Mit vétett Magyarország? Mit vétett, hogy hovatovább már bármiért elítélik?
Mit vétett, hogy a nyugati világ álladóan újjal mutogat rá, mint egy új totalitás központjára, amelyet nem is elég sürgősen elmarasztalni, hanem megalázni is kell, letörni, közprédává tenni? Mit vétett ez a kicsi ország, hogy mindenki csak ráförmed, vagy minimum kárörvendve lesi, hogyan rugdossák agyba-főbe? Vajon mit? Ha tudni akarjuk az állítólagos bűnt, nem elég a vádat elemezni: a vádlót is pontosabban szemügyre kell venni. Ki az, aki vádol: ennek is van üzenete. Meg kell nézni a szempontokat pro és kontra, mennyi a valóság bennük, s mennyi az önös érdek. Mert hiszen mindent meg tudok magyarázni, hogy nekem legyen igazam, megideologizálni bármit. Egy kis ügyeskedéssel akár Hitlert vagy Sztálint is tisztázni lehetne, sőt, sokan vannak, akik ezt meg is teszik, és sokan, akik ezt el is hiszik, szerecsenmosdatás nélkül akár.
Magyarország s a magyarok Európa idegen eleme, ezt azért szögezzük le. Nem kifogásként, dicsekvésként, de még félremagyarázásként sem: ez egyszerűen tény. Európát három népcsoport uralja, a szláv, a germán s a román, ennek gyűrűjébe, szorításába csöppentek a magyarok. S bár integrálódtak, sok mindenben hasonultak, valahogy mégis idegenek maradtak. Mint a szálka a bőr alatt: ha nem húzod ki, a szervezet gennyezni kezd, s kiveti. Egy néppel azonban nem ilyen egyszerű ez, főleg hogy nagyhatalom volt, majd Európa el nem ismert őre, bástya a török és muzulmán hódítás ellen. Geopolitikai helyzete azonban sajnos lehetővé tette, hogy minden oldalról nekirontsanak, a szélrózsa minden irányából, saját hülyesége miatt még belülről is. Jó hagyomány ez is a saját fészekbe való piszkítás.
Ez a probléma egyik forrása. A másik újkeletű.
A tönkrevert, megalázott, szétdarabolt Magyarország Trianon után mégis képes volt magához térni. Ez az annyiszor elátkozott, elmarasztalt, kiforgatott, félremagyarázott és félreértett Horthy-éra eredménye. Nem volt ott minden rózsás, szó se róla, akadt ott is bőven olyan, aminek nem kellett volna megtörténnie, de figyeljük csak meg, milyen kulturális értékek jöttek akkor létre iskolaügyben, irodalomban, zenében… És figyeljük meg azt is, hogy az akkori Magyarország miféle értékek mentén tette azt! Saját hagyományos érékei vezérelték, amelyek nem kizárólag tisztán magyar eredetűek, hiszen olyanok már ezer év multán nem is lehettek: a magyar értékek immár az európai értékekkel keveredve, keresztezve vezérelték a magyarságot. A rá nehezedő nyomás is arra ösztönözte, hogy a szó nemes értelmében konzervatív álláspontot képviseljen, mert ez a módja a hagyományos értékek megőrzésének, ami egyúttal az identitás megőrzését is jelenti. A számos (szomszédos) „jóakarók”, és a II. világháború kimenetele alapján kialakított szemlélet alapján Magyarország is a bűnösök listájára került, s Horthyt persze fasisztává „léptették elő”, s bár ebben részben a magyarok is ludasok, nem a valóságnak megfelelő szemlélet volt ez, sokkal inkább az aktuális érdeknek felelt meg. Nem akadhatott tehát védőügyvédje az országnak, mert hiszen akkor veszélybe került volna a trianoni tatárjárás. Akadt viszont egy új „védőburok”, ezúttal a Szovjetunió, amely a háború győzteseként, miután területszerzéssel jóllakott, a határokat véglegesnek nyilvánította, s őrködött is fölötte leigázó gyarmatosítóként. Ez nem csak azt jelentette, hogy Trianont nem lehet már visszacsinálni, tehát hogy revízió nincs, mert hiszen bármilyen revízió megbolygatná a pillanatnyi érdekeknek megfelelő status quo-t, ami pedig nem volt a Szovjetunió érdeke, hanem azt is jelentette, hogy további szabdalás sem lesz – magyarán: minden további napért, amelyen nem bántják az országot, legyen az ország hálás, s miután a Szovjetuniótól csak jó jön, tehát mosolyogva, odaadással, hálásan és éljenezve kell e „védelmet” élvezni.
