózott ki belőlem, ami idővel, a bensőmben lefolytatott viták nyomán egyre rövidült, végül egy háromszavas felszólító mondattá zsugorodott:
Adjátok vissza a hazánkat!
Ennyi és nem több. De ez csak az én mondatom, az én egyetlenegy pontba sűrített tizenkét pontom. Nem elégséges unióba lépni Erdéllyel, nem kielégítő a közös teherviselés sem a nemzeti pénzintézet, és nincs felelős magyar minisztérium e nélkül. A haza kell.
Ha Petőfi élne, lehet, hogy neki sem jutott volna más az eszébe, csakúgy, mint akkor, március 14-én a Talpra magyar!
Akármennyire is hihetetlenül hangzik, nyelvünkben nincs meghatározása a hazának, legfeljebb ha van is némi szótári nyoma, az olyan szűkszavú, mint a szekrény és az asztal rövidre szabott leírása az értelmező szótárban. Ezzel szemben a hazaárulást egészen pontosan meg tudjuk határozni, tudományos értekezéseket tudunk róla írni. Talán azért van ez így, mert akkor, amikor a hazát még a lelkünkben és a szívünkben hordoztuk, nem kellett a jelentését értelmet és érzéseket korlátozó szavakkal leírni, mint most, amikor már nem érezzük pontosan, mit jelent, amikor már fakulóban van bennünk a hazaérzet. Amikor könnyekkel a szemünkben a mostani himnuszunk helyett azt énekeltük „Magyarországról, édes hazánkról, ne feledkezz el szegény magyarokról”, akkor még mindenki tudta, mi a haza.
Talán Petőfi volt az első, aki rájött: változóban van a hazához és a nemzethet fűződő viszonyunk, ezért egyszerre közelített tárgyilagosan és érzelmekkel telve a hazához és a nemzethez.
Nem vádolhatjuk őt a mai neoliberális értékrend szerint sem, amikor azt írta 1848. júniusában: „E földön legyen úr a tót vagy a német?” Ez neki, a mindent elképzelni tudó költőnek is sok volt, mert gyorsan visszavágta „Magyar vér szerezte ezt a dicső hazát.” De ki a magyar vér Petőfi szerint? A nép. 1848 márciusában ezért így teszi fel a kérdést a nemzet egy részének, a nemességnek: „S ti, kik valljátok olyan gőgösen:/Mienk a haza és mienk a jog!/Hazátokkal mit tennétek vajon,/Ha az ellenség ütne rajtatok?” A kérdés lényegbevágó. Ki akar, vagy ki tud áldozatot hozni a hazáért? Petőfi a modern nemzettudat és a hagyományosság között húzta meg a határt, de egyben az összekötő vonalakat is. A nemzetet a néppel azonosította, a hazát pedig az ősiségből eredeztette, de nem elvakultan. Hiszen ő mondta ki elsőként még 1846 nyarán: Haza csak ott van, hol jog is van.
A kulcskérdés: amennyiben a haza a történelmiségben és a szülőföldben gyökerezik, akkor lehet-e haza az a szülőföld, ahol az ott honosak egy része az őket megillető alapjogoktól megfosztottan él? A jog – Petőfi szerint – a hazává minősítés harmadik, elengedhetetlen feltétele.
Erről szólt az egész reformkor: hogyan lehet a jogokból való kizártságot a jog általános érvényességévé átalakítani, hogy a haza nem csak elvonatkoztatottan, imába foglalhatóan legyen haza, hanem valóságosan is legyen az, legyen mindenkié. A haza a nép alkotta nemzet hazájává válhasson, és az ősiségen túl a jelenvalóság is a hazáról szóljon. Óriási feladat volt ez és a nagy kérdés az volt: végrehajtható-e polgárháború nélkül?
Végrehajtható lett, az eszme forradalma által. Egy csepp vér nem hullott és győzött a forradalom. Ha valamire büszkék lehetünk, akkor erre méltán büszkélkedhetünk. Jogászok, írók, költők, polgári sorsú kis- és középnemesek józan eszével át lehetett alakítani Werbőczy nemesi jogállamát a népből fakadó nemzet jogállamává. Az első vér akkor ontatott ki, amikor a nemzet szabadságát, függetlenségét kellett megvédeni a magyar Szent Koronát viselő, de idegen uralkodóval szemben.
