„Úgy látom, hogy a világ és a magyarság igaz szavakra vágyik. Hitben, erkölcsben meggyengült emberek szédelegnek, keresik helyüket.” – vallotta egykor Nagy Gáspár Kossuth-díjas költő-barátom, aki idejekorán adta vissza lelkét a Teremtőnek.
Ebből a gondolatból kiindulva mély emberi meggyőződésem, hogy a magyarság többek között arra is vágyik, hogy anyanyelvén szólalhasson meg, magyar oktatási intézetbe írathassa a gyermekét, anyanyelvén olvashassa feliratait a külhonban is. Amikor a magyarság – és ezen belül a felvidéki magyarság – létét, jogait meghatározó cselekvő hitvallásról beszélünk, sokszor olyan érzés tölti el a lelkünket, amilyen minden bizonnyal a magyar képviselőház tagjainak szívét önthette el 1848 júliusában, Kossuth Lajos szavait hallgatva, amikor a politikus ezt mondta: „Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, mentsék meg a Hazát, e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat le keblemre.” Igen: irtózatos nagyszerűség. Mert van-e nagyszerűbb érzés, mint lehetőséget kapni nézetünk kifejtésére a magyar nemzet – és ezen belül a felvidéki magyarság – felemelkedésének, múltjának, jelenének és jövőjének tárgyában. Ugyanakkor azonban irtózatos tudat, hogy ennek a kérdésnek igazából nem szabadna kérdésnek lennie, hanem kézzelfogható evidenciaként kellene jelen lennie a Kárpát-medencében. Nekünk, felvidéki magyaroknak, mégis az állandó önvédelem, jogvédelem, az állandó küzdelem a sorsunk. Olyan ügyekért kell küzdenünk, amelyek evidenciaként kellene, hogy működjenek egy európai demokráciában. Európai demokrácia? Mi az? Ritkán tapasztaljuk, ezért nem nagyon tudjuk.
Az állampolgárság és egyéb kisebbségi ügyeink mellett ilyen például a kétnyelvű feliratok elhelyezése, újbóli kihelyezése, visszahelyezése azokra a helyekre, ahol ezt a Szlovákiában hatályos törvények megkövetelik. Mindnyájunk kötelessége hathatósan támogatni azokat a kezdeményezéseket, amelyek arra irányulnak, hogy mindenhol, ahol csak lehet, magyarul is kiírják a feliratokat, a tájékoztató jellegű szövegeket, a helységneveket stb. A magyar nyelvű feliratok kihelyezésének fontossága nemcsak abban van, hogy érvényesítsük nemzeti közösségi jogainkat, hanem abban is, hogy többségi környezetben (is) fenntartsuk anyanyelvünket, megőrizzük anyanyelvünket őseink földjén, illetve ne engedjük, hogy a magyar nyelv a konyhanyelv szintjére degradálódjon. Már így sok helyen ez történt, ráadásul mindennapi nyelvhasználatunk is kívánni valót hagy maga után. Ezt a folyamatot meg kell állítani. Ez nem pénz kérdése, nem államhatalmi döntések kérdése, ez csak rajtunk múlik!
„Nyelvében él a nemzet” – mondta a legnagyobb magyar, Gróf Széchenyi István. Az 1840-es években ő szorgalmazta, hogy az akkori Magyarországon a latin helyett a magyar legyen a hivatalos nyelv. Ezzel kapcsolatban ma nagyon sokan és sokat hivatkoznak Széchenyire, hiszen drága magyar anyanyelvünk ma is veszélyben van. Meg kell tehát védeni. Ezért (is) fontos tudatosítanunk, hogy nemcsak a nemzet él a nyelvében, hanem nyelvében él bármely többségi környezetben élő magyar nemzeti közösség is. Magyar nyelvünk valóban legfőbb kincsünk, közösségszervező, összetartó erőnk. Összetartozásunknak, magyarságunknak nemcsak legfőbb jele, jelképe, hanem tényezője is. De ahogy a nyelv összetartója a közösségnek, ugyanúgy a közösség is megtartója a nyelvek. Következésképpen nemcsak nyelvében él a nemzet, hanem nemzetében – vagy ha úgy tetszik: nemzetiségében – él a nyelv.