A Nyugat nem nagyon éljenzett ehhez, de úgy igazából nem is tett ez ellen semmit, hiszen már Jaltában szépen fölosztották egymás között az érdekszférákat. Amikor 1956-ban az ország megelégelte ezt a rákényszerített nagy boldogságot, lett volna alkalom végre tenni valamit, egy ilyen csöpp kis országért azonban, ahol se kőolaj, se egyéb fontos nyersanyag nem akad, ugyan ki a fene fogja a kezét bemocskolni, nem érdemes az, főleg hogy akkor Szuez sokkal fontosabb volt. Pofáztak egy sort, s annyi, meg hamis reményeket keltettek, de azért a kis országért, amely nem tartozik az érdekkörükbe, csak nem szálnak a ringbe, hivatalosan még nem is nagyon tiltakoztak. Nem ez volt a tét, nem Magyarország, nagyobb halra vadásztak. Kapóra jött, hogy a Szovjetunió képviselte rendszer már annyira kiürült, hogy alaposan ingadozni kezdett. Ezt itthon, a vasfüggönyön innen, nemigen lehetett látni, ám Ronald Reagan megsejtett valamit, s tönkrefegyverezte a nagy testvért. Éppen csak nem vették közben észre, hogy a külön utakon járó kínai elvtársak, akiknek azért drukkoltak, mert itt-ott borsot törtek a nagy Szovjetunió orra alá, már annyira elkülönültek, hogy nem fognak Moszkvával együtt bukni. Úgy vélték, ott maradnak a kínai fal mögött, milyen jó.
S aztán jött a nagy összerogyás, a szocialista tábor úgy omlott össze, mint egy rozoga kártyavár. A Szovjetunió tönkrefegyverkezésén résztvevő tőkepiac csak erre várt. Nyilván készült is erre, bár ezt aligha fogjuk részleteiben megtudni, s nem is fontos, hogy tudjuk, milyen mértékben készültek. A tőke alaptulajdonsága ugyanis az agresszió: fejlődnie kell, bővülnie, nyereséget termelnie, különben nem képes létezni. Ilyen értelemben minden pillanatban ugrásra kész: amint egy kis hézagot lát, máris ott terem.
Ez történt 1989 után. A nagy eufóriában, hogy megszabadultunk a vörös diktatúra alól, ajtót-ablakot nyitottunk a rózsaszínű szabadságnak. Tudtuk, elméletben esetleg, hogy nem minden olyan rózsás, ahogy kinéz, de ez volt a nagy esély, hogy legyen már vége ennek az egyre primitívebb, mozdulatlan kommunista világnak.