Ne gondoljuk azonban, hogy ne lettek volna belső torzsalkodásaink. Széchenyi a gazdaság épülését tartotta elsődlegesnek – ehhez nyugalom kellett. Kossuth számára a nemzet szabad fejlődése volt a legfontosabb – ami forradalom nélkül nem ment. A szabadságharcban pedig Görgey a mérnöki ésszel kiszámított hadászatot és harcászatot elsőbbrendűnek tartotta a politikai szempontoknál. Azaz ostromoljuk Budát vagy Bécset? – mindkettő vérontással jár, de melyik kevesebbel és mi valósítható meg gyorsabban és célszerűbben?
Akkor emiatt vitatkoztak, és ez érthető. Döntéseket kellett hozni és két szempont szerint nem lehetett dönteni. Némi időtávlatból nézve azonban a három megközelítés már nem látszik ellentétesnek, inkább egymást kiegészítőnek, csakhogy egy időben mindháromnak a feltételét nem lehetett megteremteni.
Egy azonban biztos: az akkori ellentétek semmiben sem hasonlítanak a magyar nemzet mostani megosztottságára. Sem a reformkorban, sem a forradalom idején nem létezett nemzetsemlegesség. A császárpárti sem volt nemzetáruló, csak a muszkavezető volt az.
Mikor kezdődött az átalakulásunk, meghasonlásunk?
Türelmetlenségünk bekövetkeztekor: a Bach korszakban (ami leginkább az egy évszázaddal későbbi kádári korszakhoz hasonlított), azaz újkori társadalmi rohadásunk első felvonásának és a kiegyezésnek az idején. A türelmetlenség abból adódott, hogy már alig-alig viseltük el az elnyomatást és a kiszorítottságot és keresni kezdtük a kiskapukat. A kor szelleme már a verseny bűvöletében fogalmazódott meg – ne felejtsük, ekkor már a klasszikus kapitalizmus korszakát élte Nyugat-Európa. Az elnyomott, a kiszolgáltatott, a nélkülöző ember versenyképtelen. A legtürelmetlenebbek – érthetően – azok voltak, akik legutoljára olvadtak belénk. Mi értelme volt a magyarrá válásnak, ha magyarként nincs fejlődés? Néhányunkat felvitték a hegyre és megmutatták nekik mi minden lehetne az övéké. A következménye lett a kiegyezés, amit nemzetstratégiai sikerként könyvelünk el a mai napig. Az volt, csak nem kellett volna elfordulnunk a reformkor és 48 eszméjétől. A XIX. század vége felé azt gondoltuk, hogy megtehetjük mindazt, amire nem volt lehetőségünk a XVIII. században. Ekkor alapoztuk meg Trianont is. Ha bölcsebbek vagyunk, és nem a széles utat választjuk – például a Bécs-Berlin tengelyt, – kevésbé fogott volna rajtunk mások szándéka. A belső állapotunk a kiegyezés után oda fajult, hogy Deák, a Haza Bölcse válasz nélkül hagyta Kossuthnak az emigrációból hozzá írt leveleit. Sőt ettől még messzebb mentünk. 1879-ben az Országgyűlés elfogadta az állampolgárságról szóló törvényt és tíz év múlva megszűnt Kossuth Lajos minden jogi köteléke a hazájával. Ez volt az uralkodó aláírásának a feltétele, és jól jött ez a magyar belpolitikusoknak is – nem kedvelték a Kossuth által eléjük állított tükröt. Kossuth, a forradalom lelke négy évvel halála előtt kitagadott lett, mint II. Rákóczi Ferenc, vagy mint jóval később, az 1990-es években Wass Albert, és mint 2004. december 5-én az összes elszakított magyar.
Adjátok vissza a hazánkat!
Azt hiszem, nem lehet ettől rövidebben megfogalmazni a lényeget. Nem szülőföld, nem ország, nem állam hiányban szenvedünk, hanem nemzet- és haza hiányban. Hazája csak a nemzetnek van. A hazanélküliség pedig a gyengülő nemzetet sújtja.
Ha megerősödünk ismét lesz hazánk?
Akkor visszaszerezhetjük a hazát.
Ehhez kívánok jó kilátásokkal kecsegtető nemzeti ünnepet mindnyájunknak.
2008. március 15., Duray Mikós