Tudomásul véve Sütő András néhai kedves barátom korparancsát, miszerint: „Az anyanyelv őrzése nem valamiféle öncélú, fölösleges ragaszkodás valamihez, hanem talán a legfontosabb ismérve nemzetnek, nemzetiségnek.”, az anyanyelv védelme a magyarság számára létfontosságú. Ez a Sütő-gondolat nagyon találó, hiszen a kitagadott nyelv a kitagadójával múlik el végleg. A megfélemlített nyelv bizonyos idő múltán a hazugság áldozataként is megsemmisíthető: meg kellett halnia, mert nem volt bátorsága az igazat mondani. A nyelvnek, szegénynek…? A hordozóinak inkább! Vagy: meg kellett halnia, mert éppen az igazságot mondta ki…
Külföldön élő magyarok között járva, kisebbségi magyarok leveleit olvasva, mindig nagy öröm számomra az az őszinte érdeklődés, szeretet, ragaszkodás, amely beszédükből, soraikból az anyanyelv, magyar nyelvünk felé sugárzik. Van ezeknek a beszélgetéseknek, leveleknek újra meg újra ismétlődő gondjuk, gondolatuk: mit tegyenek, hogy akik még tudják a nyelvet, el ne felejtsék, akik pedig kevésbé tudják, még jobban megismerjék?
Nem egyszerű megtartani és ápolni az anyanyelvet idegen országban, de szép és nemes feladat. Harc a jó ügyért, a fennmaradásért, küzdelem a kisebbségi közösségért. Sors, hűség és vállalás. Az anyanyelv ápolásának ügyét ki kell egészíteni küldetéstudattal. Ez érzelmi kérdés (is), melynek politikai jelentősége van. Ne csak kincsként adjuk át a magyar nyelvet a következő nemzedéknek, hanem programként is. Szeretettel és kötelességérzettel vállalt feladatként. „…hogy torzítatlanul adhassuk át nyelvünket utódainknak.” – mondja Kosztolányi Dezső.
A nyelv üldözöttsége miatt többletként kell tárolni önmagunkban drága anyanyelvünket. A magyar nyelv szeretete szárnyakat adó jelenség kell hogy legyen számunkra. Az anyanyelvén keresztül hatol be mindenki a kultúrába, nemzete érzés- és gondolatvilágába. Ismét Kosztolányi gondolatai jutnak eszembe hirtelen: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőleges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként… Ki merészeli azt állítani, hogy nyelvünk nem minden megszületett magyar mindennapos mestermunkája?… Tőlünk függ nyelvünk jövője. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk utódainknak. Ez a küldetésünk. Áldjon, vagy verjen sors keze? Ez a küldetésünk. Kissé lehajtom a fejet! De a szívet? Azt föl! Föl, Barátaim! Nyelvében él a nemzet. Ma sem mondhatunk mást.”
Mindemellett mély emberi meggyőződésem, hogy az anyanyelv elsajátítása az alapja az általános intelligenciának, az alapműveltségnek, és kötelessége mindenkinek, aki valamely nemzethez vagy nemzetiséghez tartozik. Egy nép sajátosságait számtalan tényező jellemzi: tett és szenvedés, vallás és erkölcs, tudomány és művészet, jog és törvény, az indulatok és szenvedélyek megnyilatkozásai. Nincs azonban hasonló valami, amely olyan erősen és jellegzetesen tükrözné a nemzet sajátosságait, eredetiségét, mint a nyelv.
Az anyanyelv elsajátításához – amely természetesen csak egy van – időre van szükség és életkorhoz kötött (mármint az elsajátítás). Ha az ember idejében nem tanulja meg, nem tér vissza az alkalom. A nyelvi képesség elhal, és többé nem lehet olyan intenzíven feltámasztani. A biológiai születés után a nyelv szül emberré bennünket. Miközben azonban megtanultunk beszélni, az anyanyelv „édes anyanyelvünkké” lesz, és számunkra minden más nyelvnél fontosabbá, kedvesebbé válik. Ezen a nyelven gondolkodunk, ezen szólalunk meg álmunkban. És ennek birtokában tanulunk meg más nyelveket is.
