R. Várkonyi Ágnestől, azaz Ruttkay Kálmánnétól, Széchenyi-díjas magyar történésztől, művelődéstörténésztől, a magyar történeti ökológia megteremtőjétől január 9-én vettek végső búcsút. December 13-án Budapesten távozott az élők sorából 86 éves korában. Az MTA rendes tagjának kutatási területe a Rákóczi-szabadságharc és a fejedelem újratemetése, a Zrínyi-mozgalom, a történetírás története és az ikonológia (a műalkotás szimbólumainak értelmezése).
Salgótarjánban született 1928. február 9-én. Az ELTE Bölcsésztudományi Karának magyar-történelem-levéltár szakán szerzett bölcsész diplomát (1951). Mesterének tartotta az ötösbányai (Szepesség) születésű Kumurovitz L. Bernát történész-levéltárost, Hajnal István történészt és Léderer Emma történészt. Az MTA Történettudományi Intézetének munkatársaként kezdte pályafutását, később a középkori, majd a kora újkori osztályának vezetőjévé nevezték ki. 1960-ban a történettudományok kandidátusa fokozatot szerezte meg, 1971-ben akadémiai doktor lett. 1983-ban ment át az ELTE Bölcsészettudományi Karára, ahol a középkori és kora újkori magyar történet tanszékvezető egyetemi tanára lett. Az MTA levelező (2007), majd rendes tagjává választották (2013). Tagja volt a Tudományos Minősítő Bizottságnak és a Gróf Mikó Imre Alapítvány elnöki tisztét töltötte be. A brit Király Történeti Társaság (Roayal Historical Society) levelező tagjai sorába vette föl. A Professzorok Batthyány Körének is tagja volt. A Századok c. szakfolyóirat szerkesztőbizottságában tevékenykedett. 1998-ban vonult nyugdíjba, a következő évben professor emeritus címet adományozták számára. A nyugdíjba vonulás azonban nem jelentett semmittevést. Tovább folytatta munkásságát.
Férje, Ruttkay Kálmán (1922-2010) az angol irodalom kutatója volt. Ha telefonon néhanapján fölhívtam, akkor mindig ő vette föl a kagylót. Elmondtam mi célból telefonálok és azután szólt feleségének. Nyilván, így szűrték ki a nem kívánt telefonokat. Több alkalommal volt szerencsém személyesen is találkozni vele és sok kérdésben eszmét cserélni. Ezek rendszerint konferenciák vagy előadásai alkalmával valósultak meg. Megtisztelt figyelmével és néhányszor elismerően szólt előadásaimról.
Az általa megteremtett magyar történeti ökológiáról, mely a táj és történelem kapcsolatát vizsgálja, a következőket vallotta: „Friss, alig másfél évtizedes múltra visszatekintő tudományág a történeti ökológia (Environmental History), «amely a természet és a társadalom évezredes együttélésének, kölcsönhatásának hosszú távú folyamait vizsgáló, a természettudományok és a társadalomtudományok eredményeit történetileg szintetizálva értelmező tudomány». 1986-ban a berni Nemzetközi Gazdaságtörténeti Kongresszuson fogadták el önálló diszciplínának, s Magyarországon az ELTE-n 1987-ben kezdték meg az oktatását. Hamar polgárjogot nyert, az 1998-ban megjelent tankönyv, más újonnan alakuló segédtudományok között, már önálló fejezetet szentelt neki. Természetesen ez a tudományos terület a hagyományos szakterületek (régészet, földrajz stb.) összefogása nélkül nem létezhet.”
Számunkra eleinte a Nagyságos Fejedelemmel kapcsolatos munkássága számított érdeklődésre, habár életművének más kutatásai mellett sem tudott úgy elmenni az ember, hogy legalább bele ne olvasson tanulmányaiba. Ha meg már beleolvasott, nem tudta letenni. Igaza van egyik méltatójának, amikor azt írja, „nemcsak jelentékeny, eredeti gondolkodó, megbízható tudós volt, hanem nagyszerű esszéista is. Művei pezsdítő, szerethető olvasmányok.”
