Elgondolkodom néha: mit is jelent nekem, az évtizedek óta máshol élő – máshova gyökerezett embernek a szülőföld? Miért él bennem oly elevenséggel a szülőföld iránti vonzalom? A dicső múlt? Azzal nem dicsekedhetem. Hacsak azzal nem, hogy az alig 600 lelket számláló kis településen – ellentétben a több ezres falvaktól – az idő tájt, 1635 –ben már „oskolája” volt, hova a sokkal híresebb szomszédos faluból, Pálócról hozták hozzánk a nagy hírű Pálóczy –Horváth gyerekeket az eklézsia iskolájába. A jobbágy-faluba. „Adtam Miklós fiamat az iskolába Mokcsába”.
Áll a híres Pálóczy-Horvátok Memoriálé-jában. Volt ugyan a faluban századokkal előbb több nemesi famíliának székhelye, de az idő rostáján valamennyi kihullott. Így a Mokcsayak, Galgóczyak, Bosnyákok nemzetsége. Nemesi kúriáiknak helye – bár romokban – napjainkig fennmaradt. Három a Mokcsayaké, ugyanannyi a Galgóczyaké, kettő pedig a Bosnyák famíliáé. Talán ezért került bele a község mai címerébe a kúria, mint jelkép, szimbólum.
Ki tudná megmondani, hogy miért, de mostanában gondolataimban sokszor eltanyázgatok gyermekkoromban. „Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent/ nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt/ kis ország, messzeringó gyerekkorom világa/ Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága”/… Írja Radnóti Miklós.
Ez a érzelem csap meg, mikor éberen is álmodva végigcserkészem a tájat, a játszóhelyeket, a Csőrényt zsombékos tocsogóival, a Velika csalitosait a Kiserdő rezgőnyárfáival együtt rég feledett nevek ködlenek fel a múlt párás horizontján. Behunyom a szemem, s látom: hogyan seper végig a poros úton a forgószél, égig emelve az út porát, amelybe ilyenkor illett bicskát hajítani, hogy az ördögöt eltalálja – pedig akkor Arany Toldijáról még csak nem is hallottunk.
Szülőfalum mai fiataljainak az a táj minden bizonnyal mást jelent, hisz már nincs meg úgy, ahogy én akkor láttam és megéltem. Az új gazdálkodási forma, a folyók szabályozása megváltoztatta a terület képét, nevét, s vele együtt a hozzá kötődő anekdotákat, történeteket. Vagy ki tartaná ma számon, hogy az alig 600 lelket számláló faluban a sok Baloghot, különösen a Sándorokat hogyan különböztették meg egymástól. Ugyan ki tudja ma, ki volt Kis-Balogh Sándor, Nagy-Balogh Sándor, Pásztor-Balogh Sándor, Postás-Balogh Sándor, Balogh-Gyula Sándor, Balogh-Ferenc Sándor?! A mi falunkban nem volt divat a pejoratív ragadványnév. Foglalkozásuk szerint, vagy az apai nevet biggyesztették a nevük elé megkülönböztetésükként.
De hát ez is a múlté már, akárcsak a dűlők nevei. Eltűnt a Prívísz is. Nem veri fel sárló lovak patája a smaragd gyepet, ahogy megszabadulva a kötőfék szorításából nyerítve vágtattak az Itatóra, az Ungra. Az Ung – áldott, átkozott folyó! Menetrendszerű őszi- tavaszi áradásaival kitűnő humuszos iszapot hagyott maga után, amit a tavaszi esőzések bemostak a szomjas földbe. Ez adta a messze földön híres jó szénatermést: az anyaszénát, és a sarjút. De jaj volt, ha a szénát renden találta az árvíz! Abban az esztendőben nem neveltek remondát a gazdák.
A Felsőerdőn, Az Ungháton, s a Várdombon olyan kukoricatermés volt, hogy napokig törtük, hántottuk a karvastagságú lófogú tengerit. De hát hol van ma már a Felsőerdő, az Unghát, s a Várdomb? Eltűntek az Ung szabályozásakor. Átkerültek a folyó másik oldalára, és hozzácsapták a kisszeretvai határhoz. Velük együtt eltűnt a rege is a Várdomb valahai földváráról, amelynek vaspántos kapuja a rege szerint ma a kisszeretvai templom bejáratát díszíti – állították a mokcsi öregek. Persze ez csak mese. De hát Tróját is így fedezték fel: a legenda nyomán. Miért ne lehetett volna földvár az Ung partján ott, ahol a Várdomb volt?
A Fok- gödri sincs már, pedig az öreg Szathmári Józsi, az eklézsia kántora ott fogta a mázsányi harcsákat, ember hosszúságú csukákat. Igaz, hogy más nem merészkedett oda éjszakai halászásra, ülni a vészen, a kísértetek miatt. Szathmárit is megtáncoltatták, jóllakatták finom olajban sült fánkkal, csőrögével. De hajnaltájt, mikor felébredt, akkor látta, hogy a saját csónakjával táncolt, ott hevert a parton kettérepedve, a fánk helyett meg lócitrom vette körül. Így aztán más nem merészkedett arra a tájra sürvedés után. Ő halászott ott egymagában.
Ha Kaposra szekereztünk, rendesen lerövidítettük az utat, át a Zsidótemetőnek, a Mélyútnak, hogy kikerüljük a Veresdomb kaptatóját.
