Pál apostol az 1 Timóteushoz 2,1-3-ban így fogalmaz: „Mindenekelőtt tehát arra kérlek benneteket, hogy imádkozzatok és könyörögjetek minden emberért, járjatok közben és adjatok hálát értük! Imádkozzatok a királyokért és mindazokért, akik hatalmat kaptak, hogy nyugodt és békés életet élhessünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Ez jó dolog és tetszik Istennek, Üdvözítőnknek”. A népek misszionáriusa négy formáját is megkülönbözteti és gyakorolja az imádságnak.
A gonoszság elleni védelem és a könyörgés általánosabb formáját, illetve a kifejezetten a petíció jellegű imát, valami konkrét kérést tartalmazó imádságként és a hálaimát, minden elvett jóért, és a remélt meghallgatásért.
Ilyen sokféle imahangszeren játszik a keresztyén ember, ha Isten elé áll – másokért. Mindenek előtt azokért, akik hatalmat kaptak Istentől, régi, de érthető szóval: a felsőbbségért.
Pál előtt sok száz évvel ószövetségi népe prófétái, Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel a közéleti nehézségek, súlyos próbatételek között így fogalmaztak: „Óh Uram! A szorongásban kerestek Téged, és halk imádságot mondtanak, mikor rajtuk volt ostorod” (Ézs 26,16).
Böjti kérdésként magam sem tehetek mást, mint hogy megkérdezem: az elmúlt napok, két hét lemondásokat hozó próbatételeiben a keresztyén minimummal, az imádsággal, mint első és végső drága védőpajzsunkkal hol maradt a Te néped, Uram? És hol maradtak a közbenjáró imákra felszentelt egyházaid, papjaid, híveid? Voltunk sokan, akik személyes imákban kértünk támasztékot a megpróbáltaknak, világosságot a kialakult helyzet megértéséhez. Bizonyára volt és van számos ima, politikai közbenjáró könyörgés, de hol maradtak az egyházak nyilvános imái? Nem több, s nem kevesebb, csak ennyi: Imádkozunk értetek! Imádkozunk szeretett hazánkért. Imádkozunk azokért, akik hatalmat kaptak a timótheusi Ige szavával. Imádkozunk a legalávalóbb módon megalázott fiatalokért, nemcsak Bicskén, hanem szerte az országban, és a velük tetterősen együtt érzőkért, szolidáris fiatalokért is.
Fájó, hogy az ökumené egyházai az egyértelmű, testvéri szóig, imáig nem jutottak el. Imádkozzunk hát akkor mindnyájan az imádkozókért és a közimát eddig fel nem mutatókért, s a bátrakért, akik ezt tetteikkel kinyilvánították!
Reformátoraink számára nem volt kérdéses, hogy a keresztyén közösségnek fontos feladata, hogy gyakorolja tagjai által az egyház pásztori, papi és őrállói tisztét lelki és politikai értelemben. A minden hívő általános papi, prófétai tiszte tanításban Luther, Kálvin, Zwingli és a későbbiek egyek voltak.
Már Ezékiel próféta világossá tette a próféta őrállói hivatásáról szóló Igékben az élet-halál felelősségét az elhívottaknak, ami a figyelmeztetés szolgálatát jelentette a gyakorlatban. Az időben kimondott figyelmeztetés életmentő voltáról, s az elmulasztott figyelmeztetés halálos következményeiről: „Őrállóvá tettelek téged Izráel házában. Ha igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben! Ha azt mondom a bűnösnek, hogy meg kell halnia, és te őt nem figyelmezteted, és nem szólsz neki, figyelmeztetve a bűnöst, hogy ne járjon bűnös úton, és így életben maradjon, akkor az a bűnös meghal ugyan a bűne miatt, de a vérét tőled kérem számon. De ha te figyelmezteted a bűnöst, és ő mégsem tér meg bűnéből és bűnös útjáról, akkor ő meghal a bűne miatt, de te megmented a lelkedet.
Ha az igaz letér az igaz útról, és gonoszságot követ el, akkor én bukását okozom, és ő meg fog halni. Ha nem figyelmezteted őt, akkor meghal ugyan vétke miatt, és emléke sem marad meg igaz tetteinek, amelyeket véghezvitt, de a vérét tőled kérem számon. Ha viszont figyelmezteted az igazat, hogy ne vétkezzen többé az igaz, és ő nem vétkezik, akkor életben marad, mert engedett a figyelmeztetésnek, és te is megmented a lelkedet” (Ezékiel 3,17-21). Kőkemény Igék. Nem lehet kitérnie előle senkinek!
