A hit nemzetmegtartó ereje című tanulmánykötetben olyan neves művészek, papok és közéleti személyiségek vallanak a hit szerepéről mindennapjainkban, mint Jókai Anna, Józsa Judit, Ternyák Csaba, Osztie Zoltán, Tempfli Imre, Balog Zoltán, Kövér László vagy pl. a felvidéki Gubík László.
Ismert tény, hogy az erős hit megtartja közösséget magyarságában, a kötet szerzői pedig azt boncolgatják, hogy hogyan simul minden az isteni világtervben megnyilvánuló nagy egészbe.
A Felvidék.Ma olvasói számára az alábbiakban Gubík Lászlónak a kötetben megjelent bejegyzését közöljük:
Hit és összetartozás
Sokat töprengtem azon, mi az, amivel egy felvidéki magyar fiatal legjobban hozzájárulhat egy, a hit és nemzet megtartó erejéről szóló kötet sikeréhez. Szóljak alig két évtizednyi élettapasztalattal a hátam mögött a felvidéki nemzetrész állapotáról, gondjairól, jövőképéről? Mutassam be az általam vezetett ifjúsági szervezet, a Via Nova Ifjúsági Csoport tevékenységén keresztül a felvidéki ifjúságot? Bocsátkozzam politikai elemzésekbe a honi helyzetet illetően? E témák mind-mind önálló publikációt érdemelnek, és bemutatásukra vannak nálam bölcsebb, szakavatottabb emberek. A felvidéki nemzetrész múltjáról, jelenéről és jövőjéről Duray Miklós gondolatainál aligha lelhetünk hitelesebb forrásra. Napi politikai, jogérvényesítési és jogkiterjesztési küzdelmeink bemutatására ott vannak politikusaink nyilatkozatai. A Via Nováról és a felvidéki ifjúságról pedig a világhálón most már számos cikket és publikációt talál az ember, ezért egyrészt ajánlom figyelmükbe honlapunkat, másrészt e gondolatokkal inkább egy következő kötetet gazdagítanék.
Jelen kötet azonban nem száraz értekezéseket, hanem ébresztő szavakat kíván. Ezért nyúlok vissza a tavalyi trianoni megemlékezés során megfogalmazott gondolataimhoz, és állítom szavaim a hit és összetartozás szolgálatába, melyeket a felvidéki magyarság közös, ügyeinket és vágyainkat összefoglaló kinyilatkoztatásával, ha úgy tetszik tízparancsolatával egészítek ki. E kinyilatkoztatás megfogalmazói az állampolgárságuktól megfosztott felvidéki magyarok, szerényen pedig úgy vélem, ezekben a gondolatokban minden benne foglaltatik.
Minden évben, újra és újra elérkeznek jeles történelmi eseményeink évfordulói. Ilyenkor a helyi magyar közösségek összejönnek a Kárpát-medence magyarlakta településein, de az óceánon túl is, hogy egy-egy ünnepi megemlékezés, nagyszerű szónoklatokkal és pompás előadásokkal övezett rendezvény, vagy épp egy egyházi szertartás keretein belül leróják tiszteletüket történelmünk nagyjai előtt. Az adott ünnep jellegének megfelelően ki kokárdát tűz a mellére, ki Kossuth-címeres zászlót emel a magasba, ki nemzeti trikolórral díszített koszorúval vagy nemzeti színű szalaggal átkötött kenyérrel baktat az ünnepi helyszínre.
De mi történik a lelkekben június 4-én? Beszélhet-e a magyar ünnepi megemlékezésről a trianoni évfordulók kapcsán? E nap hatalmas alkotmánytörténeti jelentőséggel bír ugyan, de e jelentősége nem hőstettben, nem győzelemben és nem is szabadságjogok kivívásában ölt testet, hanem épp ellenkező előjelű történésekhez köthető – a vereség keserű ízéhez, az árulás határait súroló cserbenhagyottság érzetéhez, az igazságtalanság elleni tehetetlenséghez és egy elkövetkezendő évszázad eseményeit meghatározó jogcsorbításhoz. Nem könnyű egy olyan napot pozitív tartalommal megtölteni, melyről az embernek akarva akaratlanul Vörösmarty Szózatának sorai jutnak eszébe a „nagyszerű”, a végzetes halálról, a „temetkezésről, mely fölött egy ország vérben áll”.
Bűn és erőtlenség volna azonban leragadni e gondolatnál, hisz akkor is, és mint oly sokszor – Muhi, Mohács, Nagymajtény, Világos, Arad – úgy Trianon után is, szükség volt az elemi életösztönre, szüksége volt a nemzetnek a „mégis élünk” nemzettudatra, mely oly sokszor talpra állított már bennünket. Ha valaki, akkor mi magyarok pontosan tudhatjuk, hogy „nem az az erős, aki soha nem bukik el, hanem az, aki mindig fel tud állni”. E reményt szülő gondolatok mentén, ilyen történelmi tapasztalatok birtokában aposztrofáljuk a trianoni évfordulót immár negyedik éve a nemzeti gyásznap helyett a néplélektani szempontból gyógyítóbb hatású és előremutatóbb Nemzeti Összetartozás Napjaként.