Amikor fiatal voltam, azon gondolkodtam nem egyszer, miféle párt felelne meg nekem. Családi hátterem, neveltetésem, meggyőződésem a vörös világot ebből eleve kizárta. A szociális érzékenységet viszont szintén otthonról hoztam: nem a vagyoni helyzet szerint értékeltem az embereket, hanem emberségük szerint, a szerényebb körülmények között élők többnyire – nem ok nélkül – szimpatikusabbak voltam számomra. Aki pedig szorult helyzetben van, azt segíteni kell – nem adományokkal, hanem kereseti lehetőséggel. Apám következetesen így cselekedett, ezt gyerekként néha csodálkozva, de mindig készpénzként értékeltem. Ha viszont nem vagyoni megkülönböztetés szerint értékelek, marad a szellemi értékek szerinti osztályozás. Baloldal? A szociális érzékenység azt sugallta, de a kommunista világ diktatúrája ezt teljességgel kizárta. Akkoriban a baloldalról, nevezetesen a szocialistákról, szoc-demről csak nagyon hézagos, vagy inkább teljesen a fejére állított ismeretem volt, mint ahogy szinte mindenkinek, aki ebben a borzalmas, szocialistának mondott kommunista világban nőtt föl. A jobboldal is teljesen torz képben jelent meg előttem – s ebben sem voltam egyedül, a jobboldalban mindenki a csúnya kizsákmányoló kapitalistákat látta a kezdeti vadkapitalizmus színeiben, akik csak gúzsba kötnek saját érdekeik szerint. De azért a Nyugat szimpatikusabb volt, mindenek ellenére, mert hiszen több szabadságot nyújtott az embereknek. Hogy az ellenmondásokat kiküszöböljem, úgy véltem, hogy ami számomra megfelelne, az olyan párt volna, amely a szabadságot tűzi a zászlójára. Legfőképpen talán azért, mert abban a kommunista bezártságban, ahol semmit sem szabadott, ahol mindenért büntetés járt, ami nem hangos éljenzés volt, ahol a szabadságot csak szajkózták, ráadásul kötelességként mutatták be kizárólag vörösben, ahol úgy voltunk bezárva testileg és szellemileg egyaránt, mint egy hízódisznó egy szűk ólban, hogy majd alkalomadtán, bölcs főkolomposaink étvágya szerint levágjanak, természetesen a rendszer érdekében, végképp nem éreztem jól magam. Szabadság, igen, ez tűnt szépnek s jónak, a megoldásnak, mert akkor a jó, az igazságosság, a bölcsesség, emberség győz.
Akkoriban még fogalmam sem volt a liberalizmusról, nem tudtam, mi az, s nem is értettem, hogy Ausztriában vagy Nyugat-Németországban miért olyan kicsi a szabadság pártja. Később már jobban beleláttam ebbe, s jobban differenciáltam, ám a köztudatban ez a naiv szemlélet tovább élt. Amikor aztán beállt a fordulat, s leráztuk a kommunista uralmat, minden szent volt, ami a szabadsággal összefüggött. Vagy amit olyannak ítéltünk meg. Kacér, csábos, szexi volt ez a szabadság! Most már mindent szabad, végre!, ami idáig tilos volt, minden! Hát nem gyönyörű? És bizony elvetettük a sulykot, ajtót, ablakot, szívet nyitottunk, az üzleteket, a gyárakat, még a gatyánkat is letoltuk, mert most már a szabadság nevében akár homokosok vagy leszbikusak is lehetünk, nem büntetnek érte, gyönyörű a világ. Mert most már, ugye, mindenre jogunk van. Ujjongva rohantunk e csapdába, sokan máig sem vették észre, hogy mennyire megcsalattunk, hogy hitványan tőrbe csaltak bizony, mert ami olyan szépen csillogott-villogott, nem aranyos napsugár volt: éles karók voltak, amelyekre önként s énekelve nyársalódtunk föl. Voltak, persze, akik mégis észrevették, s bátortalanul visszasírták a régi szép időket, amikor ugyan nyilvános pártgyűléseken kellett bólogatni, de olcsó volt a kenyér, vagyis hát kevesebbe került mint ma, s mindenkinek volt munkája, bár dolgozni azért nem kellett mindenkinek, gondolkodni pedig egyáltalán nem.
