Szvorák Katalin válasza a közösségi hálón e körkérdésre:
„A demokrácia egyik archimedesi pontja a nemzetiségi kérdés. A mindenkori politikai hatalomgyakorlók kártyajátékának ezért elengedhetetlen szenvedői a nemzetiségek, a kisebbségek.
Az egykori „Magyarhonban”, azaz Uhorskóban még elsősorban a felekezeti hovatartozás jelentette az elsődleges önmeghatározást.
A „ hungaricus” embertípust a nyelvi és kulturális sokszínűség többfelé is köthette. Ez szűnt meg a monarchia szétesésével, majd a különböző színezetű nacionalista sáfárkodásoknak köszönhetően mára már fehér hollónak számít.
Mindezen megállapítások hatványozottan érvényesek a Kárpát-medence népeire és azon belül az itt élő szlovákságra is. Az elmúlt évtizedek tanulsága szerint még inkább hangsúlyozandó, hogy minden ember számára létfontosságú az anyanyelvén elsajátított „alapismeret”, mert már Comenius is kifejtette és hangsúlyozta legfőbb pedagógiai elvként, hogy csak az anyanyelven elsajátított és megszerzett tudás az, ami a legmélyebben megmarad, elraktározódik a memóriában, s amire később építeni lehet.
Mint egykoron felföldi magyar nemzeti kisebbségi a mindenkori kisebbségek nevében vallom, hogy igen fontos minden ember számára felvállalni identitását, nemzetiségét, mert így a többségi társadalom számára is sokkal értékesebbé válhat az az egyén, aki tisztában van önmagával, kultúrájával,hagyományaival, múltjával – habár ezt nem hangsúlyozzuk eléggé.
Mindezekből természetesen adódik, hogy igenis fontos a pilisszentlászlói közegben a szlovák nyelv tudása, de mindenekelőtt a legfőbb cél az volna, ha az idősebb korosztály – amely még beszéli és használja is anyanyelvét – tudatosan törekedne arra, hogy átadja anyanyelvén meséit, dalait, a régmúlt tapasztalatait a kis unokáknak, hogy az elfeledőben lévő anyanyelv újra élővé válhasson.
A tapasztalt tények jelzik, hogy a 24. óra már elmúlóban van, így az előbbi megállapítás már csupán vágyálom lehet, mert az anyanyelv természetes átörökítésén belül mint természetes folyamatból kiesett lényegében egy, másfél generáció, mely nem tud (és nem akar) mit kezdeni anyanyelvével: úgy-ahogy megérti azt, de már nem beszéli, s ez komoly lélekveszteség az egész közösség számára, mert gyökértelenné, sebezhetővé válhat ezáltal is.
Mindent elárul egy közösségről a temetője is: a pilisszentlászlói sírok közt csak nagyon elvétve fordul elő szlovák nyelvű felirat… Az anyanyelv tudatos felvállalása nagyban összefügg az egyén értelmi szintjével, gerincességével, mert csak az tudja felmérni veszteségét, aki tisztában van saját hagyományaival, értékeivel.
Nagyon jó és példaértékű, hogy Pilisszentlászlóban van szlovák oktatás az iskolában, a falunak van hagyományőrző énekegyüttese, de – úgy érzem – ez egyfajta kirakat, ami mégis fontos tükörképet adhat mások számára.
Nekem, az egykoron magyar nemzetiségű kisebbséginek a legféltettebb kincsem az anyanyelv volt, mely védelemre, óvásra szorult, s mivel nap mint nap meg kellett érte küzdenem, ezért oly drága nekem az énekelt anyanyelvvel együtt.
Kívánom, hogy a falunkban élő szlovák közösség is ízlelje meg ennek a nemes „harcnak” minden csínját-bínját, mert csak így tudnak –levetve az álarcot – visszatalálni önmagukhoz” – írta Szvorák Katalin.
Felvidék.ma
Fotó: Fejér Gábor, facebook