Miként is fogalmaz Csokonai Vitéz Mihály? A következőképpen: „Magyar nyelv! Édes nemzetemnek nyelve! Teáltalad szólaltam én meg legelőször, teáltalad hangzott először az én fülembe az édes anyai nevezet, te reszketted meg a levegőeget, amelyet legelőször szíttam az én bölcsőm körül, s te töltötted be azt az én nevelőimnek, az én hazámfiainak s az engemet szeretőknek nyájaskodásaival, teáltalad kérte az én csecsemő szám a legelső magyar eledelt, a te darabolt ízecskéiden kezdettek kifesleni az én gyermeki elmémnek első ideái, mint a született hajnalnak apró sugárai, mikor a világosság lenni kezd.”
A magyar nyelvet úgy hordozzuk lelkünkben, mint a mesebeli testvérek hordozták ujjukon a gyűrűt, amelyben titkos erejük rejlett, s amelyről akárhol megismerték egymást. A mi magyar nyelvünk ékkövének lapja és éle más-más színben csillog. De mégis egyetlen és szétdarabolhatatlan kincs ez, s valamennyien az egész magyarságot és az egész nyelvet hordozzuk magunkban, mert nem is lehetne, hogy az ékkőnek csak egyik lapját vagy élét hordozzuk. A felvidéki magyar magában hordozza Erdélyt, az erdélyi magyar Budapestet, a budapesti a kárpátaljait, ő a vajdasági magyart és a székelyt. A székely pedig a muravidéki magyart. Ez jelzi nyelvünk és lelkünk egyetemességét.
Nemcsak magyar íróinkat, költőinket, szellemi nagyságainkat ihlette meg a gyönyörű magyar nyelv ereje és csodálata. Az ötvennyolc nyelvet – köztük a magyart is – beszélő Giuseppe Mezzofanti bíboros az 1840-es években a következő megállapítást tette, amit 1855-ben a Watts Transaction of the Phylological Society angol tudományos folyóirat is közölt: „Tudják-e, melyik az a nyelv, amelynek konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az összes többi elé, a göröggel és a latinnal egy sorba helyezek? A magyar! Az új magyar költők versét ismerem, amelyeknek dallamossága teljesen magával ragadott. Kísérjék figyelemmel a jövő történetét, és a költői géniusz olyan hirtelen fellendülésének lesznek tanúi, amely teljesen igazolja jóslatomat. Úgy látszik, a magyarok maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában.”
A több nyelvet – így a magyart is – beszélő Sir John Browning utazó és irodalmár 1830 körül Magyarországon járt, és a magyar írók, költők műveiből antológiát szerkesztett. A magyar nyelvvel kapcsolatos megállapításait a következőkben idézem: „A magyar nyelv egyetlen darabból álló terméskő, melyen az idők viharai karcolást sem ejthettek. Nem az idők változásaitól függő kalendárium. Nem szorul senkire… nem kölcsönöz, nem alkuszik, nem ad-vesz senkitől. Ez a nyelv a nemzet önállóságának, szellemi függetlenségének legfényesebb emléke. Amit a tudósok nem tudnak megfejteni, azt mellőzik. Ez a nyelvészetben is így van, csak úgy mint a régészetben. Az egyiptomi templomok egyetlen kőből készült padlatait sem tudják megmagyarázni. Honnan ered, melyik hegységből vágták ki e csodálatos tömeget, miként szállították le vagy emelték fel a templom tetejére. A magyar nyelv eredetisége ennél sokkal csodálatosabb tünemény. Aki megfejti, az az Isten titkait boncolja, annak is az első tételét: Kezdetben vala az Ige és az Ige vala Istennél.”
Mi, magyarok, az anyanyelv krőzusai vagyunk. Becsüljük hát meg a magyar nyelvet, töltsük meg tartalommal, szeretettel, és gazdagítsuk az egyetemes magyarság hasznára! Legyen a magyar nyelv nemzetépítő tevékenységünk legfőbb támasza!
Tarics Péter, Felvidék.ma