Aki nem a régi szép időket sírja vissza, hanem a régi bevált értékeket, azt viszont hülyének nézik, megrögzött maradinak, aki képtelen haladni a korral. Mert a modern kor azt jelenti, hogy mindent szabad – föltéve, ha pénzed is van hozzá. A régi tilalmak, tabuk már a múlté, bizony. Az aberráció lett a normális, mert aki nem aberrált, az nem normális. És persze légy más, lehetőleg egyenruhába öltözve és balliberális nézeteket kiszolgálva azáltal, hogy pl. irtózatosan okos vagy és mindent jobban tudsz és ilyen minőségben sajtóorgánumként vagy populista szónokként jobbra-balra osztogatod bölcs jótanácsaidat, főleg a hivatalban levő kormánynak, ezen belül a kormányfő előnyben. Minél vadabb dolgokat cselekedsz, mondasz, annál normálisabb és hitelesebb leszel, igazi személyiség. Manapság az lett fontos, ami kifelé látszik, a belső értékekre nincs idő. Főleg azért nincs idő az ilyen bagatellel foglalkozni, mert ami érték, az úgyis nyugatról jön a drágalátos bankok szívességéből kifolyólag s a nyugati (vagy ott kitalált virtuális) tőke irányításával. Volt például Magyarországon tízegynéhány cukorgyár, csak éppen a szocializmus oly sikeres építésének hála nem volt eléggé versenyképes és gazdaságos. De sebaj, üzentek kedvesen nyugatról, mi majd segítünk, hozzuk a szükséges tőkét, hiszen nektek nincs. Ennek hála maradt Magyarországon két cukorgyár, tulajdonképpen csak mutatóba, nehogy még azt a benyomást keltse, hogy itt mindent leépítenek, na de a jobb cukrot úgyis nyugaton gyártják, illetve valahol másutt, ahol az olcsóbb munkaerő miatt érdemes volt új cukorgyárat építeni, s ezáltal gazdaságosabb a termelés, ez csak belátható, igaz? Hogy aztán lett ebből néhány munkanélküli? Hát istenem, ez azzal jár, tessék alkalmazkodni. Áldásos jóakaratában a nyugati tőke azonban sajnos szem elől tévesztette, hogy ebben a volt szocialista táborban jó negyven évig egy teljesen más világ volt, aki még emlékezett, hogyan kell alkalmazkodni, s önerőre támaszkodva érvényesülni, az már némileg kiöregedett, s ha próbálkozott mégis, teljesen más föltételek várták: a kontinuálisan fejlődő occidentális világ, s a most újra alkalmazkodni igyekvő, a nyugati fejlődéstől nem csak lemaradó, de teljesen más irányba fejlődő Kelet kitartóan ható föltételei, amit jogi előírásokkal nem is sikerült hatékonyan beirányítani. S mivel az emberek nem gombnyomásra működnek automata módjára, annak megfelelő is lett az eredmény.
Mégis akadtak, akik emlékeztek még a régi bevált értékekre. Nem tudom, másutt ez hogyan alakult, tény viszont, hogy Magyarországon ez végül kétharmados többséget eredményezett. Az a gyanúm, hogy a választók közül alig néhányan tudatosították ezt így, valószínűbb, hogy a tudat alatt mozgolódott bennük valami, miután megelégelték a neokommunista és liberális praktikákat. Hozzájárult ehhez persze az is, hogy a leendő hétharmad olyat ígért, amit aligha lehetett teljesíteni. Ha egy ország bajban van, ráadásul válság is fenyeget, felelőtlen volt jólétet ígérni: ha rövid a takaró és kilóg a lábam, meg kell húzni a gatyamadzagot, a pénzügyek rendbehozásának ez a módja – ha nincs elég pénz, spórolni kell, ez nem új fölfedezés. Ilyet, tudtommal, csak Churchill hozott össze, de persze akkor háború volt… (De vajon csak akkor van háború, ha puskával lövünk egymásra?) Amíg ez a hétharmad Magyarországon meg nem történt, addig legitimnek és demokratikusnak tartották szerte a világon, annál inkább, mivel az occidentális világban ez inkább abszurd unikumnak számít, mivelhogy a pártok már annyira egymáshoz hasonultak, hogy tulajdonképpen mindegy, melyik viszi el a választási pálmát, túl nagy különbséget nem lehet tapasztalni. Mert ugye arrafelé kontinuálisan fejlődött a demokrácia és a társadalmi szemlélet, míg errefelé keleten elég nagy megrázkódtatásokat kellett megélni és megemészteni. (Ne jöjjön itt senki azzal, hogy fasizmus is volt – akármilyen ocsmányság volt, mégis csak 12 évig volt, míg a bolsevik szemlélet összehasonlíthatatlanul hosszabb ideig, s ezáltal hatékonyabban mételyezte az