Pozsonyban az Újságírók Házában találkoztak az egykori szerkesztők, fotósok, külső és belső munkatársak, hogy megemlékezzenek a 60 évvel ezelőtt indított Dolgozó Nő hetilap születésnapjáról.
Haraszti Mészáros Erzsébet hosszú évekig volt e lapnak a főszerkesztője. Ő a szervezője, életben tartója az egykori munkatársakkal való máig élő szoros kapcsolatnak. A meghívott 20 személyből (köztük, azok is, akik a megszűnésig szerkesztők voltak, a későbbi utód a NŐ hetilapnál) tizenöten jöttek össze, a legtöbbje már igen szép korban lévő. Persze volt közöttük máig is aktív ifjabb újságíró, szerkesztő, mint Kocsis Aranka, ma gyermeklapok szerkesztője, vagy Lampl Zsuzsa, vagy maga H. Mészáros Erzsébet is , aki a Szabad Újság munkatársa napjainkban is.
Emlékeztetőjében H. Mészáros Erzsébet megjegyezte: „Egy újság meg nem élt 60. születésnapját ünnepelni szívszorító, de egyben szívet melengető érzés. Ha van még, aki emlékeztet rá, aki emlékezik rá. És mi még itt vagyunk. Egy élet fáradtságával és tanulságaival. Azt is mondhatjuk, mi is egy darab sajtótörténet – egy szeletnyi történelem vagyunk. Akár rá is hagyhatnánk a képzettebb utókorra, a tudományosságokban műveltebbekre a mi időnk, a mi munkával eltöltött életünk értékelését, minősítését. A 60 évvel ezelőtt elindított Dolgozó Nő a többi hetilap mellett (Új Szó, Új Ifjúság, Hét, Szabad Földműves), az akkor még legalacsonyabb tudásszinttel rendelkező, legnépesebb réteghez, a magyar nemzetiségű lakosság feléhez, a nőkhöz jutott el.” – mondta.
S hogy milyen igény volt akkoriban a Dolgozó Nő lapra? 1968- 69-ben 48 000 példányban jelent meg. Ekkor indultak el a Barátnő klubok, s L. Gály Olgával szerették volna felépíteni a Magyar Nőtanácsot, amely aztán mégsem jött létre – jegyezte meg H. Mészáros Erzsébet, aki felidézte azt a kegyetlen időszakot, amikor a Prágai tavaszt követő konszolidáció első intézkedései 1971-ben a magyar hetilapok összevonására hoztak párthatározatot. S a szerkesztők az olvasókhoz fordultak segítségért. És az olvasóktól megindultak a levéláradatok, melynek hatására a hatalmaskodók felfüggesztették az összevonást. S további laptragédiákat sorolva az egykori főszerkesztő mesélt a sok – sok gyötrelmes, de szép útról, az olvasó-találkozók felejthetetlen élményeiről, a kiutazások, riport utak sokoldalú nemzeti értékeinket mentő, feltáró, örökítő eseményeiről. Sorolva kollégái – köztük a lap fotósai – érdemeit, a felvidéki magyar társadalmi élet nagyjait, akik a lap színvonalának, értékének pillérei voltak, írók, művészek egyaránt. S az olvasók, levelezők, külső munkatársak pótolhatatlan segítségét méltatva idézte az évtizedeket, amelyekkel felvállalták a nemzetiségi létünk fontos vonalait.
S végül beszámolóját Duray Miklós a közelmúltban leírt vallomásával fejezte be: „Tudom, hogy egyetlen tisztességes, állami pénzből támogatott sajtófórum volt a NŐ, amely igyekezett független maradni az akkori politikai hatalomtól. Ezt ma senki sem tudja. Vagy nem akarja tudni. Ezt én vallomásommal igazolom. 2011. november 30-án Duray Miklós”.
Jó volt ott lenni ezen a találkozón, ahová engem, mint egykori levelezőt, tudósítót, és több olvasó – szerkesztő találkozó szervezőjét tiszteltek meg azzal, hogy meghívtak e meg nem élt születésnapra. Jó volt velük lenni a „régi” újságírókkal, akik a mai napig megmaradtak annak a nagyon emberi és közvetlen embernek, mint akik akkor is voltak, amikor eljöttek a falusi emberek közé Pozsonyból. Vallom és hiszem, hogy az akkori lapok sikere az újságírók emberi kapcsolatai által voltak eredményesebbek.
Dániel Erzsébet, Felvidék.ma