Könyörögjünk, hogy egyházakként, lelki vezetőkként, hívő emberekként vegye le rólunk az Úr Igéje terhét, s az elmulasztott figyelmeztetés késedelmes bűne miatt Krisztusban ne ítéljen el, hanem Szent Fia keresztáldozatáért bocsássa meg mulasztásainkat! És könyörüljön azokon is, akik egzisztenciális áldozatai lettek a közéleti váratlan fordulatok mögötti, valójában csak igazán Istentől ismert és átlátott folyamatoknak. A szociális intézményekben és a hatalom különböző szintjein. És áldja meg a velük szolidárisan cselekvőket, el egészen az Y, Z és Alfa generáció tagjaiig.
Luther, Kálvin, Künneth, Pákozdy világos opciója
Az imádságnak és a figyelmeztetésnek, a lelki éberségnek és az őrállói keresztyén közfeladat teljesítésének nincs határideje, csak jelenideje. Mindig aktuális és szükséges. Itt és most. Ezt hagyta ránk Kálvin atyánk, aki a keresztyén vallás rendszeréről írt hatalmas művében külön fejezetekben elmélkedett a felsőbbségért mondott imádkozás kötelezettségéről, a közhatalom gyakorlásának államformáiról, s a keresztyének állampolgári kötelességeiről (Institutio 4.20.5, 23, 28).
Hasonlatosképpen cselekedett, de már szociáletikusként a 20. században az erlangeni evangélikus teológiai professzor, Walter Künneth, aki 1961-ben megírta azóta is unikális és hézagpótló könyvét „Politika a démon és Isten között – a politika keresztyén etikája” címmel. Ebben a keresztyén gyülekezet politikai küldetése fejezet cím alatt pontosan az egyház közéleti felelősség gyakorlásáról írt, a politikai pásztorlásról, és őrállói küldetésről. Még a politikai prédikációk fontosságára és ébresztő tartalmára is külön kitér.
Amikor a budapesti Református Teológiai Akadémián 1973-ban a nemzetközileg ismert és elismert bibliai teológusnál, dr. Pákozdy László Márton professzornál megírtam javaslatára lelkészi diplomadolgozatomat, témája a Róma 13 és a Jelenségek 13 tartalmának, a felsőbbségre vonatkozó részeknek az összehasonlító vizsgálata volt.
Professzor úrnak immáron ötven éven át hálás vagyok azért, hogy ezt a tisztázó témát helyezte szívemre és gondolataim homlokterébe, s tett érzékennyé a szociális és szociáletikai kérdések iránt. Közírói, publicista közszolgálatomnak ő volt legerősebb motiválója.
Ő, akinek csak kevesek által ismert jelmondata volt: Multi Lampades – Una Lux – Sok lámpa – egy fény. Urunk különös vezetése folytán az 1947–1950-es években jelentős felfedező- és kutatómunkát végzett a qumráni iratok feltárásában a sinai sivatagban a híres Szentföld-kutató jeruzsálemi Dallmann Intézetben.
S még különösebb, hogy két és fél évtizeddel utána, Röhrig Klaudia református lelkésznő, feleségem, a német EKD ösztöndíjasaként ugyanebben az intézetben volt egy ideig régészeti kutató, ahol az archeológiai füzetekben többször is találkozott Pákozdy professzor úr nevével. S ha ehhez még hozzáveszem, hogy a Magyarországi Református Egyház Teológiai Doktorainak tudományos testülete tagjaként, a hetvenes évek végén együtt utazhattam Eisenachba Pákozdy László Mártonnal nemzetközi tudományos konferenciára, s tanúja lehettem világos és alapos érveléseinek a bibliai mispat és cödáká, igazságosság fogalmainak aktuális theo-politikai üzeneteiről, valamint jóindulatú tanácsokat is kaptam tőle, akkor megáll a tollam, illetve ujjam a billentyűzeten.
Istennek vallom be: évtizedeken át tartó közéleti fogékonyságomnak, kiállásomnak, szociáletikai kutatásaimnak, több ezer írásomnak, könyveimnek Isten Szent Lelke után ő volt igazi inspirálója.
Ezt a rövid írást a közéleti imádság és figyelmeztetés bibliai mandátumáról, megbízatásáról, az egyházak és a keresztyének felelős, etikus megszólalásáról, közimáinak szorgalmazásáért Pákozdy László Márton professzor úr élő emlékezetének és tiszteletére szentelem.
Soli Deo Gloria.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
