A Magyar Honvédelmi Minisztérium 2014 februárjában meghirdetett egy irodalmi és képzőművészeti pályázatot az 1. világháború kitörésének szadakik évfordulója alkalmából. A pályázatra az ipolybalogi Lőrincz Aranka is elküldte elbeszélését Az őserő és a halál címmel. A pályázat címe Múzsák a lövészárokban címmel volt meghirdetve. Az irodalmi pályázatra 170 pályázó küldte be a pályázatát. Lőrincz Aranka pályamunkája bejutott az első tíz közé. 2014. június 26-án vehette át az elismerő oklevelet Budapesten a Stefánia palotában. Az elismerő okleveleket az M H vitéz Szurmay Sándor Helyőrség Dandár kulturális igazgatója, Aulechla József és a zsűri elnöke, Dr. Vasy Géza adta át. Az elbeszélést folytatásokban közöljük a Felvidék.ma hírportálon.
Őserő és a halál – 1. rész
Hosszú parasztházban lakott az öreg Molnár Vince, közel a folyóparti rétekhez. Házának ablakai déli irányba néztek a folyó felé, amely országhatárként szolgált, elválasztva egy nemzetet, amely évezredek óta egy volt és egész. A ház hátat fordított az országútnak, mintha azt mondta volna: „Nem az számít, ami mögöttem, hanem ami előttem van.“
A házhoz tartozó kert leért egészen a rétekig, ahol kora tavasztól késő őszig libákat, bárányokat, teheneket legeltettek. Az öreg palóc szeretett kint üldögélni a háza előtti kis padon, és közben elgondolkozni az idő múlásán, meg a világ változásán. A természet csendje ilyenkor egészen körülölelte az öreget, és régmúlt emlékeket hozott fel a feledés homályából. A mélázó csendet csak az edények csörömpölése zavarta meg, amely ebéd után igen erőteljesen hallatszott ki a konyhából.
Hej, bizony a két háború előtt, a régi világban ez a folyó nemhogy elválasztotta, hanem inkább összekötötte a magyarságot. A folyón keresztül, számos fa- és kőhíd volt, a túloldalra átmehettek az emberek minden gond és baj nélkül, és az odaát lévő földjeiket megművelhették, a termést betakaríthatták. A 2. világháború azonban elvitte a hidakat, most meg, ebben a dicsőséges szocializmusban, még át se nézhet az ember, mert mindjárt megbüntetik. Morgolódott az öreg, de a morgolódásait csak a lánya hallotta, ahogy a konyhában csörömpölt az edényekkel. Nem is lehetett ebben a kommunista világban akárki előtt beszélni, mert beárulták, és mindjárt büntetést kapott érte az ember.
Az öreg Molnár Vince nagyon számon tartotta származását. Szépapja még az alföldről jött ide, ebbe a kis felvidéki
palóc faluba az akkori urasághoz lovászmesternek. Az uraság, lent az Alföldön ismerkedett meg Molnár Vince szépapjával, s annak két testvérével, akik csikósként nagyon tudtak bánni a lovakkal. Az uraság munkát, földet, ígért nekik, csak jöjjenek vele. El is jött a három fiútestvér, otthagyva az alföldi tájat, és letelepedtek ebben a kis palóc faluban, amely az Ipoly folyó északi oldalán feküdt kisebb-nagyobb dombok között. Jó kiállású, barna bőrű, fekete hajú, tüzes legények voltak, mint a kunok, tetszettek is a faluban minden lánynak. Ők is kinézték a feleségnek valót, dolgosat, termetre szépet, széles csípőjűt, hogy sok gyermeket szüljenek a házasságban. Szaporodott is a Molnárok családja, rokonsága szépen, az asszonyok rendre fiúkat hoztak a világra, akik aztán továbbvitték a Molnár nevet. Molnár Vincének is csak fiútestvérei voltak, de ő már csak két leányt nemzett, emiatt szomorkodott is egy ideig, de amikor látta, hogy a lányok olyan ügyesek a munkában, megvigasztalódott.
A fiatalabb lánya mellette maradt, mert megözvegyült, a veje odaveszett a 2. világháborúban. Meg aztán itt van ez a gyerek is, a fiúunoka, a Karcsi, aki leérettségizett és főiskolára megy tanulni, hogy mérnökember legyen belőle. Itt a nyár, most pihen a gyerek, meg olvas, nagyon szereti a könyveket, közben kérdezget a háborúról, meg a régi világról.
Az ő számára, azonban már minden olyan régen volt. Mennyi sok víz folyt le az Ipolyon azóta, hogy végigharcolta az 1. meg 2. világháborút. Azért mégis előszedegeti az emlékeit ebben a megváltozott, feje tetejére állított világban. A két világégés óta a nagy történelmi magyar hazának már csak a romjai és csonkjai maradtak, mert bizony megcsonkolták a hazát, ez az igazság! A Molnár-legények utódai bizony ennek a romhalmaznak az északi, felvidéki darabjában rekedtek, ebben a kis palóc faluban. Az uraság, akinek kérésére ide jöttek, de még annak leszármazottai is, már régen a föld alatt pihennek. A lovak sem kellenek már, felváltotta őket az autó. Magyarnak lenni most a Felvidéken egyenesen szégyen, dicsősége most csak annak van, aki gyorsan köpönyeget tud fordítani, és magyarból szlovákká vedlik. Öreg Molnár Vince mindig is büszkén vallotta magát magyarnak, és büszke volt magyarságára akkor is, amikor harcolnia kellett a haza oldalán, és akkor is, amikor ezért büntetés járt.