A négy éve elhunyt Köpeczi Bélával írta meg II. Rákóczi Ferenc életét. 1955-ben jelent meg először, majd a fejedelem születésének 300. évfordulója alkalmából átdolgozott és bővített kiadásban. Szerzőtársával így vallott róla: „Amint éveivel együtt sokasodtak életének rendhagyó fordulatai, egyre táguló körökben próbálták megfogalmazni a nevével összeforrt tartalmakat. (…) De azt még ellenségei sem tagadták, hogy rendkívüli személyiség. (…)
A történetírás meglehetősen elkésve fordult a valóság feltárásának tudományos igényével Rákóczi felé és kevés sikerrel oszlatta, sőt inkább maga is növelte körülötte a bábeli hangzavart.” Ezernél jóval több írás viseli címében nevét. „Mindaz amit alakja magábasűrít, történelmi méretű távolságok közé feszít íveket. A rendi Magyarország szülötte, s a felvilágosodott abszolutizmus úttörője. Kísérletet tett a lehetetlenre, hogy áthidalja Európa és Magyarország fejlődésbeli különbségeit. (…) Összegezi a régi török és Habsburg-ellenes küzdelmek eredményeit, és előrevetíti az új Magyarországot.” Később egy másik kötetében így méltatja: „Reformokat kezdeményezett, és bekapcsolódott az európai erőegyensúly kialakításáért folyó nemzetközi háborúba (1703-1711). Elődei, az erdélyi fejedelmek vagyonát, országrésznyi birtokait áldozta rá, hogy Magyarország, az akkor már hét évszázados ország lakói szabadabban, nyugodtabb körülmények között, törvényeik biztonságában éljenek. Lelkiismeretük szerint választott vallásukban használhassák anyanyelvüket, és gyarapodjanak. Súlyos viszonyok között is összefogást teremtett…”
Most ismét belelapoztam könyveibe, tanulmányaiba. Egy sor olyan érdekességre bukkantam, mely már rég elpárolgott.
A fejedelem gyermekkora c. kötete 2002-ben jelent meg második kiadásban. Ez is lebilincselő olvasmány, mely nem csupán Rákóczi fiatalkorát, hanem a kor gyermeknevelési szokásait is ismerteti. Kötetének bevallott célja, megvizsgálni, „miként alakult ki ez a rendkívüli személyiség.” Kérdései is izgalmasak: „Milyen kincseket rejt a 17. század végén a gyermekek élete, azoké, akik a jövő évszázad hajnalán lépnek a tettek mezejére?” Születésétől 1688-ig kíséri végig Ferkó életútját. A kisded anyjától magyar, horvát és olasz beszédet hallhatott. Nagyanyja testvérével lengyelül beszélt. „Julianka magyarul szólongatta pólyás öccsét.
Hangok és szavak ostromoltak mindig minden csecsemőt. Ha fölé hajoltak, ha felemelték, ha fürösztötték, etették, altatták, beszéltek hozzá. Összegyűjtötték a tudósok ezeket a régi szövegeket, a nevük: dajkarímet. Folyvást szólogatják, szavakkal szeretgetik, szinte világra beszélik. Ma már tudjuk, hogy a hangok óriási jelentőségűek a személyiség fejlődésében. (…) Az anyanyelv hangjai együtt az életben maradás feltételei. (…) A szétszabdalt Magyarország tájait évszázados hálók szövedéke fogta össze. Egymástól távoli vidékeken egyformán hangzanak a ringatók.” Bár így lenne ma is, sóhajt föl az olvasó és arra gondol, hogy az édesanyák tudatosítják-e ezt jövőt biztosító küldetést, ezt a felelősséget. „Szerencsés keverékben kaphatta a század magyar nyelvét. Nagyanyja az erdélyi magyar beszédet közvetítette, és az imádságok nyelvezetét… Julianka a gyermeknyelvet… Édesanyja a soknyelvű tengerparti környezetben kialakult magyart. Dajkái és az udvar népe a környék, Bereg vármegye gazdag, hiedelmekkel átszőtt mágikus nyelvén beszélt körülötte. S eljöttek hozzá a várban szolgáló katonák szavai. Német, ruszin, román, szlovák szavak is. Valahol itt, ebben a nyelvi, természeti sokféleségben ekkortájt alakulhatott ki különleges nyelvi hallása és kifejezőképessége. Itt, a Kárpátok aljában megtörtént vele a csoda. Idegenben felnövekedve, idegen nyelvű tanulmányokkal gazdagon, könnyedén talál majd vissza, haza az anyanyelvébe.” Hát le lehet egy ilyen könyvet tenni!?