Gyü, Sári! Dombnak hajts, dombról tarts! – szokta mondani boldogult nagyapám, oktatva: hogyan fogjam egy marokra a gyeplőszárat. De hát hol van már a Zsidótemető, s magnak maradt árva tölgyfái, a Mélyút, és hol van a Veresdomb?! Elhordták a homokját, s valamelyik városi lakótömb vakolatában várja a jerikói kürtök megszólalását. Lehet, hogy éppen anyámat veszik körül a betonná merevedett falakban, aki öregségére behúzódott a város kő- és betonrengetegébe, akárcsak a feketerigók, mert a megszokott táj már kevésnek bizonyult a megélhetéshez, s nem nyújtott elég védelmet az emberi ragadozók ellen.
A Kakaska domb közvetlen a falu előtt van – vagy volt, mert mára már elnyelte a terjeszkedő falu új, modernnek mondott kockaházaival – mivelhogy az új építkezési forma bekebelezte a régi, az udvaron végighúzódó nagycsaládnak adott otthonokat. Egy időben a Mokcsayak birtokát elügyvédeskedő László Béla leszármazottjai, – a három „vénkisasszony” – a helyi nagybirtokosok: volt vagy ötszáz holdjuk talán,- a hagyományos gazdálkodással felhagyva a Kakaska domb sovány földjébe szójababot vettettek, de a sárga agyag, amit „csak a nyulak trágyáztak” nem adta vissza még a belé vetett magot sem.
Aztán dinnyést hoztak az Alföldről, hogy az majd „kihozza a földből” amit lehet. A kis pörge kalapos ember csak összefogott egy maroknyit a földből, s letette száradni. Napok múltán, mikor még kis fejszével sem tudta a megszáradt göröngyöt szétverni, nem vállalta a részes termelést, inkább a komencióhoz ragaszkodott. Ő tudta, miért, s neki lett igaza. Olyan dinnyék termettek ott, mint a gubicsok. Se színük, se ízük nem volt. De volt a dinnyés ottlétének egy érdekessége számunkra.
A mi falunkban, de a vidékünkön senki sem lakott földkunyhóban, még a legszegényebbje se. Ez a dinnyés családjával együtt a Kakaska domb tetején ásott magának egy olyan vermet (prizmát), mint amilyenbe nálunk a krumplit szokás télire elvermelni, csak egy kicsit tágasabbat. Abban laktak egy nyáron át családostul, gyerekestül. Mivel a dinnye nem hozta meg a várt eredményt, a három kisasszony felhagyott a gazdaság „modernizálásával”, s áttértek a juhtenyésztésre a Lengyenláza kökénybokrokkal tarkított rétjein, a falu nagy bosszúságára – mondván: ahol a juh legel, ott nem marad meg se ló, se szarvasmarha.
Nekünk is volt a Lengyenláza szomszédságában, a Pipogyán egy lánc kaszálónk. Dombos része nem sokat ért. Akármit vetettünk bele, pipacstengerré vált virágzásakor. Gyönyörű látvány a zöld tengerben ez a pipacs-sziget – csak éppen semmi haszon nem volt belőle. A füvét is csak harmaton lehetett kaszálni, máskor a kasza nem fogta. Selyemfűnek is mondták, mert olyan volt, mint a női hajlatokban a selymes szőrzet. Csak a közte termő szamóca ért valamit, amit édesapám bokrétába kötött, s a kalapja mellé tűzve hozott haza esteli sürvedéskor (alkonyatkor – szerk. megj.) a kaszálásból.
Erről jut eszembe: mifelénk nem „köszörülték”, hanem fenték a kaszát, s a kaszatokot nem hátul, – mint a szomszédos szlovák faluban – hanem elől akasztották a nadrágszíjra. És nem a hegyétől, hanem a fülénél kezdték a fenést, megpengetve, kicifrázva: hadd hallják, nem akárki kaszál a réten.
Hanem a Függőn szívesen dolgoztunk, felesben, az egyházi földeken.
Oda járt le az Udocsra a vége, s ha ott szántogatott a túloldalt a csicseri határba tartozó Egresben Kertész Sándor bátyám, akkor édesapánk csak úgy derékon kapva előbb a bátyámat, majd engem átdobott a nyáron kiszáradt folyón, (de inkább patakon) az Udocson, hogy Boris nénénkhez menjünk el vele Csicserbe rokoni látogatóba.
Mi fitymálva néztük Sándor bácsi nagyszarvú „magyar” ökreit, amint rájuk szólt szántás közben: Csá, Betyár! Prukk Hegyes! Emelgették mázsányi lábaikat az omló hantok között a húshegynyi állatok, mintha egy más világ élne az Udocs másik partján, amely nekünk, a lótartásra berendezkedett faluban idegen volt, s féltünk is nagy szarvuktól, tonnányi súlyuktól. Pedig szelídek voltak, nem úgy, mint a mi néha- néha megbokrosodó, ijedős lovaink. De hát hol van már Boris nénénk, Kertész Sándor bátyánk? S hol van a Függő dombja meg az Egres?
Mohó gépek harapdálták egyenesre a dombját, töltötték hajlatait, hogy az Ukrajnából a kassai vasműbe vasércet zötyögtető széles nyomtávú vasútnak helyet csináljanak.
Hiába! Változik a minket körül vevő világ. Eltűnnek az utak, dűlők, el a volt játszótársak, rokonok, szomszédok, csak a gyermekkorból megmaradt, agytekervényeinkbe beleégetett film őrzi szakadatlan a csak bennünk élő, s már régen nem létező múltat.
Gyüre Lajos, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47571,47570,47568,47565,47537″}