Hogy valóban összenő-e, ami összetartozik, abban hatalmas szerepe lesz a felcseperedő generációknak trianoni határokon innen és túl egyaránt. Ezért a bevezető gondolatok után engedtessék meg, hogy a trianoni tragédiát, vagy ha úgy tetszik, a Nemzeti Összetartozás Napját, megpróbáljam egy Magyarország határain kívül született, háborút nem látott, nyomort meg nem élt, diktatorikus rendszerről alig halvány emlékekkel rendelkező, a globalizáció világának fogyasztói és információs társadalmában szocializálódó, tehát egy mai magyar fiatal szemével megközelíteni. Mit jelenthet Trianon ma egy budapesti érettségiző, egy sepsiszentgyörgyi egyetemista, egy szabadkai frissdiplomás, egy ungvári fiatal munkavállaló, vagy épp egy Londonban állást és boldogulást kereső dunaszerdahelyi számára? Megváltoztathatatlan történelmi tényt? Rút igazságtalanságot, melynek orvoslására felteszi egész életét? Vagy tán még nem is találkozott a fogalommal? Egy felmérés kapcsán bizonyára mindhárom, és ezek mellett még sok egyéb válasz is visszaköszönne. Rendkívül fontos a jövőre nézve, hogy váljon az oktatás és nevelés részévé, hogy az irodalomban kerüljenek méltó helyre Sajó Sándor, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Wass Albert művei, hogy a magyarországi diákok és a határon kívül működő intézmények magyar diákjai közt élő kapcsolat alakuljon ki, és ehhez az elméleti tudáshoz és gyakorlati tapasztalatokhoz pozitív képek és sikerélmények társuljanak, mert csak így építhető újjá fél évszázad lemaradása, csak így győzhetők le egy hamis szocializáció építette ténybeli és tudatbeli gátak, és csak így véshető a jövő nemzedékeinek kollektív tudatába az, ami a két világháború közti ifjúság gondolkodásában rögzítve volt. Ez sok-sok évnyi kitartó és áldozatkész munkát kíván, de csak ezáltal érhető el az a nemzetünk jövőjét megalapozó felelősségtudat, mely Juhász Gyula „Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá.” üzenetén alapszik. A jelen generációjának felelőssége, hogy ezt a tudati nevelést közvetítse, a jövő generációjának pedig feladata, hogy ezt a tudati állapotot elsajátítsa, és akkor van magyar jövő a Kárpát-medencében!
Nem foglalkozhatunk azonban csak önmagunkkal, hisz történelmi sorsközösségre ítéltettünk a velünk szomszédos népekkel, akikkel viszonyunkat a jövő nemzedékei rendezni és új alapokra helyezni kötelesek. Számomra Trianon a Kárpát-medence népei közti viszonyok megmérgezésének a döntése is. Igazságtalanságra nem lehet békét alapozni, és ez a világtörténelemi léptékkel is példátlanul igazságtalan békediktátum véleményem szerint nem tett jót senkinek az itt élő népek közül, akik otthonuknak érzik ezt az Európa szívében fekvő medencét. Felbomlott egy harmonikus egység, és szétesett egy ország, mely szerves egységet képezett földrajzilag, gazdaságilag, mely az itt élő népeknek biztonságot nyújtott, és melyet egy ezer éves közjogi rend fogott össze.
Nyilván nem állítható, hogy a Trianon előtti Magyarországon minden tökéletesen működött volna, de ha összehasonlítjuk a hazánkbéli állapotokat Európa többi közép-vagy nagyhatalmával, akkor korántsem beszélhetünk a nemzetiségek elnyomásáról. Állíthatnak ma bármit, egy Magyarországon élő szlovák üvegesmester a századfordulón összehasonlíthatatlanul jobban ragaszkodott Szent István Koronájához, mint egy skót vagy egy ír dokkmunkás a brit koronához. A 19. század második felétől sajnos folyamatosan és tudatosan fecskendezték a mérget, az elégedetlenség és a hamis szabadságvágy mérgét a nemzetiségekbe, ami ellen nekünk nem volt ellenszerünk, és tán nem tulajdonítván elegendő jelentőséget a tüneteknek, túl későn fogtunk hozzá a megfelelő vakcína feltalálásához. Majd adatott egy történelmi helyzet, az első világháború, melyet követően Trianon nem a békét hozta el, hanem az elmérgesedett viszonyokat konzerválta, sőt továbbmérgesítette, azóta tudjuk, legkevesebb további 94 évre.