Mesterségéről a következőket vallotta egyik interjújában: „A történetírás összetett munka: egyszerre mesterség, tudomány és művészet. Ami a természettudósnak a laboratórium, az a történésznek a levéltár és a könyvtár. Ha valaki hidat épít statikai tudás nélkül, a híd leszakad. Ha mesterségbeli és tudományos követelmények nélkül formál véleményt, a mentális híd omlik le a jelen, a múlt s a jövő között. A megformálás művészete pedig a valóság, sőt, az igazság minél jobb megközelítését, világos érvelést, könnyed megírást kíván, a 21. század egyetemes nyelvén fogalmazva. Nyitottságot vár el kérdésekre, ellenérvekre, további gondolatokra. Mert a tudomány öntörvénye az értelmezés szabadságát és a folytathatóságot is megköveteli.” A fejedelem gyermekkora c. kötetében így fogalmaz: „A régiek tudták, nincsen készen kapott történelem. Az ifjaknak maguknak kell újragondolni, amit apáik és nagyapáik tettek. A jót és a tévedéseket.” A tűzvész tanúi című, tavaly megjelent kötetének ajánlása akár többi munkájára is vonatkozhat: „Ajánlom ezeket az írásokat Tacitusnak, aki meggyőzött, hogy számíthatunk az utókor megértésére, ajánlom Babitsnak, aki szakadatlanul figyelmeztet, hogy Magyarország története nem eshet ki a közös európai emlékezetből. És ajánlom általában mindenkinek, akik tanítottak és ösztönöztek a történeti látás izgalmas örömeire.”
Éles szemmel vette észre, hogy Rákóczi az állami szintű szociális gondoskodás előfutára volt. Izgalmas fejezet szól erről a kérdésről A fény árnyéka címmel A tűzvész tanúi c. tavaly megjelent munkájában.
Első találkozásunk egyoldalú volt. 1976-ban látogatott Kassára többedmagával, hogy a fejedelem sírjánál lerója kegyeletét annak születése 300. évfordulója alkalmából. Furcsa ünnepség volt ez! Akkor lencsevégre kaptam és a képeket odaadtam Benda Kálmán történésznek azzal, hogy juttassa el hozzá. Ahogy később kiderült, valami miatt nem tett eleget kérésemnek. Viszont én sem találtam a képeket csak számon tartottam, hogy oda kellene neki azokat adni. Reméltem, majd csak előbukkannak. Sajnos, erre már nem lesz mód. Már csupán köszönetet mondhatok azért a sok értékért, amit létrehozott, mely feladat is egyben, hogy azokat felhasználjuk és közkinccsé tegyük. Egy jelentős tudós előtt hajthatunk fejet. Nem búcsúzunk, mert munkásságában tovább él szelleme és így találkozunk ismét. Biztató mosolyát látom, ha belelapozok alkotásaiba. Hidat vert a múltból a jelenen át a jövő felé.
Balassa Zoltán, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”50063,48488,47644,47471,51107″}