agyakat.) Nem csekély különbség ez, jó volna észrevenni. Mikor aztán Magyarországon kétharmados többség lett, úgy is bánnak vele. S mit tesz erre a hazai ellenzék, s az egész Európai Unió? Föl van háborodva, diktatúrát emleget, s immár nem tartja a kétharmados többséget demokratikusnak. Amikor a kommunisták gyakorolták az egyeduralmat, miért nem háborogtak annyit? Kínával pedig miért puszipajtáskodik minden mélyen humanista érzelmű demokrata kapitalista ebben a nagy erkölcsi fölháborodásban? Vagy csupán az irigység szól belőlük? Nem beszélve arról, hogy a Kelet és a Nyugat eltérő fejlődésének következtében az elmúlt évtizedekben teljesen más minősége van ugyanannak a jelenségnek attól függően, hol jelenik meg. Mert az nem csupán arról szól, hogy si duo faciunt idem, non est idem, hanem arról is, hogy egy eléggé eltérő fejlődés után történnek a dolgok. S ha még eddig nem volt föltűnő, hogy a Nyugat nem érti ezt a közép-kelet-európai világot, akkor legkésőbb most nagyon föltűnő ez. Mert a Nyugat csak a saját értékeit látja, csak a sajátját hajlandó elismerni, a különbözésekről való papolás ellenére azt teszi, amit a Szovjetunió tett: saját mércéjét akarja ránk erőszakolni, mert képtelen elismerni és fölfogni, hogy tájainkon másképp szelik a kenyeret, s inkább kennénk rá a saját valódi (bio)vajunkat, s nem a multik által produkált műmargarint. Amint azonban a saját vajunkat kezdenénk preferálni, azonnal megperdítik a dobokat, s arról üvöltöznek, hogy semmibe vesszük a piac szabadságát, a szabad árucserét, hogy részrehajlók vagyunk és protekcionisták, s egyáltalán, ilyen-olyan normákat szegünk meg, amelyek egyébként nem tőlünk származnak, mivel a nyugati piac szükségleteihez (értsd: érdekeihez) mértek. A mindenkori ellenzék is ezt szajkózza, hogy Nyugaton elismerjék s megveregessék vállukat, bár valójában nincs is más ötlete, s kiutat sem tud, csupán másokat ledorongolni, víz alá nyomni – eszébe sem jut, hogy jobb ötletekkel magasodjon a kormány fölé. Mert ugye jól bevett szokás errefelé (és nem csak errefelé), hogy amit más tesz, az eleve és kizárólag rossz, én pedig mindent jobban tudok, akkor is, ha nem tudok jobbat.
Föltűnő volt egyébként, hogy a rendszerváltásnak becézett események után Magyarországon a posztkommunista baloldal tulajdonképpen jobboldali politikát folytatott, míg a politikai jobboldal baloldali politikát: a szocialisták állandóan privatizáltak (bár gyakran csak így nevezték az állami javak szétlopkodását, mivel nem olyanok voltak a föltételek, hogy valóban értő kezekbe kerüljenek), a jobboldal pedig igyekezett központosítani. Csak természetes, hogy olyan összeesküvés-elméletek keletkeztek, miszerint a posztkommunisták ezzel vásárolták meg a Nyugat jóindulatát és hatalmon maradásukat – hogy ez mennyire reális, az más lapra tartozik. Mindenesetre eléggé érthetetlennek tűnik ez, amíg nem látjuk, hogy a privatizálás, amely egyébként olyan szépen hangzott, de a kezdeti vadkapitalizmus praktikáit idézte, tulajdonképpen a nyugati tőke előtt nyitotta meg a kapukat, s az nem is tétlenkedett, nem habozott, azonnal rátette a kezét mindenre, amire csak lehetett (így maradt Magyarországon, hogy ennél a példánál maradjunk, csak két cukorgyár, de persze nem ez az egyetlen példa), s ennek következtében csak saját érdekeit követve mindegy volt már, az országnak ebből van-e haszna vagy nem (persze azt hajtogatták, az országnak ez milyen jó, mindig azt mondják, higgye, aki akarja). Érthetetlen, hogyan lehetett ilyen laza föltételekkel a külföldi tőkét az országba engedni, nota bene nem csak Magyarországba. Olyan sürgős volt? Vagy nem tudták az illetékesek, hogy aki pénzt ad, az diktálni is fog? Mert ha ilyen naivak voltak, jobb, ha örökre elkergetik a pénztárcáktól és döntéshozó helyekről, ha pedig nem, akkor eleve a saját zsebükre dolgoztak, s ezért kellene örökre eltiltani minden beavatkozási lehetőségtől a gazdaságban és a politikában egyaránt: menjenek inkább krumplit kapálni, végül azt is kell valakinek, s ha ott lopkodnak, mégis kisebb kárt okoznak.
