Az 1989-es események önmagukban is értéket jelentenek, hiszen 45 éves politikai elnyomás szűnt meg, de gyakorlatilag térségünknek 1939-től 1989 nem is volt demokráciaélménye – mondta Duray Miklós a Pátria Rádiónak a szabadságért és demokráciáért folytatott küzdelem emléknapjára készített műsorában.
Duray Miklós politikus-közíró az 1989-es események előtt Csehszlovákiában a kommunista hatalom legismertebb magyar ellenzéki személyei közé tartozott. A Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának szóvivőjeként állt ki a magyar nyelvű iskolák fennmaradásáért, tevékenységét a kommunista rendszer nehezményezte, és Durayt kétszer is börtönbe záratta.
„Korosztályom még kapcsolatban állt azokkal, akiknek voltak valós demokráciaélményei, ezekből még kialakítható volt egy demokráciakép. A fiatalabb korosztály azonban már csak a hatalmi rendszerbe való beilleszkedés élményével rendelkezett. Az 1989-es rendszerváltoztatás azért is fontos, mert fokozatosan vissza tudunk állni az európai közéleti hagyományokra. Ennek az 50 évnek a demokráciahiánya azonban nem szűnhet meg 10-20 alatt.
Az 1989-es rendszerváltozás kezdete mélyebb gyökerekre nyúlik vissza. Nem az egyéni teljesítményekre gondolok, hanem egy nemzetközi folyamatra, amely tulajdonképpen már 1975-ben, a helsinkii záróokmány elfogadásával elindult, és ezzel falat törtek a kommunizmus védőbástyáján. A kommunista táboron belüli egyéni helytállások és ellenzékiség is összefügg a helsinkii folyamattal. Csehszlovákiában a Charta ‘77 is kimondottan erre alapult, illetve az emberi és polgári jogok egyetemes nyilatkozatának a csehszlovák jogrendbe való beemelésével. A Charta 77 önmagában nem tudta volna megbuktatni a rendszert, de a rendszer sem tudta megbuktatni a mozgalmat. Voltak elszánt emberek, akiket ugyan üldöztek, bebörtönöztek, a megélhetésük szempontjából a létminimum határa alá kerültek, de tevékenységüket nem tudták felszámolni. Velem szemben is több kísérletet tettek annak érdekében hogy hagyjak fel ellenzéki tevékenységemmel, de azt minden bebörtönzéseim, kihallgatásaim után megújítottam, és ehhez sikerült társakat is találni. És éppen ez volt a legfontosabb, hogy mindig akadtak társak. Ez az együttműködés természetesen spontán volt, azaz nem velem működtek együtt, hanem a tiltakozó folyamatot támogatták, terjesztették. Ezek nélkül nem bukhatott volna meg a kommunista rendszer, de önmagában kevés volt a rendszer megbuktatásához.
A világnak akkori két pólusra való osztása azt is jelentette, hogy a szovjet blokkal szemben lévő ellenpólusnak is el kell jutni egy olyan állapotba, hogy egyeztetéseket folytassanak a rendszerváltozás nyugodt körülmények közötti megtörténés érdekében. Nagyon fontos esemény volt, hogy 1985-ben a Szovjetunióban személyi változás történt, Gorbacsov került a pártfőtitkári székbe. Jelzéseiből következtetni lehetett a történésekre. Én a börtönben olvastam beszédeinek szlovák és magyar fordításait, és már a harmadik beszédének elolvasása után azt mondtam cellatársaimnak, hogy rövidesen szabadlábra kerülök. Ez 1985 május 10-én meg is történt. 1988-1989-ben az Egyesült Államokban tartózkodtam, és onnan nézve sok minden másnak tűnt, mint például Pozsonyból látva. Látni lehetett, hogy elindult a változás folyamata, bukásra áll mind a Szovjetunó, mind a kommunista hatalmi rend.
Tapasztalataim szerint úgy gondoltam, térségünkben csak a fiatalok lehetnek a rendszerváltoztató erők, mert az idősebbek többé-kevésbé beépültek a kommunista rendszerbe, még akkor is, ha azt nem szeretik. Ez rányomta a bélyegét az egész rendszerváltozási folyamatra, ami 1989-től számítva bizonyos mértékben a mai napig tart. Az ötvenes években kialakult az emberek között a félelemből származó szolidaritás, összeszorított foggal gyűlölték a rendszert, de féltek. 1968 azonban voltak, akik annak ellenére, hogy nem szerették a rendszert, kénytelen-kelletlen elkezdtek együttműködni vele, mert csak így lehetett akkor karriert építeni. Kialakultak bizonyos hatalmi technikák, és ebben a közegben szocializálódott azoknak a fiataloknak is a jelentős része, akik 1989-ben az utcára vonultak. Ők ugyan kommunistaellenesek voltak, de nem tudták, hogy mit kell majd csinálni a kommunizmus megbuktatása után, és így az 1989 novemberét követő hónapokban, években is legtöbbször ugyanazokkal a hatalmi technikákkal éltek, mint a kommunizmus bukása előtt, csak éppen a többpártrendszeri viszonyok között. Nagyon kevesen voltak, akiket nem érintett a kommunizmus szele, és ezért olyan nehezen működő a demokrácia még ma is a térségünkben. Ma is sok ember számára zavaróan hat, hogy voltak és vannak, akik már a kommunista hatalom megbuktatása előtt teljesen másként gondolkoztak, mint ők. Az 1989 előtti másként gondolkodás viszont az 1989 utáni úgymond forradalmároknak nem igazán tetszik, mert azzal kell szembesülniük, amit ők nem tettek” – mondta Duray.
Felvidék.ma, on