Ezek a gondolatok tépdesték az öreg agytekervényeit olyannyira, hogy összesűrűsödtek homlokán a ráncok, amint a reggeli étkezés után, amit ő früstöknek szokott mondani, kinyújtóztatva lábait, csendesen üldögélt a konyhai széken. Hát bizony elszálltak felette az évek, megöregedett, dolgos két keze már csak a pipa tömködésére jó, a lábai meg gyakran felmondják a szolgálatot, nem akarnak engedelmeskedni. Egyre nehezebben tűri a mind gyakrabban jelentkező és erősödő lábfájást, Most is szaggatni kezdett az egyik lábában, ahogy a konyhaszéken üldögélve unokáját figyelte, aki jóízűen falatozott az asztalnál. Mozgatni kezdte a lábát, majd megnyomkodta a fájós részeket. A kilencvennégy év egyre jobban és gyakrabban kínozta, nemcsak a lábait, hanem az egész testét. Nem hiába fájnak – gondolta -, de sokat is kellett gyalogolnom, amikor az 1. világháborúban kint voltam az orosz meg az olasz fronton! Közben unokájára pillantott, aki az asztalnál ült, és nagyokat harapott a frissen sült kenyérből meg a házi készítésű kolbászból, amit az anyja tett neki félre, hogyha itthon lesz a gyerek, még megkóstolhassa a jófajta hazai kolbászt. Az öreg, ahogy nézte a fiút, hirtelen elhatározással döntött, itt az idő, most fog beszélni arról, hogy mit szenvedett ő az 1. világháborúban. Elmondja a sok megaláztatást, embertelenséget, kiszolgáltatottságot, az örökös életveszélyt, ki tudja, talán az unokája okul majd belőle. Nem jó, ha az ember élete eseményeit, emlékeit magával viszi a sírba, mert a fiatalság az idősek példáján okul. Hadd tanuljon ez a gyerek tőle becsületet, hűséget, kitartást, emberséget. Ámbár jobb lenne, ha az unokája meg se ismerné, mi a háború, hiszen a fiú apja is ott pusztult el a 2. világháború fogolytáborában, Oroszországban. A gyerek akkor még kicsi volt, alig kétéves, az apját nem is ismerte, ő, a nagyapja pótolta az apát.
Amint ezek a gondolatok átsuhantak az agytekervényein, az öreg váratlanul és minden bevezető nélkül hirtelen megszólalt, egyenesen az unokájának szegezve a kérdést.
„Karcsi, ismered-e a spanyolbakot?”
„Melyiket?”- kapta fel csodálkozva a fiú a fejét, és majdnem félrenyelte a falatot. Nagyapja időközönként olyan érdekes kérdéseket szokott feltenni, amelyekre egyáltalán nem tudott válaszolni. A kérdés amúgy is készületlenül jött, hiszen az evéssel volt elfoglalva, de álmában sem gondolta volna, hogy ebből a kérdésből a nagyapja hol fog kikötni.
„Tudod, itt nálunk, a faluban is voltak lerakva a második háború alatt, három és fél – négyméteres dróttekercsek, amiket a katonai állások elé kellett kihúzni. Most képzeld el, a teljes felszerelés a hátunkon, és még a dög nehéz spanyolbakokat is cipelnünk kellett, ketten vittünk egyet, ahogy mentünk ki a rajvonalba. A támadás akkor már megindult a mi oldalunkról, nekünk meg a rajvonal elejére kellett kimennünk. Mire odaértünk, akkorra már a mieink kiverték az oroszokat az állásaikból.
Új területet foglaltak el, ezért újabb állásokat, futóárkokat kellett ásni. Oda húztuk ki a drótot a spanyolbakokról, amik nagyon nehezek voltak, egyik 50-55 kg-ot is nyomott. Káromkodott is kegyetlenül a társam, akivel vittem, hentes volt civilben, mert nagyon messzire kellett vinni, egészen a rajvonalig. Cipekedtünk és izzadtunk, ő meg egyfolytában káromkodott. Nem bírtam már hallgatni és rászóltam:
„Ne ordíts, te, mert meghallják, aztán minket fognak lőni, vagy gránátlövedéket kapunk a fejünkre!” A hentes elhallgatott, mert azzal, hogy káromkodott, nem oldott meg semmit. Tudta ezt, csak kirobbant belőle, aminek ki kellett jönnie. Ez a hentes maradt a társam végig, amíg a rajvonalban voltam. Ahogy odaértünk, első dolgunk volt a drót kihúzása, aztán ástunk magunknak 1,30 vagy 1,50 méter mélységű teknőt, és belehasaltunk, onnan lőttük az ellenséget. A támadások után a társam gondolt egyet, és elment a század orvosához kivizsgáltatnia magát. Valamiféle kiütések voltak rajta, lehet, hogy a tetvek összemarták, az orvos így felmentette, és négy nap múlva hazamehetett. Bizony, nagy szerencséje volt.
Ahogy ezt az emléktöredéket elmondta, az öreg Molnár Vince nagyot sóhajtott. Mintha egy lávafolyam indult volna meg a bensőjében és első nekibuzdulásra kilökődve utat keresett magának, hogy beágyazódva a földbe, medret vájjon a következőnek. A kívülállónak úgy tűnhetett, hogy minden előzmény nélkül jött elő ez az emlék, de az öreg tudatának mélyén láthatatlanul ott forrt és buzogott, kivárva a kedvező alkalmat, hogy előtörhessen. A fiú egy kicsit meglepődött, de gyorsan feltalálta magát, nem kérdezett, hagyta, hogy a nagyapja emlékezete ide-oda csapongjon, mert ismerte a nagyapját, hogy amit el akar mondani, azt úgy is elmondja.
Folytatása következik.
Lőrincz Aranka, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”31831,47929″}