A posztkommunisták privatizációs és egyéb jobboldali tevékenysége valóban fölöttébb gyanús. Már csak azért is, mert egyszerű köpenyegfordítással szocialistáknak deklarálták magukat, s ez a Nyugatnak elég volt, hogy befogadják a szocialista internacionáléba. Ha azt gondolná valaki, hogy naivak voltak, akkor igaza van – meg nem is. Remélem legalább, hogy a nyugati szocialisták tudták/tudják, mi a különbség egy nyugati szocialista és egy keleti volt kommunista, bolsevik gondolkodású újkeletű szocialista között. De amikor arról volt szó, hogy ezeket beveszik az Európai Unióba, akkor bizony jól jöttek a szocialista frakció bővítésénél az EU-parlamentben. Magukhoz ölelték Gyurcsányt és Ficot egyaránt, holott a vak is láthatta, mekkora az eltérés. Na de a pártérdek mindenek fölött! Ha erről van szó, a volt kommunista is jó szocialista lesz. Az egészben az a tragikus, hogy senki sem nézi a kritériumokat, csupán az érdekeket. Nem fontos és nem lényeges, eleget tesznek-e az előre megállapított föltételeknek, mert az nem attól függ, hogy eleget tesznek-e, hanem attól, mi az érdek és mi a haszon. Ha érdek, hogy befogadjuk őket, úgy kijelentem, hogy megfeleltek a kritériumoknak, ha pedig nem, akkor a fordítottját állítom, megindokolni mindent lehet, csak stílusgyakorlat kérdése. Végül az egész EU-bővítés is erről szólt. Az egyik posztkommunista állam sem volt igazán érett arra, hogy az Európai Unióba beléphessen, az csak a kirakat volt. A valódi ok az üzlet volt, s mi nagyon jó üzletnek bizonyultunk. Jöhetett be szabadon a tőke, a bankok garázdálkodhattak, és zsírosra kereshették magukat (ha túl sok volna a nyereség, el tudja azt egy bank jól dugni, emiatt nem kell aggályoskodni).
Na és akkor jön egy kétharmados Magyarország, és azt mondja, hogy vannak nemzeti érdekek és nemzeti értékek (ami természetesen azonnal nacionalizmusnak minősül), ezt szem előtt kívánják tartani. Csoda, ha az EU, illetve az EU-t irányító tőke, a bankok és hozzájuk hasonló szervezetek, valamint ebbe a szabadkereskedelembe implantált neoliberális fölfogás unisono fölhördül, s hisztérikusan elkezd üvöltözni, még a szokványos udvariasságot is félretéve? Nem emlékszem, hogy kritizálták volna a bankok azon nyereségét, amelyet – akár Magyarországon, akár más volt keletiblokkos államban – szereztek. Most, hogy kissé meg akarják szorítani, bezzeg lármáznak, bár aligha hihető, hogy összegezve kárt vallanának. Persze az emberek is hülyék, amikor lépre mennek a bankok szinte kényszerítő kínálatának, s hanyatt-homlok kölcsönöket vesznek föl. Ám ettől nem kisebb a bankok felelőssége, s lármázni sem kell annyira, ha a tervezettnél kisebb a bevétel.