Egyetlen egy nemzet nemzeti öntudatának se tett jót a trianoni döntés, és hatalmas pusztításokat okozott a néplélek fejlődésében. A miénket megalázta és beletiport, a környező népekét pedig egészségtelen nacionalizmussal vértezte fel. Ez az élet minden szegmensében megfigyelhető azóta is. A politikai életben ez nálunk egyrészt egy olyan vezetői réteg megszületéséhez vezetett, mely a múltra fittyet hányva, lehetőleg mindent feledve, materiális értékekre alapozandó szervetlen társadalomépítésbe kezdett, másrészt pedig hirtelen tér nyílott egy mindenben és mindenkiben ellenséget látó és politikáját agresszióra építő vezetői réteg előtt. A szomszédos népeknél pedig Trianon olyan polikusi fenevadak későbbi tetteit legitimizálta és olyan vezetőknek vált politikai bölcsőjévé, mint Beneš vagy Ceaucescu, akiknek a Kárpát-medence közepén élő nemzethez való viszonyulás értelmében vett politikai utódai, tisztelet a kivételnek, ’89 után is ott ülnek az egyes nemzeti parlamentekben. Politikai eszközeik ugyan mások, mint „dicső elődeiké”, de céljaik: a nemzetállamok építése, ugyanazok!
Az első világháborút követően új államok keletkeztek mesterséges határokkal, köztük olyanok, melyek azelőtt soha nem léteztek. Ezért e népeknél állam-és nemzetépítési kényszer állt elő, történelmi eseményeket kellett kisajátítani, vagy jelentőségüket felnagyítani, nemzeti hősöket és jelképeket kellett kreálni, és meg kellett különböztetni önmagukat a másiktól, a szomszédtól, tehát a magyartól, sőt görcsösen bizonyítani kellett, hogy mindenben jobbak nála, ami törvényszerű magyarellenességhez vezetett. Ennek levét a magyar állam új határain kívül rekedt magyarok itták meg, és sajnos kénytelenek vagyunk jó nagyokat kortyolni belőle 94 év után is. A határon túli magyarság a történelem játékszerévé vált!
Trianon következtében olyanná vált a Kárpát-medence népeinek viszonya, mint egy ház lakóié, akik generációkon át békében éltek egymás mellett közös lakásukban, melynek termébe hirtelen új szobákat építettek, azokat falakkal erősen elválasztva egymástól. A szoba lakói már csak az új szobát tekintik otthonuknak, csak azt akarják berendezni, és a szoba azon lakója számára, aki a szomszéd szoba lakóira hasonlít, igyekeznek tudtára adni, hogy ő ebben a szobában bizony nincs otthon, sőt legszívesebben az ajtón kívül látnák.
Hát itt tartunk most kedves Barátaim! A kérdést megválaszolván tehát: Trianon nem történelem, hanem egy nagyon is élő folyamat, melynek kataklizmái erőteljesen érezhetők. Míg kettészelt falvak és városok vannak a Kárpát-medencében, míg egyes vidékeken magyar fiatalok csak ritkán mehetnek úgy szórakozni, hogy az ne végződjék ellenük intézett verbális vagy fizikai támadással, míg századik születésnapjukat ünneplő tanárnők jelentenek nemzetbiztonsági kockázatot, és míg elhunyt költők hamvaitól rettegnek, a magyarság erőszakos vagy civilizált asszimilációját már nem is említve, addig nekem senki ne állítsa azt, hogy Trianon történelem! Aki így tesz, az vagy vak, vagy szándékosan akar félrevezetni.
Trianon tehát él, és tovább pusztít. Minket is, szomszédainkat is. Négy éve azonban nemzetpolitikai szemmel nézve kedvezőbb a csillagok állása Magyarországon, mint bármikor máskor az elmúlt háromnegyed században. És bármily mostohák is az állapotok a Kárpát-medence egy-egy pontján, pontosan tudjuk, hogy ha Magyarország süllyed, akkor az egész magyar nemzet süllyed, ha Magyarország emelkedik, akkor az egész magyar nemzet emelkedik. A tudati nevelésben változás észlelhető, ami ha kitartó munkával párosul és állandósodik, akkor az olyan gondolkodásbeli paradigmaváltáshoz vezet, mely elhozza azt a bizonyos egészséges felelősségtudatot. Egy dolgot azonban tudatosítania kell a jövő nemzedékének! Csak közösen és együttes akarattal rendezhetők a viszonyok a Kárpát-medencében.
Majd ha a magyar-román viszonyok kapcsán előbb jut eszünkbe a szegedi Kossuth-Balcescu találkozó, mint Bözödújfalu elárasztása!
Majd ha a magyar-szerb viszonyban végre szembenézünk a délvidéki vérengzések bestialitásával, és egymásnak kezet nyújtva Dugovics Tituszról és Nándorfehérvár közös védélméről nosztalgiázunk!
Majd ha a magyarok és szlovákok minden évben méltó pompával együtt emlékeznek Branyiszkónál, és a szlovák iskolákban Esterházy János gondolatait tanítják a magyar-szlovák testvériségről!
Majd ha őszintén mondjuk egymás szemébe, hogy jobb volt nekünk 920 évig együtt, egy államban, egymásért küzdeni, mint 94 évig egymás ellen marakodni, majd akkor és csak akkor állíthatjuk, hogy Trianon puszta történelem, közös történelmünk fekete foltja marad!
De mindaddig, amíg ez be nem következik, addig Trianon él. Döntsük hát le együtt!
tsák, Felvidék.ma
