Parlamenti választások zajlanak március 10-én. Szabad választások. Szabad a kínálatból kiválasztanom, kit szeretnék ott látni a jövendő törvényhozásban.
Szabad olyanra is szavaznom, akinek – közvélemény-kutatók szerint – esélye sincs mandátumot szerezni, vagy alig van esélye rá. Mert a szabad választás véleménymondás is. A voksolás minden közvélemény-kutatásnál pontosabban adja vissza, milyen országban, milyen közösségben, milyen viszonyok között szeretnénk élni.
Szabad végiggondolni az életemet, számba venni a számomra fontos értékeket, szabad nem rálegyinteni és másokra bízni a döntést. A mostani voksolásnak is van tétje. Az eredményből parlament áll össze, kormány születik, mozdul valamerre az ország. A megmérettetésre kerülő pártok programjai jelzik, ki merre menne. Akkor is, ha a botrányok, az utcai megmozdulások háttérbe szorítják az emberek tényleges problémáinak kezelését sürgető hangokat. Akkor is, ha a ValóVilág látszatra elnyomja a valódi világot.
Szabadon választhatok programot, abban a reményben, hogy megfogalmazói komolyan is gondolták törekvésüket, s nem csupán a hatalomszerzés szándéka vezette-vezeti őket. Vannak a 26-os listán olyan pártok, amelyeknek őszintén szurkolok, s melyeknek őszintén kívánom: legyen sok szavazatuk. Akkor is, ha „nagypolitikusok” és szakértők hitetik, elveszettek lesznek a szavazatok, ha nem érik el az összes leadott voks öt százalékát. A szavazatok nem vesznek el, csak jól kell olvasni az eredményeket. Meg kell látni bennük, amit jeleznek, amit üzennek mindazoknak, akik végül kezükbe vehetik az ország ügyeinek intézését.
Szurkolok az eperjesi régió és a ruszin közösség listájának, a romák pártjának, a változást lentről sürgetők közösségének, hogy minél több szavazatot kapjanak s erősödjenek. Mert azt üzenik: elegük van a központosított választási rendszerből, melynek következtében az ő érdekeik mindig perifériára szorulnak. Nekik a közvélemény-kutatók alig néhány szavazatot mérnek, pedig fontos a hangjuk, a programjuk, az, hogy képesek megfogalmazni, mit akarnak, mire van szükségük. Akkor is, ha egyelőre még nem teszik ki a választók öt százalékát, vagy soha nem is fogják kitenni azt.
Szabad ember abból lesz, aki gondolkodik, aki tervez, aki meg tudja fogalmazni, mi segítene a régióján, a közösségén, és járatlan úton is hajlandó, képes elindulni. A célt látja, s nem a kudarctól tart, a nehézségektől fél. És nem plakátokra, tévéképernyőkre vágyik, hanem arra, hogy minél több, önmagáért felelős, magáról gondoskodni tudó ember lehessen ebben az országban. Mert a szabadságot csak ez adhatja meg.
A szabadság nem köthető százalékhoz. Sokkal inkább ahhoz, gyarapodik-e azoknak a száma, akik úgy gondolják: őket is megilleti a saját sorsuk alakításába való beleszólás joga. Minél több szavazatot kapnak olyan pártlisták, amelyek ezt a törekvést fogalmazzák meg, annál több autonóm ember él az országban, s annál jobbak a kilátásaink.
A választásokon nem fogadóirodába megyek, hogy megtegyem tétemet a befutóra – nyereség reményében -, hanem a véleményemet mondom el. Nem előjogokat akarok vásárolni magamnak, nem a személyes sérelmeimet és sértődöttségeimet, fájdalmaimat akarom kompenzálni; visszaütni sem akarok mindenáron, mert esetleg a saját eddigi értékrendemet csapnám agyon. Gondolkodom és mérlegelek, harag, hisztéria nélkül, néha az égre is nézve. Tudván: bármilyen hosszú is az út, elvezet a célhoz, ha én már nem leszek is.
Nincs hát elveszett szavazat. A döntésem én magam vagyok.
N. Gyurkovits Róza, Felvidék.ma