S aztán ezek a balos neoliberális beleszólások. Egy cseh újságíró, Michal Semín a Lidové Noviny január 7-én megjelent cikkében írja, hogy az EU-nak nem azért van baja Magyarországgal, mert az ország úgy döntött, ragaszkodik a saját értékeihez és hagyományaihoz, ami egy neoliberális szellemnek valóban hallatlan és fölfoghatatlan. A kor betegsége ez: mindenáron valami újat, eredetit akar, éspedig mindenben, nem csupán a politikában, hanem valóban az élet minden területén. Pedig gondoljunk csak bele: mi új lehet még a nap alatt? Ebben már az ókorban is kételkedtek. Ám bármi új utáni hajszában már lassan a tízparancsolatot is megkérdőjelezik, mert hiszen elég régi az már, s valami új kéne helyette, ugyebár. Csakhogy ezek a régi hagyományok azért maradtak meg, mert beváltak, mert jónak bizonyultak, s amíg valami jó és hasznos, akkor miért kell attól megválni? Ha ezeket meg akarjuk tagadni, olyan az, mintha lebontanám a házat, amelyben lakom, hogy helyette valami újat építsek, ám amelyről még nem tudom, milyen lesz, beválik-e majd, lesz-e benne mindaz, ami idáig kellett, s jó volt, s a jövőben is olyan lesz-e, nem beszélve arról, hogy amíg ez az újdonság elkészül, nem tudom, hova legyek, hol lakjak. Mindig arról van szó, hogy valami új kell, sosem arról, hogy az a régi vajon milyen, mennyire felel meg. Ezek a hirtelen ötlettől vezérelt meggondolatlan, csak l´art pour l´art újításoknak nem sok értelme van – olyan ez, akár a divat: múló hóbort, egyszeri használat után eldobandó. De mi van aztán? Terjeszkedés, agresszió, mert csak úgy élet az élet? A tőke rájött arra, hogy nem elég kitelepíteni a termelést olyan országba, ahol olcsóbb a munkaerő, mert egyrészt nem lehet bárhova (Észak-Koreába például pillanatnyilag elég nehéz volna, de mondjuk Irán is bonyolult), másrészt a világ véges, a Holdra vagy Marsra pedig belátható időn belül nem lehet. Sokkal jobb ötlet, ha idegen javakat tönkre teszek, ott aztán tudok érvényesülni, busás haszonnal segíthetek újjáépíteni, kielégíteni a fölkeltett keresletet.
Az említett cseh újságíró nyilván nem tudja, honnan ered az új magyar alkotmány előszavában az „Isten, áldd meg a magyart” szövege, értelmét viszont érti: fölfogta, hogy itt a konzervatív értékek fenntartásáról van szó, kötődés ahhoz, ami évszázadokig pozitív tényezőként hatott. Mert a konzervizmus nem azt jelenti, hogy maradi mindenben és mindenáron, a konzervatív nagyon is haladó tud lenni, amennyiben a szó nemes értelmében valóban a bevált értékek által vezérelve építi a jövőt. Ám úgy tűnik, éppen ez az, ami a tőke agresszív mivoltát zavarja. Vagyis nem a demokráciát félti valójában, hanem az üzletet, a nyereséget. Hogy merészelnek ilyet a magyarok? Pedig szó sincs arról, hogy az európai egységet megkérdőjelezzék, a szabadságot pedig már végképp nem. Persze nem a neoliberális változatot, hanem azt a szabadságot, amelyért az évszázadok során mindig is küzdöttek. Egy népről, amely 150 évig tartóztatta föl a török hódítást és védte Európát, amely 1948-ban és 1956-ban is tanúságot tett a szabadság mellett, milyen címen állítják, hogy veszélyezteti a szabadságot?
Hibát elkövetett a magyarság, nem is egyet – na de az dobja meg elsőnek kővel, aki vétlen. A kétharmados többség is úgy lett (többek között), hogy olyat ígértek, amit nyilván aligha lehetett betartani. Így esett önmaga csapdájába a kétharmad, s nehéz most abból kikecmeregni. Ám az egyenjogúság, a szabad piac és szabad tőkeáramlás, a multikulturalizmus, a szegregációellenesség és bármiféle úgynevezett jogokkal való hadonászás, bár nagyon szépen hangzik (s nem egyszer indokolt is), még nem azt jelenti, hogy általános jogorvoslat mindenre, hogy bürokratikusan, vakon érvényesíteni kell, anélkül, hogy tekintettel lennénk a konkrét helyzetre, lehetőségekre, föltételekre, s főleg a valódi értékek és hagyományok gyökereire. Olvasom a hírt, hogy valamelyik francia kisvárosban megtiltották a kisasszony megszólítást azzal az indoklással, hogy az lekicsinylő, kirekesztő, szexuális meg ki tudja, miféle negatív jelzőket tapasztottak hozzá valami frusztrált, gátlásos személyek: ha valaki így akarja elérni, hogy megbecsüljék, hogy egyenrangúnak tartsa magát, azon legföljebb nevetni lehet, meg lesajnálni. Az eset példaértékű: ilyen fából vaskarika-problémákkal foglalkoznak és eszement megoldásokkal éltetik s próbálják kielégíteni szabadság-vágyunkat, közben pedig e békaperspektívában a fűt is fának látják és e sok fától nem látják az erdőt, ahol a tőke, a bankok úgy tologatnak mindent, ahogy nekik megfelel, s gyártják a fiktív tartozásokat, a virtuális adósságot, ahol a másság csak addig jó, amíg profitot gyárt, de a maguk szabta jogok és szabadságok elől nincs kitérés, ott nem létezik másság. Egy nagyszerű gondolatot, az egyesülő Európát ilyen csúfondárosan kihasználni, lejáratni fellengzős, populista jelszavak mögé bújva nem csupán beteges, hanem bűnös is. Sajnos rosszabb ez, mint egy észak-koreai diktatúra: ott legalább megmondják az igazat, hogy a nagyfőnök az isten, azt tessék fönntartás nélkül imádni. De mit tettek velünk? Mézes-mázos „objektív” irányelvek mögül kifosztják zsebünket, s ha szólni merünk, mosolyogva letaglóznak. Előbb azonban lehetőleg kineveznek diktatúrának. Mert a banknak függetlennek és önállónak kell lennie. Egy állampolgártól természetesen elvárják, hogy lojális legyen az államhoz, amelyhez tartozik – egy banktól ez miért nem várják el? Egy banknak miért nem kell lojálisnak lennie az államhoz, amelyben működik? A bank netán az állam fölött van? Ő diktál? Meglehet, én vagyok az értetlen, de ez nem diktatúra? Mint annakidején a kommunizmusban, amikor az állam szintén alárendelt szerepben volt, csak akkor nem a bankok dirigáltak, hanem a párt központi bizottsága. Mindehhez pedig a sajtó szorgalmasan bólogat, ott is rém sok az igen bölcs emberke, aki mindent jobban tud, holott csak kiszolgálják a kiadó érdekeit. Úgy vélik, hogy önálló véleményük van, pedig csak szajkóznak, s hozzáteszik a maguk kitalációit, saját piszkukat kenik másokra, hogy aztán megszólhassák. Az újságírásnak ehhez nem sok köze van.
Miben vétkesek hát a magyarok, a magyarok országa? Valójában nem értem ezt az egészet, hiszen nem vagyok se politikus, se közgazdász, csak egy író, ám ettől függetlenül igyekszem a fejemmel gondolkodni, nem a zsebemmel. Ha a görögökről vagy olaszokról van szó, gyűlik a sok pénz, hogy kiválthassák ezen országokat – de vajon meddig? Amikor Szlovákiában Fico összeállt a fasisztoid jellegű nemzeti melldöngetőkkel, akkor az EU ugyan formálisan fölemelte az ujját, de érdemben nem foglalkoztak azzal, a szocialista frakció pedig kiállt a politikai testvér mellett. Akkor is kiálltak Fico posztkommunista szocialistái mellé, amikor t.k. az EU ellen sikerült megbuktatnia a jobboldali szlovák kormányt, mert hát utána Fico elvtárs sürgősen irányt váltva kiállt az EU mellé – ez az arcátlanság is rendben volt. Tehát miért éppen Magyarországgal kapcsolatban e nagy fölhajtás? Mert ott a bankok veszélyeztetve látják a bevételeket? Ha majd a világ alaposabban belegabalyodik pénzügyi machinációiba, mi lesz akkor? A kommunisták úgy viselkedtek, mintha a nép lenne miattuk, értük, holott természetesen a fordítottját állították. A bankok pedig…? Belepusztulunk ebbe a nagy szabadságba, ha nem kapcsolunk minden joghoz kötelességet is, minden szabadsághoz konkrét felelősséget. Tetszett-e már gondolni arra, miért omlott össze Róma? Ma is vannak barbárok, akik Rómára törnek, csak jobban álcázzák magukat, elvekkel és mondvacsinált jogokkal, szabadságokkal takaróznak.
Aich Péter, Felvidék.ma
